Mikor hazaértünk a babával anyósomék által kitakarított és szépen feldíszített lakás várt ránk. Édesanyám eljött segíteni, bár őszintén szólva inkább hármasban maradtam volna, azonban jelenléte a későbbiekben életmentőnek bizonyult. Hozott magával egy nagyon kicsi luku cumisüveget, amit feleslegesnek tartottam eleinte, mert a teáztatásról hallani sem akartam. Ő sem erőltette, de az üveg szerencsére a polcon maradt. Anyukám próbálkozott engem azzal az ideológiával történő megfertőzéssel, miszerint szoptassuk három óránként a babát, mert ő azt tanulta védőnőként, ellenben saját előírását maga sem tartotta be soha, mindig szoptatásra buzdított, ha a baba sírt. Ha a baba az előző evés után egy órával sírt, akkor az még az előző etetéshez, ha két órával, már a következő etetéshez tartozott szerinte, és így tovább. Minden rendben ment, én szoptattam, anyukám főzött, apukám olvasgatott, mert nem akart egyedül otthon maradni. Szüleim ketten elfoglalták a francia ágyat, míg mi ketten Sándorral aludtunk. Én egy ágyon, férjem egy matracon. Mi szerettünk volna mindenképpen a babával aludni, és nagyon szívesen átadtuk az ágyunkat. Még kapóra is jött az indok, aludjanak ők kényelmesebben, így lelkiismeret-furdalás nélkül kisfiunkkal aludhattunk együtt.
Csütörtökön azonban annyira megfájdult a sebem, hogy képtelen voltam kivárni a másnapi varratszedést, bevitettem magam a kórházba, majd megőrültem a fájdalomtól. Megvizsgáltak, közölték, hogy valami folyadék van a heg alatt, és fel kell tárni másnap, már haza sem engedtek. Akkora fájdalmaim voltak, hogy képtelennek éreztem magam a kisbaba ellátására, továbbá a kórházi körülmények minősíthetetlenek, most átkerültem a nőgyógyászati osztályra, ahol a falból lógtak a konnektorok, hámlott a vakolat, és azzal riogattak, lehet, valami fertőzésem van. Megállapodtunk, hogy a baba otthon marad, én fejek, reggel férjem keresztanyja, este férjem viszi haza a lefejt tejet, hozzák az ételt, mert a kórházi nem volt túl finom, és anyukám megeteti a babát a kis lukú cumiból. Aztán reméljük, visszaszokik cicire.
Még csütörtök este bejött az orvosom megbeszélni a műtétet, elmondta, soha nem volt ilyen esete, én vagyok az első, akinek begyulladt a sebe, egyébként minden héten van ilyen, de ő ebből mindig kimaradt közel 40 éves praxisában. Már várta, mikor esik be neki is egy ilyen eset. Viszont ne aggódjak, sok ilyen műtétet látott már, egyébként sebész is. Kérdeztem, adhatom-e haza a tejemet, fogok-e olyan gyógyszert kapni, ami ezt gátolná. Azt mondta, szoptassak nyugodtan, bár kapok Dalacin nevű antibiotikumot, viszont a csecsemősöknek ne szóljak, ő bátran mondja, szoptassak, mert a tápszer szerinte nagyon rossz dolog.
Másnap, mint utólag elmesélte a műtősfiú, kizárólag nyugtató adagolása mellett, érzéstelenítés nélkül felvágták a sebemet, szerencsére csak a bőr alatt volt a hematoma, a méhemmel minden rendben volt. A varrás mentén a bőr alatt valahogy felgyűlt valami savó, nem volt gennyes sem. Orvosom a sebet nyitva hagyta, nem varrta össze, hogy haza tudjak vele előbb menni, mivel amennyiben összevarrja, a sebbe csövet kellett volna rakni, ami kivezeti a még szivárgó nedvet. A műtét után orvosom sítúrára ment, de mondta, hétfőn kiengednek majd, ne aggódjak. Az érzéstelenítés hiányát és a nem összevarrást csak miattam vállalta be, mert én vagány csaj vagyok, legyek büszke magamra. Ilyen elismerést sem kaptam soha előtte és azóta sem!
Én fejtem, fejtem, a sebemből meg folytam, a mellemből is gyakran, és napi 1,2 liter anyatejet küldtem átlagban haza. Férjem éjfélig ott ült szinte minden nap az ágyam mellett, és próbálta tartani bennem a lelket. Eljött a hétfő, majd a kedd is, de mikor kérdeztem a hazamenetelt, mindig nemmel feleltek. Szerdán már felhívtam az orvosom, és számon kértem a hétfőt. Pár óra múlva mehettem is haza. Mint utólag megtudtam, valami észlény azért nem akart hazaküldeni, mert úgy vélte, nem tudnék vagy csak nagyon nehezen naponta bejárni kötözésre fogyatékosságom miatt, és jobb nekem, ha bent vagyok a kórházban. Az orvosom rettenetesen felháborodott ezt hallván, és jól leteremtette az ügyeletes barmot, aki egyébként engem sosem látott személyesen szerintem. Ennyiben nem kezeltek egyenlően a vakság miatt, és nem tudtak mit kezdeni velem, de ez nem a gyerekvállalás kapcsán esett meg.
Mialatt a kórházban voltam, apukám hazament, anyukám maradt a francia ágyon, férjem meg felköltözött a baba szobájában levő ágyra. Éjjel gyakran ő vette fel, és vitte anyukámnak etetni. Üvegből nem etette, sem akkor, sem utána. Ez anyukám öt napos privilégiuma maradt. És senki többet soha.
