Előző dilemmám megoldása: gyerek és karrier a kontinuummal, és több pihenés.

A szilveszteri bulihoz kapcsolódva: sokakkal értekeztem a témában, és magam is beláttam, hogy a tégla mindig az ember fejére eshet az utcán, a társasági életre pedig szükség van, úgyhogy köszönet az action szervezőjének, máskor is megyünk!

A munkát meg majd valahogy megoldjuk, végülis nem fenyeget az éhenhalás még. De pihenni kell, és többet, mint eddig.

Szülés és az utolsó hónapok

Teklácska, mert akkoriban így szólítottuk a 28 héttől kb haránt és farfekvésben tanyázott a hasamban, ami azt jelenti, hogy megszülhetetlen pózban feküdt. A császármetszések kora előtt azok az anyák, akiknek ebben a pózban maradt magzauk a szülésig, meghaltak a babával együtt. Gondolkodtam is sokat, főleg már a 33 hét táján, mikor az orvosom azzal bíztatott, hogy ez már így is fog maradni, hogy milyen jó, hogy nem régebbi korokban élek, és most halnék meg másodszor életemben. Először születésem után tettem volna, másodszor meg a szülésem idején. Beletörődtem, hogy genetikai selejt vagyok, még szülni is képtelen lennék természetes úton. El is fogadtam teljesen a császármetszés tényét, hiszen kisbabám jó sokáig feküdt e egyikünknek sem túl kellemes pózban. Elég sokat csuklott, főleg a 35-36 héten, ami eléggé viccesen nézett ki, és jókat derültem rajta, bár fél óra után már vártam, hogy vége legyen, mert legalább olyan idegesítő volt, mintha én csuklanék, és utálok csuklani.

Így volt ez egészen a 37 hétig, amikor egy édesanyáméknál töltött éjszakán, melyen egy percet sem aludtam Tekla tornagyakorlatai miatt, a helyes irányba fordult, azonban én ezt csak február 1-jén tudtam meg, mikor a nőgyógyászom fejvégű fekvést diagnosztizált. Menten meg is ijedt, és elszalasztott a szemklinikára egy szakorvosi engedélyért, miszerint nincsen akadálya a hüvelyi utas szülésnek, nem lesz esetleges per áldozata, ha meg találnék véletlenül vakulni szülés közben. Megjegyzem azóta megtudtam, tévhit, hogy a ROP-osok, azok is akik sok szemműtéten estek át emiatt, nem szülhetnek hüvelyi úton. Ezt az információt azonban csak szülés után tudtam meg, úgyhogy én is várakozva mentem a klinikára.

Szereztem egy kísérőt minden eshetőségre - nagy sorok a kartonozónál, várás közben ital-étel beszerzése stb - és nekiindultam megkeresni kedves, régen látott és idős doktornénimet. A kartonozónál kilóméteres sor, a sok elfoglalt nyugdíjas néni miért is engedett volna előre dinnye méretű hassal: inkább hátra küldtek, ők is kiállták a sort, és miért nem jöttem korábban. Kísérőmnek hasznát is vettem, kerített nekem egy ülőhelyet, majd két óra sorbanállás után közölték vele személyi igazolványom leadását követően, kartonom elveszett, orvosom már régen nem dolgozik itt, de ha sürgős, amikor végeztek a betegekkel, majd megnéz valaki. Üljünk szépen le. Várunk, várunk, várunk, míg egy kedves asszisztensnő kisebb unszolásra pártfogásba vesz, és öt órai ott tartózkodás után bekerülök egy negyvenes hölgyhöz, aki megkérdezi, mit keresek itt ekkora hassal, tán eltévesztettem a klinikát? Mikor előadom neki a történetet, leszögezi, itt kartonok nem vesznek el, de kétkedni kezd, mikor kötegnyi leletcsomót tolok az orra alá. Nem vizsgálja át jelenti ki, de megírja nekem a papírt. Annyit kérdez még, látok-e valamit. Én erre igent mondok, ő pedig mindezért a papírra császármetszési javaslatot ír, utolsó ultrahangleletemről lemásolva a szöveget. Nem vagyok orvos, de ezt én is meg tudtam volna csinálni...

Mivel már beleéltem magam előzőleg a császármetszésbe, nem aggasztott túlságosan a dolog. Úgy éreztem, ez eleve elrendeltetett.

