Van egy kedves kolléganőm, aki egyszer azt mondta, hogy engem annyi minden érdekel, hogy az már idegesítő. Azóta többször elgondolkodtam ezen. Nem mondom, lehet benne valami. Legalábbis a most következő maratoninak is nevezhető bejegyzés többek között erről is szól.

Szakmai csapongásaim között ezúttal a múzeumi akadálymentesítés van soron. Így hozta az élet, jött egy infó, egy lehetőség, ami már megint magával ragadott. Az egész március 5-ei nap hatalmas élmény volt, amit most megkísérlek megosztani minden olvasómmal. És hogy mire készüljön, aki belevág ebbe a postba? Lesz itt némi szakmai szemmel való szimbolikus nézelődés a Művészetek Palotájában, megspékelve néhány kerekesszékes sztorival, némi ízelítő a Ludwig Múzeum tapintható és videótárlatából, egy bontakozó ismeretség és együttműködés első óráinak élménye és néhány elmaradhatatlan szakmai infó.

Hogy is kezdődött?

Néhány hete E-mailben meghívó érkezett az egyesületbe a Ludwig Múzeumból egy "Akadálymentesen a múzeumban" című workshopra. Én meg, mint igazán rutinos konferenciatúrista, azonnal lecsaptam a nem mindennapi témára. Aztán persze továbbítottam a levelet Igali Zsófinak, kedvenc rehabmérnök kollégámnak, aki hasonló módon megszállott és maximalista, mint jómagam. Persze kapott is az alkalmon, sőt, kerekesszékes férjét is beszervezte az eseményre. Mi sem természetesebb ezután, minthogy együtt vágtunk neki a kalandnak.

Előtte természetesen gyors levélváltás a múzeummal, Szira Henrietta, a múzeum egyik múzeumpedagógusa pedig megírta nekem, hogy mindenképpen találkozzunk és vegyük föl a kapcsolatot. Akkor még sejtésem sem volt, hogy ez ennyire jól fog elsülni.

MÜPA: elmondásból és testközelből

A konferenciában külön izgalmas volt számomra, hogy korábban sose jártam a Művészetek Palotájában. Ez az a csodálatosan impozáns létesítmény, ami éppen annyira megosztja honfitársainkat, mint a szomszédságában álló új Nemzeti Színház. A híres Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem mellett többek között ez az intézmény ad otthont a konferenciát szervező Ludwig Kortársművészeti Múzeumnak is.

Az épület az elmondások és a tapasztalataim szerint kerekesszékkel közlekedő személyek számára aránylag akadálymentes, bár, mint tudjuk, minden csak viszonylagos ezen a területen. Látássérültként viszont eddig még csak olyan véleményekkel találkoztam, hogy már a megközelítése is problémás önállóan, nem méghogy a benne való tájékozódás. Mostmár én is csak igazolni tudom, hogy így van.

Parkolás magyar módra

Gondoltuk, ha már autóval vagyunk, megnézzük a mélygarázst. Csodák csodája, azonnal találtunk üres mozgássérült parkolót, hát beálltunk. Gondoltam, ezzel rendben is volnánk, és nem nagyon értettem, mit akar Zsófi férje, János annyira a parkolójeggyel. Számomra evidenciának tűnt, hogy a parkolókártyával gond nélkül ki fog tudni hajtani, hát, nem így lett, jogos volt az aggodalom. Némi utánajárás után kiderült, hogy csupán három óra parkolás ingyenes, ezután keményen fizetni kell. Belekerült némi időbe és energiába, mire személyesen a Ludwig Múzeum igazgatója hozott egy ingyenes parkolásra feljogosító kártyát. Közben viszont az is kiderült, hogy a dolgozók is pénzért parkolhatnak a garázsban.

Nyitott szemmel?

Talán szakmai ártalom, de nem tudok ma már bemenni egyetlen épületbe sem anélkül, hogy ne vizsgálgassam, mennyire akadálymentes is a hely.

Hamar kiderült, hogy az információs táblák még a látó vendégek tájékozódását sem mindig könnyítik meg. Jó példa volt erre az a trükk, amikor a mosdó felé mutató nyíl egy előadóterem felirattal ellátott ajtóhoz vezetett. Aki volt olyan vállalkozó szellemű, hogy a tájékoztatás ellenére mégis benyitott, az egy csupa fehér folyosón találta magát, aminek egyik oldalán valóban ott sorakozott egymás mellett a férfi és a női mellékhelyiség, az előadóterem ajtaja pedig szemben, a helyiség túlsó végén nyílt. Volt még ott pár ajtó, de azok funkciója számomra ismeretlen maradt. A fehér folyosóból a fehér mosdóba bejutva még erősebb lett a neonfény, miközben változatlanul a fehér alapon fehér színösszeállításban a támpontok szinte teljes elvesztését a WC-fülkék átlátszatlan fehér üvegajtaja tette teljessé, az egyetlen láthatónak bizonyuló berendezési tárgy a krómszínű papírtörölköző-tartó volt. A helyiségben töltött kb. 3-5 perc minden egyes alkalommal borzasztóan lefárasztott, de így már máshol is jártam.

