Mint a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének alelnöke és munkatársa, nem tisztem, hogy saját programjainkat dicsérjem és reklámozzam a magánszemélyként üzemeltetett blogomon. A mostani írásom azonban látszólag ellentmond ennek az elvnek. Csakhogy én korántsem öntömjénezés vagy büszkélkedés céljából írom most meg a "Kézzel látók" program rövid történetét az én nézőpontomból, hanem azért, mert fontos számomra ez a program és azt szeretném megmutatni, hogyan válik egy agyamentnek látszó gondolat néhány rövid hónap alatt megvalósult álommá.

Alig több, mint egy éve, hogygondoltunk egy merészet. Először senki nem hitt benne talán, de mégis összejött, mert ez már csak így van. Így aztán bizonyára könnyen belátható, hogy örömet jelent számomra, hogy az ötlet megszületésének percében én is ott voltam, még ha nemis én voltam a valódi ötletgazda. De hogy is kezdődött?

Máig sem tudom, pontosan hogyan hozott minket össze a sors a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületében Gyüre László képzőművésszel, de a lényeg az, hogy így adódott. Laci egy igazi művész a maga csendes, szolíd módján, aki plasztikus és szenzációsan színes festményeit hozta el nekünk, hogy mi, látássérültek is beléphessünk a festészet izgalmas világába. Az ilyen ötletektől sok vak ember persze sikítva menekül, mikor pl. valaki a színek rejtélyes mivoltára próbálja meg rávezetni a született vak embereket vagy megkísérli elhitetni velük, hogy a festészet kézzel, tapintva is érzékelhető. Eleinte én sem álltam sokkal jobban a témához, de a Laci által bemutatóként hozott festmény hamar meggyőzött. Arról persze akkor még fogalmunk se volt, se nekem, se Áginak, de még magának Lacinak sem, hogy mi lesz ebből.

A mi kék tárgyalókanapénkon és foteleinkben nem ez volt az első őrüültnek látszó ötlet, ami kipattant a fejünkből. Némelyik aztán ott helyben meg is halt, másokért sokat küzdünk a mai napig is, de olyan szerencsés gondolataink is voltak már, amik a meredek ötlet állapotától a megvalósulásig is képesek voltak eljutni, minket lelkesítve és másokat arra késztetve, hogy megállapítsák, hogy talán mi nem egészen vagyunk normálisak. Ebben az esetben is maradhattunk volna a sztenderd megoldásnál: megszervezhettünk volna egy szép kis kiállítást a Vakok Iskolájában vagy Intézetében, csaphattunk volna körülötte némi hírverést, hogy a szegregált szaksajtónak legyen miről hírt adnia. Talán pár száz látássérült társunk meg is csodálhatta volna a kiállítást, tán még egy-két külsős érdeklődő is akadt volna. Megszínesíthettük volna a programot némi hivatalos megnyitóval, sajtótájékoztatóval és kultúrműsorral is, ettől persze nem lett volna sokkal izgalmasabb a dolog.

Az első döntés tehát az volt, hogy a fent vázolt unalmas, sablonos kereteknek egy laza intéssel búcsút mondtunk és egy apró gondolati ugrással az egész kiállítást egy plázába helyeztük át. Hogy hova? - Kérdezhetné a megdöbbent olvasó. - És hogy fognak odatalálni a látássérültek, hogy megnézzék a kiállítást? Vagy majd a közlekedést is megoldjuk? - Nos, ez a gondolati ugrás nem csupán térben dimenzionálta át a mi szerény kis kiállításunkat, hanem szemléletmódjában is. És innen már csak egyetlen lépésnyire volt a sötét bolt, amit a kiálítás tőszomszédságába álmodtunk. De szerencsére még ekkor sem voltunk elég fáradtak, hogy ezt az apró lépést is megtegyük.

Ez a történet viszont sose került volna leírásra, ha itt vége is lenne. Az álom ugyanis megvalósult! Éppen egy éve, hogy az első "Kézzel látók" programot sikerrel zártuk a budapesti Árkád bevásárló központban, azóta pedig már két újabb sikeres rendezvényen is túl vagyunk a Fórum Debrecenben, így az érdeklődők egy év alatt összesen 30 napon keresztül találkozhattak velünk. Hát, igen, ez így meglehetősen egyszerűen hangzik, de persze a sikerig hosszú és göröngyös út vezetett, hogy kellőképpen közhelyesek legyünk.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nem ez volt Lacival az első közös produkciónk. A „Kézzel látók” programot megelőzte 2008-ban egy váci kiállítás a fehér bot hetében, ahol bebizonyosodott számunkra, hogy a látássérült emberek valóban érdeklődnek a plasztikus és élénk színekben pompázó festmények iránt. Ezek után Ági és Laci az őket jellemző lelkesedéssel és elszántsággal álltak a szervezésnek és indultak az alkalmas helyszín és a támogatók felkeresésére, a szokatlan és merész program megvalósítására.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve hamar eljutottak az Árkád ba, ami az irodánkhoz a legközelebb lévő bevásárlóközpont. Itt az első meglepetést a kerekesszékes marketinges munkatárs jelentette, a következőt pedig Átányi Ajtony igazgató úr, aki teljes mellszélességgel állt első perctől a program és az ügy mellett. És talán még mindig nem hittük igazán, hogy ebből tényleg lesz valami.

