Miután megtanultam hordozni, a kenguru, és minden más hordozóeszköz elkerült nővéremék padlására, de előbb még megjárta a bizományit, ahol senkinek sem kellett. A babakocsink, amit szerencsére kaptunk, mert egy ötvenezres vételt, és gyakorlatilag nulla használatot nehezen viseltem volna el, ugyanezt az utat járta be. Anyósom a babakocsin való túladást személyes támadásként megélve, cseppet sem lelkesedett a kendőért, szüleim pedig ostoba hóbortnak tartották, melyből remélték, hamarosan kigyógyulok, a védőnő meg furcsálló pillantásokat, és aggodalmas tekinteteket lövellt csak felém, kétkedve, jó-e ez a babának.
Én meg voltam győződve, hogy ez jó a babának, nekem pedig határozottan felszabadító érzés volt kendőzni. A szoptatás és a kendő segítségével bárhova eljuthattam, találkoztam újra egyetemi barátnőimmel, jártunk sétálni, vacsorázni, többször bementem a munkahelyemre is beszélgetni a volt kolléganőimmel, akik közben barátnőkké is avanzsáltak.
Sokat lógtunk így az irodában, gyakran segítettem is több munkában kvázi önkéntesként Sándorral az ölemben. Ezt a főnökség is észrevette, és nem vették rossz néven, mivel Sándor nem hangoskodott, ha éhes volt szopott, ha fáradt volt, elaludt a kendőben pár perc séta után a hátamon. A munkahelyemre alapvetően azért kezdtem el visszajárni, mert őszintén szólva unatkoztam otthon, és kismama ismerőseim problémáit a parkból: nincs tejük, milyen nehéz babakocsival közlekedni, hamar elkezdtem fárasztónak találni. Mikor javasoltam nekik az igény szerinti szoptatást a tej növelésére, vagy a kendőzés megtanulását a kocsi helyett, úgy néztek rám, mint valami idiótára, és így nemigen tudtunk egymással mit kezdeni. Otthon mint írtam rettenetesen unatkoztam társaság híján, a munkahelyemen pedig örömmel vették önkénteskedésem, amiből aztán otthonra is maradt általában munka. Sajnos a munkahelyre csak kéthetente mertem bejárni, nehogy zavarjunk valakiket, de ez is több volt a semminél. Augusztusban jutott eszembe, mi lenne, ha megkérném a főnökséget, hogy távmunkázhassak, hisz fizetésemre egyébiránt pályázatból megvolt a fedezet, még mikor ott dolgoztam, magam intéztem a támogatást. Kérésemet nem utasították vissza, így augusztus elsejével ismét dolgozó nővé avatódtam. Mindez pedig nem jöhetett volna létre a kendő nélkül. A munkaviszony újbóli létesítése hatalmas örömet szerzett nekem, mivel így tovább ketyegett az óra a gyakorlati időm megszerzéséhez a szakvizsgám céljából, továbbá mikor egyetemi évfolyamtársaimmal találkoztam, és beszélgettünk, nem éreztem magam kívülálló, munka és karrierlehetőség nélküli kismamának, aki semmilyen témához nem tud hozzászólni. A hivatalos munkaviszonyom kapcsán több feladatot kaptam, visszakerültem a munka világába, és máris volt közös téma. Mesélhettem a futó projektekről, az érdekes jogi problémákról, melyekkel találkoztam.
A kendő megkötését férjem is hamar, még június elején egyedül is elsajátította. Azelőtt mindig én kötöttem kisfiunkat a hátára, majd egyszer megelégeltem az állandó kötözgetést, és mondtam, ha annyira szeretne hordozni, tanulja meg. Több sem kellett, addig próbálkozott, míg a hátára nem került a baba a hátizsákba. Azóta is így hordoz életem párja, és annyira megszerette és begyakorolta ezt a háti kötést, hogy nem hajlandó mást megtanulni, pedig azóta lassan már két év is eltelik. Elől sem tanult meg hordozni, kizárólag a hátizsákot ismeri, és szinte naponta használja. Annyira kendőfüggő lett, hogy még futóversenyen is részt vett a Margitsziget kört lefutva, fiával a hátán 2008 májusában. A hordozás számára világra szóló élmény, a legjobb stressz oldásnak tartja, mikor fiával a hátán sétálhat, és hallja szuszogását, érzi testének melegét.