Hamar rájöttem, hogy az épület egyik legjobban megvilágított helyisége a lift, ahol egyébként nagyon jól tapintható domború jelzésekkel és kifogástalan Braille feliratokkal is találkoztam. Az épületben egyébként rengeteg van belőlük és mind máshova megy, ember legyen a talpán, aki a létesítményben el tud tájékozódni. Ekkor még nem tudtam, hogy még aznap lesz szerencsém a múzeum műtárgyak szállítására szolgáló teherliftjével is utazni pár kört.

Nem volt érthető számunkra, hogy a földszinti büfé és ruhatár miért van fentebb, illetve lentebb az eredeti szintnél néhány lépcsőfokkal. Ez persze nem is lett volna feltétlenül baj, ha a büféhez felvivő korlátliftet lehetett volna használni. A berendezés azonban le volt zárva, kellett keríteni egy embert, aki elpakolja a nyilvánvalóan ritkán használt eszköz elől az ott felgyülemlett akadályokat. Az azonban már csak János feljutása után derült ki, hogy a büfében egy hűtő és egy elmozdíthatatlan pult állja útját annak, hogy megfordulhasson, és így a fogyasztásra szánt térbe jutva velünk együtt ebédelhessen. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a liftet kezelő bácsi még jobban ki volt akadva, mint János vagy Zsófi és azonnal telefonon kezdett intézkedni meglehetős zavarral és felháborodással a hangjában. Bármily hihetetlen, hamarosan személyesen a műszaki igazgató jelent meg az eset helyszínén, aki szintén konstatálta, hogy itt bizony valami nincs rendben. Kiderült persze, hogy nem ez volt a büfé eredeti elrendezése, következett tehát a sűrű bocsánatkérés és az ígéret a mielőbbi intézkedésre. No, gondoltam, legközelebb megnézzük, van-e változás. Azt azonban el kell ismerni, hogy az üzemeltetők minden hozzáállásbeli problémáját az intézmények munkatársai nagy odafigyeléssel és segítőkészséggel igyekeztek ellensúlyozni.

Idő közben azt is elmesélte Zsófi, hogy a nemzeti hangversenyteremben valóban vannak kerekesszékes látogatók és kísérőik számára fenntartott helyek. Internetes jegyrendelés ide vagy oda, ezekre a helyekre bizony csak személyesen megjelenve, mintegy a fogyatékos látogató állapotát igazolva lehet jegyet váltani. Egyenlő esélyű hozzáférés, nem rossz, ugye? Azóta is azon gondolkozom, vajon a kétségtelenül határtalan magyar leleményt mi késztetheti arra, hogy olyan személy foglaljon magának kerekesszékes látogató számára fenntartott helyet, akinek egy ilyenre semmi szüksége. Lehet, hogy ezt sose fogom megtudni?

De mi is hozott minket ide?

Ja, előbb már az ebédnél jártam, de azért azt sem lenne ildomos elfelejteni, hogy már délelőtt is színes szakmai programban volt részünk. A múzeum igazgatójának és a múzeumpedagógiai osztály vezetőjének köszöntője után egy francia doktorandusz, Cécile Ranise előadását hallgathattuk meg angol nyelven, maga után némi kívánnivalót hagyó szinkrontolmácsolással. Akkor még nem is sejthettem, hogy Cécile-ben egy igazán nyitott nyugat-európai embert fogok megismerni, akinek éppúgy szívügye az egyenlő hozzáférés, mint nekünk.

Az előadásban Cécile bemutatta az akadálymentesítés alapvető eszközeit és megoldásait, majd ezek alkalmazását a múzeumokban, külön kitérve az emberi segítség fontosságára is. Valójában nem mondott újat számomra, ami először kétségbe ejtett, de Zsófi megnyugvását megértve képes lettem az ő szempontjából nézni a dolgot: ezek szerint annyira nem is vagyunk elmaradva Nyugat-Európától. Szavakban és elvekben legalábbis biztosan nem.

Egy röpke kávészünet és a fent említett mosdóval való megismerkedés után két magyar előadó következett.

