"A Ji szerint a misztérium a Kettő, s nem a Három.
Az nem úgy van, hogy "tézis" "antitézis" és szintézis" egy gyönyörű családot alkotnak, s hárman békében élnek ezentúl, hanem úgy, hogy a "szintézis" nem egyéb, mint egy új "tézis" csírája- s az örök dráma tart tovább.
Jézus azt mondja: "amikor a kettőt eggyé teszitek, mentek majd be a királyságba!"
A misztérium: a férfi és a nő.
A kettő szerelme.
A gyerek már "harmadik" - vagy férfi, vagy nő -, és feladata nem a szülők közé ékelődni, hanem megtalálni a saját párját.
Családban, ha jön egy gyerek, gyakran véget vet férj és feleség szerelmi páros táncának, közéjük áll, s magához vonja az anya szeretetét. A férj pedig kiszorul. Sok tönkrement házasságnak ez
az oka.
Pároknak tudni kell: ez halálig tartó kettős tánc.
A gyereknek pedig, ha felnő, ki kell szakadni ebből, s megtalálni azt, akivel násztáncát majd maga is eljárja.
Mint drámaíró sokszor tapasztaltam, hogy minden jó jelenet: párbeszéd! Dialógus! Nagy dolgok mindig két ember között történnek! Ha már hárman, négyen, sokan vannak, a feszültség föllazul, de a sok előbb-utóbb polarizálódik: néhányan ehhez húznak, néhányan ahhoz, s újra kialakul a Két Párt."
(Müller Péter: Ji-King 271. oldal)

A mostani bejegyzésemben a fenti idézettel kapcsolatban támadt gondolataimat szeretném megosztani az Olvasóimmal. Mint láthatjátok folytatom a férfi nő téma boncolgatását, amelyet már az előző előtti bejegyzésemben megkezdtem.

Pontosabban arról van szó, hogy a fenti gondolatok, azaz a nő és férfi páros táncának megvalósítása hogyan is férhet meg a gyerek igényeinek maximális kielégítésével, amit a kötődő nevelés hirdet. Hiszen a fenti két dolog látszólagos ellentmondást képez. Mert hogyan is tarthatnánk meg kettősünket a mint férfi és nő, ha egyszer hárman vagyunk, és a gyermekünket nem akarjuk az események sodrásán kívül hagyni, kirekeszteni, elkülöníteni?

A fenti kérdésekre válaszoló megfelelő stratégia kialakítása igen kényes feladat, és könnyű beleesni abba a hibába, hogy a család átcsúszik egy gyermekközpontú világba, ahol a férfi és nő igényeinek kielégítése elsikkad a gyerekekéi mellett. A felek nem mint pár, hanem csak mint apa és anya funkcionálnak. Ez pedig ha nem is azonnal okoz krízishelyzetet a párkapcsolatban, de akkor mindenképpen felszínre tör, mikor a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, mivel akkor már csak a pár marad egymásnak, akik elfelejtették azt, hogy is járják páros táncukat együtt. Ezért aztán vagy megszokásból együtt maradnak, vagy elválnak 30-40 év után.

De hogyan lehet megvalósítani, hogy a gyerekek mellett megmaradjon a párkapcsolat is, azaz az a bizonyos kettős tánc, és ez domináljon továbbra is?
A megvalósításnak azt hiszem sok tényezője van, én itt csak pár dolgot emelnék ki:
1. Kezdem azzal, hogy mi nem megoldás: a gyerek elkülönítése, nagyszülőkhöz stb paterolása, külön szobában altatása csecsemőkorától, otthonról történő eltávolítása vagy programokból való kizárása annak érdekében, hogy a pár kettesben legyen. Tehát ez nem megfelelő megoldás, mivel a gyerekben egy kellemetlen érzés élhet ezekkel az alkalmakkal kapcsolatban, én ki vagyok zárva a szüleim életének bizonyos részéből, nem szeretnek engem típusú gondolatok merülhetnek fel már egy egészen kicsi gyerek fejében is. Ez így semmiképpen sem lehet megoldás. Azért sem, mert nem hiszek azon játszmák sikerében, melyek nyer-veszít végűek. Ha valahol valaki veszít, ott a másik fél is veszít, csupán ezt egyenlőre még nem érzékeli, és úgy gondolja, hogy nyert, de más rovására nem lehet nyerni, hiszen minden mindennel összefügg. Úgy gondolom, egy olyan bonyolultan összefonódott rendszerben, egységben, mint egy család, ez az állítás nem szorul magyarázatra. Egyebekben ez az egész Földre és minden lakójára igaz, azonban ez már messzire vezet. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy csak az a játszma nyerő, ahol mindkét fél őszintén nyertesnek érzi magát.

Mit tehetünk tehát mégis egy ilyen nyer-nyer játék előidézése érdekében?

2. Ahhoz, hogy életünket ne a gyerekközpontúság jellemezze legalább két kulcsszót kell figyelembe venni a gyereknevelésben: az egyik a szeretet, a másik a vezetés.