A praktikus oldalán kívül én is nagyon megszerettem a kendőzést, főleg azt élveztem, mikor fiam elaludt benne, és egyenletesen szuszogott a nyakamba, attól nagyon el tudtam lazulni. Ma ez már ennyire nem igaz, mert fiam ruha nélkül meghaladja a 14 kilót, s mikor elalszik, még nehezebbnek érezhető, mert elernyed, és már elég nehéz vinni, úgyhogy a lazítást kevéssé élvezem már, bár még most is szoktam várni, hogy elaludjon rajtam, és nagyon fogom sajnálni, ha már nem akar kendőben jönni. Ez is olyan kicsit, mint az elválasztódás a szoptatásnál, mikor egy baba teljesen leszokik a hordozásról. Legalább akkora ugrás úgy érzem, és remélem, addig még sok van hátra, a súly ellenére is.
Ha már a kilóknál tartunk, szeretném elmondani, hogy az ember, ha folyamatosan hordoz, hozzáerősödik a feladathoz, és nem lesz számára megterhelő a baba gyarapodása, ha a kezdetektől hordoz. Közben pedig izmossá, kigyúrttá válik, és még a kondi terem bérlet árát is megspórolja. Mikor egy gyógymasszőrnél voltam masszírozáson, megkérdezte, használok e lépcsőgépet a kondizáskor. Jót kacagtam a kérdésén, és felhomályosítottam, hogy nem sportolok, semmit, de semmit. Lehetetlennek tartotta, de végül is hitt nekem, és megbeszéltük, hogy hordozós alakformáló sétákat teszek napi rendszerességgel, és ennek a hatását látja rajtam. Életemben nem voltam olyan jó erőben, mint hordozós pályafutásom alatt.
A kendő további hatása volt, hogy mindkettőnk kötődését erősítette kisfiunkhoz, és szeptember első napjaiban áttelepítettük a kiságyat a mi francia ágyunk mellé a másik szobából, leszedtük a szélét, és egy ágykomplexumot alakítottunk így ki, ahol mindannyian együtt aludhattunk. Nem akartunk külön aludni kisfiunktól. Döntésünket az a tény is erősítette, hogy ebben az időben kezdett el éjjel megébredni gyermekünk, és igényelni az éjjeli szopit. Én meg lusta ember lévén, nem szerettem kikelni az ágyból éjszaka, de a kibújásnál meg csak egyet utáltam jobban, a fiam sírását. Képtelen voltam a sírását hosszú távon, de még röviden sem elhallgatni, így bármely sírni hagyós kiságyhoz szoktatós módszer teljesen elvetélt ötletnek számított nálam, így az összeköltözés kézenfekvő és egyértelmű volt.
Kendő nélkül azonban nem vagyok meggyőződve róla, hogy eljutottam/eljutottunk volna a családi ágyig, főleg így, ahogy eljutottunk, teljes és osztatlan akarategységben. Bár férjemnek az elején voltak kétségei, miszerint túl mélyen alszik, és ráfekszik a babára, amennyiben az középre kerül, de e félelmeken aztán hamar túljutott, meg tulajdonképpen ezek miatt rendszeresítettük az egybe, de mégis védett kiságyat, ágyunkhoz csatlakoztatva, szakszóval oldalkocsis megoldást. Szegény kocsi aztán nem volt hosszú életű, és kialmozhatatlan lomtárrá alakult néhány hónap leforgása alatt, mivel Sándor a középen alvást preferálta.
Mivel a kiságyban nehéz volt rendet tartani, pedig rengeteg holmit képes volt elnyelni, következő nyár elején, vagyis 2008. június elején úgy döntöttünk, teljesen felszámoljuk, és el is ajándékoztuk, azzal a jó tanáccsal, hogy ne nagyon használják, maximum lomtár gyanánt, és esetleg a polcos részét, mivel pelenkázó szekrénnyel volt egybeépítve.