Ezerrel beindult a szervezés: megnyitó, sajtótájékoztató, meghívók kiküldése, fellépők szervezése, és még százezer apróság. És ekkor én még mindig nem hittem komolyan, hogy lesz belőle valami. De lett. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már a megnyitó hetében vagyunk, állítólag áll a sötét sátor, a színpad, készülnek a sajtómappák és általában véve is hatalmas a pörgés.

2009. május 8. péntek: helyszínszemle, elvben már nyitva vagyunk, fut a program, de a hivatalos megnyitó majd csak holnap délután lesz. Áll a sátor, hihetetlen, de igaz, hogy sötét van benne, megérkeztek a termékek, amiket a sötét boltban a látogatóknak föl kell ismerni, már az első köszönetnyilvánító írások is bekerültek a sebtében a standunkkal szemben lévő papírboltban beszerzett igen dekoratív vendégkönyvbe. Közben persze becsúsznak az első gikszerek is, Mónihoz kb. szólni se lehet, annyira sokfelé jár a figyelme, mégiscsak ő a főszervező.

2009. május 9. szombat: vannak, akik már reggeltől szolgálatban vannak a sátornál vagy az infópultnál, az Avonos stand mondjuk a mi infópultunkat foglalta el, de mindegy is, később már arra is rájöttünk, hogy a két feladat, mármint az informálás és a sátor üzemeltetése, úgyis összeolvad. A megnyitó előtti sajtótájékoztató megtartására kevéssé alkalmas ez a zajos, plázás környezet, de azért megvan, ezen is túlvagyunk, közben pár devianciagyanus fiatallal értekezünk a vakságról a festmények előtt. Jófejek és a kérdéseikről nem tudom eldönteni, hogy tudatlanok-e, engem akarnak-e szivatni, vagy csak bevállalósak, ígyhát belemegyek a játékba. Nemsokára már ott tartunk, hogy hogy lehet vakon enni, és nagyon vicces, hogy egymást oktatják ki mondván: "te is megtalálod sötétben a szádat!" Közben kezdődik a megnyitó: köszöntő beszédek a polgármestertől, az igazgató úrtól, Ágitól és Lacitól. Fellépők váltják egymást a színpadon, többnyire a Megasztár sorozat egykori szereplői és látássérült művészek, egy-két produkciónál megtelik a színpad körüli tér, az emberek állnak és néznek! Állófogadás, VIP vezetések a sátorban, közben pedig beindul a zenés szórakoztató műsor, ami szombat és vasárnap délután is tart. A hangulat néha egészen fergeteges, azt se tudom, hol vagyok és mit keresek egy pláza közepén, ahol máskor csak átrohanok cipőboltot vagy butikokat járva. Huh, többet nem is vállaltunk három napi zenés műsort, fokozatosan adtuk ezen a téren egyre lejjebb az elképzeléseinket, mostmár talán megtaláltuk az egyensúlyt.

Vasárnaptól már félautomata üzemmódban pörög a program: a sátornál átlagban 5-6 munkatárs, látók és látássérültek vegyesen. Ja, és nem csak látássérültek vezetnek a sötétben, hogy az egész még érdekesebb és rugalmasabb legyen, nem utolsó sorban szervezési szempontból is. Aki él és mozog az egyesületben, az biztosan kint volt legalább két-három napot, jórészt mindenki tudta és tette a dolgát.

