Most ismét felveszem eredeti történetem fonalát, és folytatom 2006 szeptemberében történtekkel.

Az egyházi esküvőnk kicsit jelentősebb eseményre sikeredett, mint a polgári. A közel 70 fős vendégsereg, melyhez a templomi szertartás megtekintése céljából még majdnem ugyanennyien csatlakoztak, délután öt órakor gyülekezett a vértesszőlősi templomban, és nem is tartózkodott ott húsz percnél tovább, mivel a pap a ceremóniát úgy adta le, mintha a Jawsot 80%-ra állítanánk. Értem ezt nem csak a sebességre, hanem a hangsúlyozásra is. A szertartásból tehát halandó ember nem értett semmit, viszont nem is kellett sokáig unatkoznia, sőt a végén még jót is derülhetett, mikor az áldás osztásához használt szenteltvízszóró buzogány megválva láncaitól elrepült, a ministráns fiú meg utána. Ha ez még nem lett volna elég komolyságom elvesztéséhez, és az ünnepi hangulat már eddig is oly nehézkes megtartásához, a pap bácsi az eseményeket egy "b. a meg"-gel kommentálva nyugtázta, mely elég groteszken hangzik egy egyházi személy szájából. Elképzelhetik, hogy a kivonulós és az utána következő képeken is vigyorgunk, mint a tejbe tök, hiszen az esküvőnk egy kabarénak is beillett volna. Erre azonban számítottunk is, mert a jegyesoktatás nemkülönben zanzásított volt, gyors beszédtempó a pap részéről, többszöri visszakérdezéssel a mi oldalunkon, rövid időtartam, és mindössze háromszori megjelenés jellemezte a nemes felkészülést. Mindezek ellenére az Atya a leglényegesebb tudnivalókat pár mondatban kitűnőenn átadta nekünk. E gondolatokat itt közzé is teszem, mert úgy gondolom, minden házasulandónak megszívelendőek.
1. A kapcsolatunk addig fog igazánn tartani, amíg tudunk úgy igazán beszélgetni egymással.
2. Lesz majd melegünk is, de ez a házassággal jár.
3. Minden fontos dolgot meg kell imátkozni: pl. nem baj, hogy már terhes vagyok, de meg kell imátkozni, hogy a baba egészséges legyen.
Az Atya hozzáállása annyira szimpatikus volt számunkra, hogy fel is kértük egyből a keresztelésre is.
Maga a jegyesoktatás is elnyerte tetszésünket: nem kellett sokat járni oda, nem ültünk ott órákig, nem keltett lelkiismertet-furdalást - az esküvő előtti gyónás abból állt, hogy ott ültünk hárman az asztalnál, és feltett kérdéseket, melyekre igen-nemmel válaszolni kellett. Pl szoktunk-e hazudni, lusták vagyunk-e néha stb. Így én még sosem gyóntam, de elmondhatom, hogy életem legkellemesebb gyónása volt, és talán még a legeredményesebb is, mert őszintén elgondolkodtam a kérdéseken.
Níztunk benne, hogy papunk a templomi szertartáson sem hazudtolja meg magát, és olyan szertartást tart, mellyel mindenki elégedett lesz. A szertartás rövid lesz, hiszen a nép már úgyis bulizni akar, a másik fele meg csak a házasulandókat akarja látni, de udvariasságból marad a szertartáson is, hogy nem értik a sebesség miatt, nem lényeges, mert úgysem figyelnének valószínűleg, de örülnek, hogy hamar hazamehetnek. Mi meg már egyszer hallottuk az egész szertartást - az esküvő főpróbája volt a harmadik oktatási alkalom anyaga - így mindent értettünk, azt is, amit előszörre nemcs sikerült.
A templomi szertartás derűs hangulata a lakodalomban is folytatódott. Mivel a csárda, ahol a násznép vacsorázott, a tatai öregtó partján állt, az érdeklődők még az éppen akkor tartott, a tavon folyó dzsetszki * ezt a szót hogy kell írni helyesen? * világbajnokságot is megtekinthették. A buli igen jól sikerült, volt klasszikus menü húslevessel és rántott hússal, élő zene, menyasszonyrablás, menyasszonytánc, és ölben elszállításom a végén a raktárba, ahol átöltöztem - a raktár elég messze volt a táncparkettől, de fAérjem nem gyenge legény.
A buli reggel négyig tartott, mindenki jól érezte magát, egy barátunk beállt a zenekarba gitározni, és csak egyvalaki hányt, az is a tóparton hagyta a rókabőrt a bokorban.
Az esküvőre nagy szeretettel emlékszünk vissza, bár a klasszikus értelemben nem volt nagy felhajtás: nem volt hivatásos fotós, videós, a fényképésznél is csak három műtermi felvétel készült, melyek viszont bekeretezve lógnak a falunkon, egy nagy, és a két másik kis méretben, és volt a lakziban diavetítés, versek, de volt jó hangulat, és barátok, akik ad hoc jelleggel fokozták is azt. Természetesen volt fehér ruha is, amely tényleg hófehér volt, hosszú uszállyal, selyemből, abroncsos alsószoknyával, teljesen olyan, amilyet mindig is álmodtam magamnak. Mikor választani kellett a ruhát egyből beleszerettem, és még az ára is baráti volt, mert a néni, akitől kölcsönöztük, már bezárta kölcsönzőjét, de a ruhák a lányának, aki az üzletet továbbvitte, nem kellettek, hisz ma a fehér divatja múlt. Azt sajnálom csak, hogy nem tudtam megvenni a ruhát, mert a néni varrta, és tervezte, és azt mondta, bármely másikat eladná, de a saját művéhez ragaszkodik. Így csak a fátylamat úrizhettem meg.
Az esküvőhöz kapcsolódva végezetül, de egyáltalán nem utolsó, hanem inkább első sorban: magzatom az esküvő előtti nap reggelén, szeptember 8-án mozdult meg először, legalábbis én akkor éreztem először ficánkolását, amely olyan, mintha egy kis hal lubickolna ott bent, mintha csapna egyet farkincájával.