A kórházi tartózkodás még rosszabb volt, mint az előző menet. Egyedül voltam egy egy ágyas, csőszerű szobában, az ágy mellett egy sámli is alig fért el. Amikor bedugtam a hajszárítót, felkapcsolódott az ágy melletti lámpa, amit egyébként nem lehetett működésre bírni.
Mikor hazakerültem végre, anyukám elfoglalta a baba szobájában levő ágyat, mi meg a sajátunkat. Szoptattam éjjel-nappal, és naponta jártam kötözésre eleinte. Majd kétnaponta, majd hetente kétszer az utolsó héten. Az utolsó kötözés egybe esett a hathetes szülés utáni kontrollal.
Anyukám addig maradt nálunk, míg másnaponta kellett a kórházba járnom. Mialatt nem voltam otthon, Sándor nem kapott semmit. Szerencsére maximum 2 órát töltöttem távol. Mielőtt anyukám hazament, megtanultam fürdetni, azonban e feladat csak három-négy napig volt a reszortom, mert az infúziós kanül helyén egy nagyobbacska bab méretű csomó telepedett meg, és hogy ne szokjak el a fájdalomtól, lüktető érzetekkel örvendeztetett oly módon, hogy képtelen voltam fogni azzal a kezemmel. A babafürdetéshez pedig nekem két kézre volt szükségem, így e feladatot áttestáltam apára, aki derekasan helytállt már az első nap szóbeli utasítások alapján. Utána a fürdetés szépen rajta is ragadt, ő ezt azonban nem bánta.
A szoptatáshoz néhány kisebb hisztivel, sírással, szopni nem akarással visszatértünk, hisz az éhség nagy úr. Nyugodtan próbálkoztam, mert akkorra már Sándor el is hagyta a születési súlyát, sőt 3,5 kg-ot is meghaladta. A szoptatás újbóli beindulása után pedig hetente 50 dkg-t gyarapodott, és így két hónapos és egyhetes korára megduplázta súlyát, három hónaposan már 7 kg –ot nyomott. Úgy terveztük, hogy a beszélő konyhamérlegen fogjuk mérni hetente, többször nem, mert macerás, az ötletet sikeresen kiviteleztük is, azonban nem sokáig használhattuk a mérleget, mivel még kitárazva is csak 6 kg-ig bírta. Kb két hónapig élvezhettük áldásos hatásait, utána a védőnő méregetett időnként, ha kedve tartotta. Mindezek ellenére nem buzdítom a tervezőket beszélő babamérleg gyártására, inkább az anyákat arra, hogy ne méregessenek, mert felesleges. Érdekességnek jó, de másra nem. A következő gyereknél már én nem méregetek, ha férjem kíváncsisága nagyobb, majd ő megteszi, ha akarja.
Miután hazaérkeztem a kórházból, a mellbimbó sebesedés problémájával is szembe kellett néznem. A fiam úgy szopott újonnan, hogy nem kapta be az egész bimbót, nem nyitotta elég nagyra a száját. Mint jóval utána rájöttem, ez azért volt, mert a cumit másképpen kell szívni mint a mellett, és bizony a cumisüveg használata ilyen gondokat okozhat. Én ezt ekkor nem tudtam, azt viszont éreztem, hogy nagyobbra kéne nyitnia a száját, mert mikor úgy szopott, nem fájt annyira. Így mikor rosszul kapta be, azaz nem az egészet, és fájt a szopása, akkor kivettem a szájából, és újra kezdtük a mellre tételt. Egy idő után megértette, mit várok tőle, és rendben lett minden. Ez pár napba beletelt.
A sebes bimbóimon Aventes kenőccsel, félmeztelenül flangálással, persze csak a lakásban, és anyatejjel való kenegetéssel segítettem. Annyi tejem volt, hogy kávéban ittuk, férjem meg alle natur fogyasztotta. Azóta is anyatejfan. Mindig pár kortyért esedezik. Én is finomnak tartom, és mikor nem kellett senkinek, megittam, minthogy kiöntsem. A szülés előtt, és utána is nagyon meg voltam fázva, és valaki a szobatársak közül mondta, ne izguljak, hogy elkapja a baba a betegségemet, mert az anyatejben immunanyagok vannak speciálisan az én bacijaimra, és azok a tejben előbb megjelennek, mint az én szervezetem egyéb részein. Így döntöttem el, miután a tejleadóval sikertelenül jártam, hogy a maradék tejemet gyógyszer gyanánt fogyasztom, amit kifejek mellpuhítás céljából. Mondanom sem kell, másfél napon belül teljesen egészséges lettem.
Elég sok anyatej került ebben az időszakban a mélyhűtőbe, mondván főzelékbe jó lesz, vagy ha már nem lesz, de ezek is férjem gyomrában landoltak hat hónap múlva, mert addig tárolható a tej mélyhűtve. Az anyatej egyebekben rettentő édes, és érezni, hogy mit eszik az anyuka. Az erős paprika és a fokhagyma igen markáns ízt ad neki, a babát egyebekben, legalábbis az enyémet, ezek a különböző változatok hidegen hagyták, szopott mindig rendületlen. Az eredmény csak annyi, hogy imádja kétévesen, de már régebben is mind az erőset, mind a fokhagymát.