Nagyon sok érdekes emberrel találkoztunk a napok során, hihetetlen fazonok és sztorik dobták fel a hangulatot, és mi is egy kicsit más oldalukról ismertük meg a többieket. Sose fogom elfelejteni azt a trolivezetőt, akivel kb. fél évvel később találkoztam a 74-es vonalán egy esősnek ígérkező októberi estén, és aki emlékezett rá, hogy az Árkádban én vezettem körbe őt a sötét boltban. Ha nem élem át, akkor el se hiszem, de leszállt, odajött hozzám és mégegyszer megköszönte, miközben az utasok bizonyára döbbenten nézték, hogy hova lett a sofőr. Több olyan családdal találkoztam, ahol a gyerekek ügyesebbek voltak és kevésbé féltek a sötétben, mint a szülők, volt dolgunk nagyon érdeklődő és kevésbé lelkes fiatalokkal, és néhány egészen bizar arc is akadt. Szép lassan teltek a vendégkönyvünk lapjai is, a sztenderd és szórakoztató bejegyzések mellett feltűntek az első gyerekrajzok és az idegen nyelvű szövegek is, az első tíz napban az angol és német írások mellett japán és szlovák nyelvű jókívánságokkal is gazdagabbak lettünk.

A napok teltével párhuzamosan amortizálódtak a termékek és az egyéb eszközök is, rólunk nem is szólva. Az egyes holmik eltűnésére természetesen számítani lehetett, és talán az sem meglepő, hogy a kasszában található százasok mellett az óvszernek volt a legnagyobb sikere, mely tendencia azóta is töretlen. Azért egy doboz banános csoki eltűnésében nekem is tevékeny részem volt, de mentségemre legyen mondva, hogy csupán azért távolítottam el a sátorból, mert a kíváncsi látogatók már majdnem teljesen kibontották és nem akartam, hogy a kedvenc finomságom véletlenüli s kárba vesszen.

Ebben az első tíz napban sokat tanultunk arról is, milyen termékekre is van szükség és hogyan kell a sátrat kialakítani. A legnagyobb problémát a szellőztetés okozta, egy-egy forgalmasabb nap délutánján a sátorban már kifejezetten kellemetlen klíma kezdett eluralkodni, amit igazán hatékonyan csak a későbbi programokon sikerült kiküszöbölnünk, de még mindig nem teljesen tökéletes a technológia. A másik fontos tapasztalat a pultok magasságának kérdése volt, a kb. 110 cm-es pultok tetején lévő kosarakhoz a gyerekek már egyáltalán nem tudtak hozzáférni, így azokat a második alkalomtól már 70 cm-es pultokra és alacsony falú papírrekeszekre cseréltük le. Ennek a módosításnak volt köszönhető az is, hogy a sátrat akadálymentesíteni tudtuk és Debrecenben már több kerekesszékes látogatót is fogadtunk.

A termékek megfelelő kiválasztása elsőre könnyű feladatnak tűnt, ám a gyakorlatban ezen a téren is érdekes és később jól hasznosítható tapasztalatokra tettünk szert. Hamar kiderült, hogy a sokféle édesség közül több egyáltalán nem viseli jól a tíz napig tartó intenzív tapogatást, így a műzliszeletek és nápolyik már az első napokban gyakorlatilag megsemmisültek. Elég hamar ugyanerre a sorsra jutottak a papírcsomagos kristálycukrok és rizsek, amiktől egyre furcsább lett a sátor járófelülete, amit tovább súlyosbított, hogy az első alkalommal még vezetőszőnyeget is kértünk a sötét boltba, ez pedig nagyon megnehezítette a helyiség minimális mértékű tisztántartását is. A sokféle, hasonló csomagolású fűszer szaglás alapján csak az első napokban volt felismerhető, ezután lassacskán mindennek bors és vaníliás illata lett, a műanyag mézes flakonok pedig lassan szivárgásnak indultak, aminek az lett az eredménye, hogy a társaságukban lévő termékeket több alkalommal is ki kellett vinni a mosdóba megtisztítani. Jó ötletnek bizonyult viszont a szénsavas és mentes ásványvíz megkülönböztetése és a tisztasági szeres pult, míg az első alkalommal kialakított butik részleg nem aratott osztatlan sikert, ezért később kikerült a programból. Emellett a termékekből soknak bizonyult a típusonkénti három, hamar kiderült, melyek azok, amelyekből többre vagy kevesebbre van szükség. A gyümölcsök és zöldségek cseréjéről természetesen párnaponta gondoskodni kellett, különös tekintettel a gyorsabban romló fajtákra. Egyes termékek a szándékos rongálásnak estek áldozatul, pl. Mónit egyszer egy zacskó kókuszreszelékkel öntötték nyakon. Néhány naponta maga a sátor is reparálásra szorult, e tekintetben is fokozatos volt a fejlődés.

Nem igazán tudom, mi volt az, ami a programra bevonzotta a látogatókat. Nem gondolom, hogy az emberek tömegével vágyakoznának a vakság élményének megtapasztalására, de egy nagy fekete sátor a pláza közepén minden bizonnyal beindítja a fantáziát. Nem egy érdeklődő állt elő képtelennél képtelenebb ötletekkel arra vonatkozóan, hogy mi is lehet odabent. A legtöbb kíváncsiskodó agya kimondva vagy kimondatlanul is bizonyosan a szex körül forgott.