Szabó Zsuzsa a Szentendrei Skanzen megjegyezhetetlen titulusú munkatársaként mutatta be a szabadtéri néprajzi múzeum akadálymentesítési törekvéseit. Lenyűgöző volt, ahogy teljes őszinteséggel tudott beszélni saját törekvéseikről, nem csak az eredményekkel büszkélkedve, hanem a hibákra is kitérve. Megismertük pl. az igazgatási épület látszólag akadálymentes, ám önállóan nem használható mosdójának történetét, és azt az elszántságot is, amivel a 2008 tavaszán elindított múzeumvonatot tették akadálymentessé nemcsak a kerekesszékkel közlekedő látogatók, hanem természetesen a babakocsival érkező családok számára is.

Az ő előadásából ismerhettük meg azt a fogalmat is, ami számunkra már egyáltalán nem volt új, de eddig sejtelmünk sem volt arról, hogy így hívják: a "vizuális szennyezés"-t. Ezalatt természetesen az akadálymentesítési beruházásokkal járó speciális, a környezetbe általában nem illő megoldásokat értik annak elszánt ellenzői. Meg kell adni, egy néprajzi múzeum esetében valóban kibékíthetetlen lehet az ellentét egy rámpa beépítése vagy az épület eredeti állapotának megőrzése között.

Azt is megtudtuk, hogy a Skanzenben a folyamatos beruházások mellett komoly képzési tevékenység is folyik. Legutóbb középiskolás fogyatékos fiatalok számára hoztak létre olyan interaktív oktatási programot, amelynek során a múzeummal nem csak mint látogatók, hanem mint leendő szakemberek is megismerkedhetnek: készíthetnek tárgyleírást és miniatűr kiállítást is. A Skanzenben egyébként ma már több fogyatékos munkatárs is dolgozik távmunkában. Másik saját képzésük keretében más múzeumok szakemberei és pedagógusok ismerkedhetnek meg a múzeumi akadálymentesítéssel és a személyi segítés feladataival.

A másik előadást legnagyobb örömömre Deme Edina, a Szépművészeti Múzeum múzeumpedagógusa tartotta, aki természetesen az intézményben ezidáig megvalósult öt tapintható tárlat kialakításáról és tapasztalatairól beszélt meglehetősen pörgős angol nyelvű előadásában. A témát itt és most nem részletezném, mivel azzal egy tavaly májusi bejegyzésemben már részletesen foglalkoztam.

A délutáni szakmai program a Ludwig Múzeum saját egyenlő esélyű hozzáférési törekvéseinek bemutatásából állt. A később személyesen is megismert Szira Henrietta múzeumpedagógus és a korábban már említett Cécile Ranise mutatta be a vakok számára készült tapintható tárlatot.

A múzeumban az akadálymentesítési törekvések 2009. januárjában kezdődtek, amikor mintha csak az égből pottyant volna, megérkezett Cécile, aki azonnal felmérte a múzeumot hozzáférhetőségi szempontból, és intézkedési tervet dolgozott ki a munka megkezdésére. A legkisebb finanszírozást egy tapintható tárlat létrehozása igényelte, amihez a múzeum kreatív és egyben a szemléletformálást elősegítő módon egészen sajátos forrásokat használt fel. A múzeum ugyanis minden évben szervez nyári táborokat képző- és iparművész középiskolás fiatalok részére, így semmi akadálya nem volt annak, hogy 2009 nyarán az egyik ilyen tábort tapintható műtárgymásolatok készítésének szenteljék. A programban a Vakok Állami Intézete működött együtt, akik a tábor első napján érzékenyítő foglalkozásokat szerveztek a művészjelölt fiataloknak, akik a Láthatatlan Kiállításra is ellátogattak. A hét hátralévő részét teljes egészében a tapintható műtárgymásolatok elkészítésével töltötték, amelynek során nem csak a kidolgozásban, de a technikák kiválasztásában is szabad kezet, ugyanakkor sok segítséget kaptak a fiatalok. Az így létrejött tárgyak egy része a mai napig a mindenki számára nyitott kiállításon megtalálható a mintaként szolgáló műalkotások szomszédságában.

A múzeumi akadálymentesítés következő állomása a siketek számára jelnyelvi tárlatvezetések szervezése volt, amiben a SINOSZ működött együtt a múzeummal. Az ötlet szerintem attól egészen különleges, hogy a tárlatokat a képzőművészetek iránt érdeklődő, veleszületetten siket, tehát a jelnyelvet anyanyelvükként használó fiatalok vezethették. Ugyancsak megkezdődött az értelmi fogyatékos gyerekek és fiatalok számára speciális múzeumpedagógiai foglalkozások vezetése az óbudai ÉNO együttműködésével.

