Némán csillog a tó
ölelni volna jó
az elveszett perceket,
tavakat, folyókat, tengereket.

Köd borul a városra
s a víz csendesen átmossa
életed, lényedet,
és te csendben féltheted
mindazt ami te voltál.

Valamikor régen mosoly játszott az arcodon,
de túl a hosszúra nyúlt harcokon
már nem emlékezel, csak mész
nem kérdezel, s nemis kérsz.
Üresen tátongó lyukká váltál.

Kétkedésed, ezer kérdéssel
előadtad tegnap még,
ma már csak egy legyintéssel
jelzed, hinni szeretnél.

Minden változik és átalakul,
a mocsok is oly ártatlanul
létezik, hiszen megtalálta helyét a világban
mit látsz egy hervadó virágban?...
Budapest, 2011. 01. 14.