Számításaink szerint az első programon közel 500 érdeklődő vett részt, így a rendezvényt eredményesnek nyilvánítottuk és máris a folytatáson gondolkodtunk. Idő közben derült ki, hogy Átányi Ajtony júniustól már a debreceni Fórum bevásárló központot fogja vezetni, így néhány tárgyalás után már készülhettünk is a júliusi II. "Kézzel látók" programra.

Közben megszületett a rendezvénysorozat szlogenje: "Lásd meg, érintsd meg, éld át!" Vagyis lásd meg a festményeket és a titokzatosan ható fekete sátrat, érintsd meg a plasztikus képeket vagy a sötét boltban lévő termékeket, és éld át a mi helyzetünket, a látás hiányának szokatlan élményét.

Laci a képek mellé színpadi dekorációt is készített, mi pedig elkezdtünk a program közös megvalósításáról tárgyalni a Kiemelkedően Közhasznú Fehér Bot Alapítvánnyal és a Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesületével. Akkor még sejtelmünk sem volt arról, hogy a második debreceni programot Móni már ez utóbbi szervezet színeiben fogja irányítani.

A debreceni programnak már a fent leírt tapasztalatokkal felvértezve vághattunk neki, ám ekkor újabb megoldandó problémákba ütköztünk. A korábbi naponta változó munkabeosztásról természetszerűleg itt szó sem lehetett, a programra állandó, több napig ott tartózkodó csapatot kellett biztosítani, akiknek a szállását is meg kellett oldani. Végül a Fehér Bot Alapítvány Eötvös utcai helyiségében kaptunk szállást négy fő részére, a többi munkatársat a két szervezet adta a programhoz, akikkel sajnos nem minden esetben voltunk megelégedve. A szállás egyébiránt nem volt rossz, a kedvünkért még egy kétszemélyesre szétnyitható kanapét is beszereztek, az ablak az aránylag csendes utcára nézett és használhattuk az alapítvány tankonyháját is. A gondok csak a hétköznapokon jelentkeztek, amikoris az alapítvány munkatársai reggel fél nyolcra megérkeztek dolgozni és ezzel végetvetettek a mi kollégáink pihenésének.

Én itt az első három napon vettem részt Rékával, Verával és Andrással. A megnyitóról jóformán tudomást sem szereztem, mert ez idő alatt a sátornál folyamatos volt az érdeklődés, a második napon viszont már eléggé változó intenzitással dolgoztunk, vasárnap pedig elég nagy pangás volt bizonyosan az akkorra beállt strandidő miatt. Esténként viszont nagyokat sétáltunk a főutcán és a nagyerdőn, és persze villamosoztunk is Réka nem kis örömére. Engem vasárnap Móni váltott, két nap múlva pedig a társaság többi része is cserélt. Ekkor már képek is keltek el, mi pedig egyre biztosabbá váltunk abban, hogy sikeres kezdeményezést indítottunk el.

Az ősz és a tél az idei programok szervezésével telt. Az egyértelmű volt, hogy Debrecenbe ezúttal is várnak bennünket, és jó esély volt rá, hogy a pesti Árkádbanis ismét megjelenhetünk. Ezen kívül szemeztünk még a Westenddel, a Mammuttal, illetve a pécsi és a győri Árkáddal is. Mindezek mellett igyekeztünk a program megjelenését is profibb módon kivitelezni, ezért szórólapokat terveztünk és nyomtattattunk, óriásplakátokat, molinókat tervezett Laci, amik végre a sátor megoldatlan dekorálását is biztosították. Nem mellesleg készült pár új plasztikus festmény is, köztük az egyik új kedvencem, a citrom- és narancssárga színekben pompázó virágra emlékeztető Ártatlanság.

Talán éppen a ragyogóan élénk színek miatt nem teljesen véletlen, hogy a programok során sok látogatóban felmerül a kérdés, hogy Gyüre László vajon lát-e. Amíg azonban ez csak kérdés, addig nincs is gond, de a legtöbb ember egészen határozottan tudni is véli, hogy Gyüre László bizony vakon, de legalábbis súlyosan gyengénlátóként festi a képeit. Ezekből a beszélgetésekből aztán persze jópofa szólásmondások születtek, amik állandó mulatság tárgyát képezik a kollégák körében.

