Csillogó szemedben látom a múltam,
könnyeid közt látom a jövőm,
mosolyodban látom, mit elhagytam,
a sírok közt sétálva érzem, a Teremtő
fájdalmát. Ahogy az ég dörög,
hallom amint a föld hörög,
ahogy látom a nőket
a felszáríthatatlan könnyeket,
az anyákat, akik üvegek közt szülték gyermekeik,
az apákat, ahogy a szexet keresik,
a képernyőt, ahogy világít a sötétség,
a könyveket, mikben az üresség
betűk halmazaként, csilli-villi kötésben tetszeleg
megcsapja orrom a szemeted.
Látom vakon, hallom süketként,
ahogy a világnak vége elért,
ahogy rohad minden,
ahogy pusztul. és nyújtom kezem,
segítek ha segítesz, hogy segítsünk
hogy ne csak állva burgert együnk,
hogy ne csak zacskóslevesünk
kerüljön az asztalra,
hogy a gulyás ne teszkós legyen,
hogy mosolyod a jövőt láttassa,
hogy lehessen gyermekem.

Az élet nem káros szenvedély,
nem felesleges cécó,
ha elmondok egy mesét
és azt súgom "légy jó"
akkor szeretlek.
Vagy tán akkor, mikor megveszem a dvd-t,
a legújabb gyilkolós mesét,
és némán intek,
és nézem ahogy a kincsek
a hit, remény és szeretet
a távolba vész
és az emberség, az ember,
a lény, aki nem mer
élni, Élni nagy betűvel,
válik természetessé?