A gyerekeket szeretni kell, melynek elengedhetetlen része a tisztelet, és a gyerek valós igényeinek figyelembevétele. Ez azonban nem fajulhat el majomszeretetbe, mikor a gyerek ide-oda rángat bennünket, és azt csináljuk, amit ő akar. Ez ha így alakul, ez azért is nagy baj, mert a gyerek elvárja, hogy mi biztosak legyünk a dolgunkban, ne neki kelljen megmondani, hogy mit is csináljunk, milyen programot szervezzünk stb. Erre egyebekben nem is képes, ezért flusztrált lesz, és kezelhetetlen, mivel olyan feladatot akarunk ráhárítani, melyre még nem kész.

2. Itt lép be a folyamatba a vezetés, ami azt jelenti, hogy a szülő a főnök. Ő diktál, megmondja, mikor mi történjen. Ha látja a gyereken pl hogy fáradt, akkor elmennek aludni stb, még akkor is, ha a gyerek játszana. Ez a vezetés viszont nem fordulhat át önkényeskedésbe. Ez nem is vezetés, inkább talán szolgálatnak mondanám, hiszen a gyerek igényeit a legmesszemenőbbig figyelembe kell vennünk eközben, és nem szabad őt korlátoznunk önmaga kibontakozásában, megaláznunk, hatalmaskodnunk felette, mert ő a gyengébb fél. Bár magunkat tartjuk főnöknek, mégis őt kell szolgálnunk a legmesszebbmenőkig legjobb tudásunk szerint, őt minden esetben tisztelve, bár míg kicsi nem teljesen egyenrangú félnek, bár mindenképpen partnernek tartva.

Miért írtam erről ennyit? Azért, mert a páros tánc megvalósítása a két fél között ezen gyereknevelési elvek mellett úgy lehetséges, hogy a gyerek is elégedett lesz, és nem érzi családon kívülinek magát.
Fontos, hogy a pár tagjai időt találjanak egymásra, ne forogjon otthonukban minden a gyerek körül, az csak lehetőséget kapjon a bekapcsolódásra, és ki ne zárassék a közösségi tevékenységekből.

Szerencsére a babák alvásigénye jóval nagyobb, mint a felnőtteké, így a gyerek alvásidejét a házaspár egymásnak tudja szentelni. Fontosnak tartom azonban, hogy a családi ágy ne csak családi ágyként funkcionáljon, hanem legyen az estének, éjszakának olyan része, mikor a házaspár közvetlen egymás mellett alszik, míg a baba védetten az egyik oldalon. Erre kiváló megoldás a kiságy rácsának levétele az egyik oldalon, és összetolása a szülők ágyával, de e célt szolgálhat egy mózeskosár az ágy mellett vagy egy matrac. Úgyis lesz az éjjelnek olyan része, mikor a baba kerül középre, de fontos, hogy legyen olyan rész is, mikor ez nincs így, és a házaspárnak alkalma nyílik egymás mellett feküdni közvetlenül, összebújni stb.

Mire a gyerek alvásigénye csökken, addigra már képes, és szeret is egyedül tevékenykedni. Ehhez azonban az kell, hogy semmiképp se azt szokja meg, hogy a világ körülötte forog. A fenti nevelési elvek betartásával pedig már azt is megérti egy kicsit nagyobbacska, hogy legyen kedves kis időre egyedül hagyni a házaspárt, és játszon valamit a másik helységben, ha esetleg erre kérik a szülei.
Egy gyerek azt is tiszteletben tartja, ha megkérik rá, , mikor a házaspár egymással beszélget pl. vacsora közben, és nem vele foglalatoskodik folyamatosan. Persze ennek a tiszteletben tartásnak nem szabad a gyerek félelmén, megfélemlítésén alapulnia semmiképp, hanem a kölcsönös tiszteleten. Azon továbbá, hogy a gyereket és igényeit mi is tiszteletben tartjuk, figyelembe vesszük. A gyerek ugyanis minden viselkedésmintáját rólunk másolja. Ha látja, például, hogy az apja megköszöni a vacsorát, és megdícséri érte a feleségét, a gyerek étkezéskor, ha ízlett neki az étel, mindenféle tanítás, kérés, ösztökélés nélkül fog így tenni. Ez minden viselkedésformára igaz. Így a kölcsönös tiszteletadásra is, egymáshoz intézett kéréseink figyelembevételére, azok teljesítésére. Ha mi figyelünk egymásra, és rá is, akkor ő is figyelni fog ránk. Ha igényeit tiszteletben tartjuk, ő is képes lesz a mi igényeink tiszteletben tartására. Persze az is kell, hogy a házaspár tagjai egymásra figyeljenek, és egymás igényeit is tiszteletben tartsák, mert ha ez az elem hiányzik, megszakad a tanulási folyamat, a gyerekben bizonytalanság ébred a tekintetben, hogy most mit is kell utánoznia.

Ha megvan az együttlétnek és egyedüllétnek, az apás és anyás tevékenységeknek az ideje, ritmusa, akkor a gyerek ezt szokja meg, és ezt tanulja meg, így tiszteletben tartja szülei egymással töltendő idejét is. Itt én nem sztrikt napirendre gondolok, hanem egy ritmusra, szokásokra, melyeket mi alakítunk ki a gyerek és a mi igényeinket is figyelembe véve.

Fontos tehát az intimitás és a kettesben töltött idő - minőségi idő - megléte ahhoz, hogy a házaspár élete mint férjé és feleségé harmónikus legyen, ezt nem szabad elhanyagolni. Viszont szerencsére van is rá alkalom, ha az időnkkel megfelelően gazdálkodunk.