A programot a Nem Adom Fel Együttes koncertje zárta. Számomra némileg meglepetést okoztak, mert az együttes egyik tagjában felismertem egykori iskolatársamat, Szepesi, vagyis Algeier Ricsit. Csodálkoztam továbbá, hogy az együttes ezúttal kizárólag saját számokat játszott, nem feldolgozásokat, mint ahogy azt korábban hallottam tőlük. Amellett, hogy tényleg vannak köztük jó zenészek és kétségtelenül valamennyien zenekedvelő fiatalok, szórakoztató, vidám társaságuk szerintem mindenkit jókedvre hangolt.

"Keleten a helyzet..."

Az újabb kávészünet után tőlem szokatlan dologra vállalkoztam: csatlakoztam egy tárlatvezetéshez a múzeumban. A tárlatnak csak a címét olvastam előtte, sejtelmem sem volt, mit is fogok itt látni, azaz hogy "nemlátni". Ez a tény viszont azért nem zavart különösebben, mert azért már mégsem az első eset, hogy múzeumlátogatásra vetemedek, és tapasztaltam, hogy a tárlatvezetők elmondásaiból többnyire érzékletes képet kapok arról, amit a többiek látnak, emellett pedig sok érdekességet hallhatok így is. Ijedtségem némileg fokozódott, amikor kiderült, hogy a "Keleten a helyzet..." című kíállítás egy videótárlat. El nem tudtam képzelni, mi lesz ebből. Ugyanakkor érdekelt a műfaj, amivel korábban sosem találkoztam.

A videótárlat lényege, hogy a kiállítás különböző termeiben projektorokon és plazmatévéken folyamatosan mennek a kiválogatott videók, amiket tetszés szerint lehet több-kevesebb ideig megnézni. Vannak olyan termek, ahol párhuzamosan több film is fut, ilyenkor a hangot fülhallgatókon keresztül lehet hallgatni, de olyan film is van, amelynél négy projektoron ugyanazt az alkotást látjuk négy különböző módon. A "Keleten a helyzet..." című tárlat a Közép-Kelet-Európai országok és a bennük élő emberek életét mutatja be a rendszerváltás környéki időkben. Többségük nem dokumentumfilm, inkább művész- vagy kisfilmek, többek között bosnyák, albán, lengyel és magyar alkotások. Legtöbbjük erősen szimbolikus és ironikus, mások dokumentum jellegűek, de van köztük játékfilmhez hasonló is. Az összesen 21 filmből, kb. 6 és fél órás anyagból most csak egy egyórás tárlatvezetés keretében láthattunk pár részletet. Tényleg nagyon érdekes és megdöbbentő volt. És közben az is kiderült, hogy a kiállítás két kurátora közül az egyik, Stepanovic Tijana az egyetemen társadalmi kérdések pszichológiája szakirányon csoporttársam volt.

Tapintható tárlat

A tárlatvezetés végén Zsófival megkerestük Henit, hogy megnézhessük a tapintható tárlatot. Meg is találtuk és Cécile is vele volt, ígyhát együtt mentünk föl a harmadik emeleti kiállítótérbe.

Az állandó kiállítás előterében látható a Művészetek Palotája építészeti makettje egy hatalmas üvegbúra alatt. Heniék korábban elmondták, hogy amikor vak csoportok érkeznek, lehetőséget biztosítanak ennek a megtapogatására, hogy a látogatók megtapasztalják és megértsék, hogy is néz ki az épület és ők ebben most hol vannak. Természetesen az én kedvemért is megszabadították a makettet búrájától, bár ehhez Zsófi segítsége is elkélt.

Maga a makett nagyon érdekes volt, egészen aprólékosan ki van dolgozva. A nemzeti hangversenyteremnek és a múzeumnak is le lehet emelni a tetejét, és még az orgonát és a székeket is ki lehet tapintani. Ugyanígy megtalálhatóak az épületen az ablakok, egy pici emberke pedig jól érzékelteti az egész monumentalitását. Persze ez a makett nem igazán arra van kitalálva, hogy mindenki tapogassa, talán egyszer egy ilyen is fog készülni.

Ízelítő a kortárs művészetből

Most be kell vallanom a kedves olvasónak, hogy bár sokminden érdekel, még mindig egész rakás olyan dolog van a világon, amikről gőzöm sincs: egyik ilyen a kortárs képzőművészet. Hamar kiderült, hogy Zsófi sokkal jártasabb nálam ebben a műfajban. Meg sem kísérlem tehát a következőkben leírni, hogy kiktől láttam és tapintottam alkotásokat, kizárólag saját élményeimre szorítkozom.