Február 13-án este, férjemmel közöltem, hogy nem tudok neki semmit sem adni Valentín napra, mert főzéshez nincs erőm, boltba menni meg nem volt időm. Nem tétlenkedtem, tudhatja, mert aznap bent voltam az Alapítványnál, és egyesületem megalapításán fáradoztam. Estére olyan állapotba kerültek a papírok, hogy már csak a bíróságra kellett elvinni őket. Este még beugrottunk a dm-be venni pár általam fontosnak ítélt árut, mint pelenka (fészekrakó ösztön).

Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy kicsit rosszul vagyok. Jósló fájások - gondoltam. Múlni azonban nem akartak. Felébresztettem reggel hétkor férjemet, indulnia kell munkába, és mondtam, jósló fájásaim vannak, de nem akarnak múlni, viszont szerintem nem szülök, mert a doki azt mondta, ha szülnék, úgyis észreveszem, mert akkor úgy fog fájni, hogy lekaparom a falat. Egyébként ez volt az össz tudásom a szülésről. Nekem nem fájt annyira, úgyhogy vártunk. Férjem javasolta, vegyük elő az egyik szüléses könyvet, és hozott egy nagyítót is, próbáljak keresgélni benne valamit. A könyvből megállapítottuk, hogy valószínűleg szülök, és felhívtuk a szülésznőt, akivel addig még csak előte való nap beszéltem telefonon. Ő azt mondta, várjunk még egy órát, rakodjunk közben be a bőröndbe, és ha egy óra mulva is fájásaim vannak még, irány a kórház. Így is tettünk, de a fájások nem múltak, csak erősödtek. Taxi, kórház, vizsgáló, ahonnan már nem engedtek ki. Férjem kint a bőrönddel, vár, hogy mindjárt jövök, én meg bent a vizsgálóban a kézitáskámmal, amiben az orvosnak szánt pénz, iratok, mobil stb. Miután megvizsgáltak, elkérték férjemtől a hálóingem, majd ott helyben átöltöztem, ruhámat otthagyatták velem minden mással - többek között a kézitáskámmal - egyetemben, engem az előkészítőbe kísértek, tárgyaimat majd hozzák, ne aggódjak.

A vizsgálóba bemenet és a katéter felhelyezése között kb. 10 perc telt el, beöntés minek, borotválás és katéter plusz infúzióbekötés egyszerre. Elég sürgős lehetett, mert befejezték az előző műtétet, és már vittek is engem rögbest. 10 után értünk a kórházba, és fél 12-kor már megvolt SÁndor, nem Tekla, és ebben az is benne volt, hogy a vizsgálóba való bejutásra majd 11-ig vártunk.

Nekem egyedül a katéter felhelyezése és az epidurális inekció fájt a szó szó szoros értelmében. A vajúdás olyan, mintha nagyon kakilnia kellene az embernek. Tudom, ez elég vulgárisan hangzik, de így van, az ember kikakilja az utódját. A kakilás mellesleg nem undorító tevékenység, a kaki, azaz a trágya is életet ad, méghozzá a földnek, úgyhogy szerintem a hasonlat inkább szép. Mondhatnánk azt is, hogy a kakit is megszüljük.

A műtét után a babát csak egy pillanatra láthattam, míg összevarrtak, elvitték, és nem is hozták maguktól. Mikor felvittek az őrzőbe, anyósom kérte el, köszönet neki érte. Én igen rosszul voltam, és a szoptatás lehetősége eszembe sem jutott. Alig birtam szegénykét megfogni is, annyira megviselt a műtét, nem a szülés. Mikor fájások közepette kellett mozdulatlanul maradnom, egyébként nem is fájások azok, hanem hullámok, és az orvos közölte, ha nem teszem, meg is bénulhatok örökre, közben pedig fáztam, mint a kutya a műtő 18 fokában mezitelenül, akkor kicsit kifáradtam idegileg. Az altatóorvos hetven és a halál közt, egyébként jó szakember bizonyára, végig kérdezgette, hogy vagyok, viszont amit válaszoltam nem értette, majd közölték, beszéljek hangosan, mert nem hall jól. Csodás műtétem volt.

Este nyolckor felkeltem, elmentem wc-re, ez műtét után fontos, majd jött az orvosom asszisztense, én meg keresem a táskámban a tárcám, hogy odaadjam a neki szánt bankókat, de nem lelem sehol az erszényt. Lába kelt, mint kiderült, végleg. Az orvos ezt megtudva semmit nem kért, a nővér úgyszintén, és ők nagyon kedvesek voltak utána is.