Május 7-én aztán elindult a III. "Kézzel látók" program ismét a Fórumban. Én sajnos csak a tíznapos rendezvény utolsó három napján tudtam részt venni, pedig több időt is szívesen ott töltöttem volna. A munkatársak ezúttal is jórészt tőlünk érkeztek, de a Látássérültek Észak-Alföldi Regionális Egyesülete is segítette a program megvalósulását, főleg hogy néhány hónapja már Móni is itt lakik és dolgozik.

A megnyitó és az egész program egybeesett a helyi civilek 1%-os kampányával, amelynek keretében a Fórumban 9 alapítvány mutatkozott be, köztük a Fehér Bot is. A kedvenceink a Pacsi Alapítvány képviselői voltak, akik terápiás és segítő kutyákat képeznek, úgyhogy kutyagyömöszölésben sem volt hiány. A legnépszerűbb Bona volt, egy hatalmas dog, akivel nekem sajnos már nem sikerült megismerkednem, de Tomi, a tündéri héthónapos fekete labi kárpótolt érte. Az egyik kíváncsi négylábút, a Péntek nevű labradort be is kellett vinni a sátorba, annyira érdeklődő volt. Őt Móni vezette be, ám az élelmiszereket csak távolról szaglászhatta meg, pedig a kutyatápot, amivel a harmadik alkalommal újítottunk, biztosan szívesen meg is kóstolta volna. Véleményét viszont sajnos nem tudtuk meg, mert nem mondta és a vendégkönyvbe se írt, az azonban biztos, hogy ő volt a legkülönlegesebb vendégünk.

Most először került arra sor, hogy a programra iskolai osztályokat is meghívjunk, akik jöttek is szép számmal. A legdurvább állítólag a csütörtöki nap volt, amikor négy osztály is beesett, ráadásul a délután közepén egy rézfúvós zenekar is rázendített alig pár méterre a sátortól. A gyerekek egyébként itt is nagyon vegyesek voltak, mint minden más iskolai programon, voltak köztük unottak és nagyon érdeklődőek is. Nagyon pozitív élmény volt számomra, hogy az utolsó napokban több olyan családdal találkoztam, ahol az iskolás gyerek saját élményén felbuzdulva hozta el szüleit és testvéreit is. Azt hiszem, ha eddig eljutottunk, akkor már volt értelme.

Most először szántuk el magunkat arra is, hogy a sötét sátras program mellett a látássérült emberek speciális segédeszközeit is bemutassuk a látogatóknak. Korábban nem preferáltuk ezt az ötletet, mert nem akartuk túlszakmázni és speciálissá tenni a helyzetet, de most kiderült, hogy ezek iránt is igen nagy az érdeklődés. A legnagyobb sikere természetesen a magyarul beszélő színfelismerőnek és a Braille írásnak volt.

Az ilyen mindenki számára nyitott programoknak több komoly nehézsége is van. Egyrészt az időbeosztásunk teljesen kiszámíthatatlan, van hogy egész délelőtt nem jön be senki, máskor meg el kell küldeni az embereket, vagy kénytelenek fél órát is várni, hogy bejussanak. Ami viszont ennél is nehezebben kezelhető, hogy sok furcsa ember jelenik meg és szeretné kipróbálni a programot. Az eddigi három alkalommal mindig voltak gyanus arcok a sátorban, akiket csak férfi vezetővel engedtünk be, de már-már pszichiátriai esetekkel is volt dolgunk.

A programok során a kollégák között érdekes új kapcsolatok is kialakultak, kicsit más oldalukról is megismerhettük a többieket. Én pl. itt tudtam meg, hogy Iza nagyon szereti a mindenféle ázsiai kajákat és vele együtt volt szerencsém megkóstolni a kókuszos rizsgolyót, ami azóta is egyik kedvenc egzotikus édességem. Ahhoz is a program kellett, hogy Tamarával és Mónival elmenjek egy kínai boltba vásárolni vagy hogy egyik este néhány sör mellett múlassuk az időt együtt Debrecenben.

Most fordult elő először, hogy részt vettem a kiállítás utolsó napján. Ez mindig vasárnapra esett eddig, ami azzal járt, hogy délelőtt nagy volt a pangás az egész bevásárlóközpontban. Ilyenkor az embernek van ideje elmélkedni, végiggondolni a programot, levonni a tanulságokat és elmerengeni azon, hogy már megint vége van valaminek. Ez mindig egyszerre boldogító és szomorú érzés, mert egyrészről sikerrel zárhattuk ezt a programot is, másrészről viszont valaminek vége van és megint vissza kell térni a mindennapok rendes kerékvágásába. De szerencsére mindig előttünk lebeg a következő kihívás is: idén még ránk vár Pécs mellett a pesti Árkád és a Mammut is.