Reggel hatkor hozták szoptatni a babát. Nem olvastam sehol hogyan kell, de a cicit bekapta, én mellette feküdtem, és éreztem, hogy szív, hallottam, hogy nyel. Boldogság töltött el, és mikor jöttek a babáért, vissza sem akartam adni, de mondták, másik szobába kell költöznöm, őt elviszik vizitre, utána megkaphatom.

Megkaphatom... ez is már akkor bántott. Hát nem én vagyok az anyja, nem nekem van a legtöbb jogom hozzá? De ezzel nem foglalkoztam akkor, tettem, amit mondanak.

Felhívtam a szemészorvost, aki megígérte, megnézi a baba szemét születés után, erről majd később, és ő azt mondta, rendelés végén jön, cseppentsenek előtte a kicsinek, készítsék elő vizsgálatra. Így megint vissza kellett adnom. Mikor megmondta a doktornő, hogy nem lát rajta semmit, annyira elteltem kellemes érzésekkel, nyugalommal, harmóniával, hogy pár perc alatt dinnyényire dagadt a mellem. Sándor be sem tudta kapni fejés nélkül, ebből volt is kis gondom, míg rájöttem, mi a baj. Éjjelre sajnos egy mérges nővér elvitte tőlem, mondván nekem nem lehet tejem császármetszés után másfél nappal, én meg nem voltam elég erélyes még, és hagytam. Mondta, eddig is kint volt a baba, már jól kiszáradhatott. Meg sem hallgatott, mikor mondtam, nézze meg a mellem, folyik. Én meg nem voltam harci kedvemben, nem úgy, mint az ekövetkező napokban, amikor már teljesen átlépték a kórházi alkalmazottak az ingerküszöbömet.

Érdekes, de minden olvasás nélkül az első szoptatás után tudtam, mit kell tennem: a babával lenni mindig, szoptatni, és szoptatni. Teát amit hoztak, nem adtam neki, mert egyébként én is utálom, és amit hoztak, nem ittam volna meg. Csak anyatej hat hónapos korig? Kinek volt akkor ennyi tudományos ismerete akkor?

Ha a gyerek sír éhes vagy szomjas, kap cicit. Egyik szobatársam már második nap kárhoztatott a túl gyakori cicire tételért, és mutogatott valami Suttogó című könyvet, hogy aszerint ez mit okoz, és három-két óránként szabad csak szoptatni. Én ezt ökörségnek tituláltam, mert én sem két óránként iszom/eszem, és mégis normális ember vagyok. Ő persze mondott mindenféle indokot, hogy a gyereknek fájni fog a hasa stb, dehát nekem sem fáj, és sírni sem jó dolog. Úgyhogy suttogó nálam leírta magát már hírből logikátlanságáért.

De tényleg, hogy tudnak ennyi esztelenséget megetetni egy kismamával? Ha az ember józan ésszel gondolkodik, biztos más eredményre jut! Én szüléskor teljesen tiszta lappal indultam, és ösztönből kezdtem el szoptatni. A kisfiam életének harmadik éjszakáján már végig velem volt, és utána is. Na, osztották is nekem a szentenciákat, de aztán én is osztásnak indultam. Észrevettem, hogy miután elviszik kisfiamat fürdetni/mérni, ez naponta kétszer történt, sosem akar szopni. Mindig kínlódással kap rá a bimbóra. Gondoltam, adnak neki valamit. Csak 20 mili anyatejet kapott a tejleadóból, mondja a nővér. Ne kapjon, mondom én. Jó, egyezik bele. Következő mérés, megint nem akar elkezdeni szopni. Kopogok a csecsemőosztályon, előző nővért kérdem, ugye kapott cumiból a fiam enni? Igen. Már fenyegetem: ha ad, úgyis meg tudom állapítani, és elmondom a főnővérnek, hogy utasításom ellenére adott neki enni. A főnővér éppen jön, neki is elmesélem a történteket. Fenyegetőztem betegjogi képviselő megkeresésével is. Nem is volt ezek után már etetés, ebben tejesen biztos vagyok.

De miért van szükség erre a harcra? Miért nem lehet a kórházban nyugodtan pihenni, segítséget, nem akadályoztatást kapni, és a kisbabánkkal foglalkozni úgy, hogy közben nem háborgatnak, nem bizonytalanítanak el, hanem segítenek?