No, azért az első még megvan: egy Picasso képet készített el pár lelkes képzőművész fiatal tapintható formában, amihez több különböző anyagot is felhasználtak, amik tapintási élményben élesen elkülönülnek egymástól, a kontúrokat pedig madzagokkal erősítették fel. Különösen az ragadott meg, hogy a képen látható férfi és nő haját nagyon kellemes tapintású plüss anyagból készítették el, némi tapogatózás és apróbb látó segítség után már elég jól ki tudtam venni, mit ábrázol a kép. A fiatalok egyébként minden alkotáshoz készítettek egy tapintható rajzot is, amikor egy sima papíron az ún. pufifesték segítségével próbálták ábrázolni az alkotást. Nem tudom, más hogy van vele, ezek nekem nem mondtak sokat, bár volt egy-kettő egyszerűbb rajz, amit egész jól ki lehetett venni.

Minden tapintható másolathoz készült Braille felirat is. Sajnos ezek egyelőre korántsem tökéletesek, mivel azokat is az egyik lelkes fiatal írta pontírógéppel, de hamarosan elkészül a javított, helyes változatuk.

A kiállításon egyébként nagyon különböző alkotásokat igyekeztek tapinthatóvá tenni. A már említett Picasso kép mellett egy hatalmas bronz szobor kicsinyített mása következett, utána egy szárnyasoltár néhány részlete, ezeken kívül pedig még további három festmény, egyik közülük meglehetősen absztrakt, de a másikba is inkább csak bele lehet látni a tartalmát. A harmadik olyan, mint egy képregényrészlet, középpontjában egy igen csábos szőke lánnyal, a kép címe valószínűleg ezért lett Vicki. A fiatal alkotók itt ahhoz a leleményhez folyamodtak, hogy a szőke lány egyébként kiválóan sikerült tapintható ábrázolása mellett külön kiemelték annak szemét, mint a kép leghangsúlyosabb elemét, amit hatalmasra felnagyítva ábrázoltak. A készítők egyébként igen meglepő anyagokkal is dolgoztak, a megszokottnak mondható gipsz és bronz mellett, a már említett bársonyon keresztül egészen a polifómig és a pufifóliáig bezárólag mindenfélével találkoztam. A legleleményesebb talán mégis egy tízéves kislány alkotása volt, aki egy festményt tett tapinthatóvá úgy, hogy a festékbe homokot kevert és azt nagyon vastagon vitte fel egy textilre.

Külön móka volt, hogy egy további tárgy kedvéért lelátogattunk a -1. szinten lévő raktárba, ahová a már említett teherlifttel jutottunk le. Ezt követően még megnéztünk egy meglehetősen modern, ezáltal pedig számomra bizar de érdekes festménykiállítást. Az alkotó különlegessége, hogy más festők képeit dolgozza át egészen sajátos módon, számítógépes grafikát is használva képei megtervezéséhez.

Mindeközben igen jól összeismerkedtünk Heniékkel. Kiderült pl. hogy Cécile csodálatos magyar nyelvtudása annak is köszönhető, hogy korábban három évig dolgozott a budapesti Francia Intézetben. Onnan hazatérve gondolta úgy, hogy vissza szeretne jönni, és erre jobb alkalmat nem is találhatott volna, minthogy néhány magyar múzeumnak segítsen tárlatai akadálymentesítésében, miközben még doktori munkáját is megalkothatja. Az egész lány egyébként nagyon kedves, közvetlen, szimpatikus és végtelenül szerény, nagyon kellemes társaság. Beszédstílusa külön élvezet volt számomra. Ámulatba ejtett hihetetlen magyar szókincse, ami nem egy anyanyelvként magyarul beszélő embernek is becsületére válna. Mindemellett pedig az már igazán eltörpült, hogy néha helytelenül ragozta az igéket, ettől csak még bájosabb lett.

Tanulságok

Egyrészről jó érv a tapintható tárlatok mellett, másrészről pedig az integráció érdekében, hogy a múzeumi akadálymentesítés valóban nem csak a fogyatékos embereket segíti. A gyerekek, de gyakran még a felnőttek is bolondulnak a megtapogatható, a szemen kívül más érzékszervvel is megtapasztalható alkotásokért, nem véletlen, hogy Deme Edina elmondása szerint a Szépművészeti Múzeum tapintható tárlatainak is 90%-a volt látó személy.

Engem mindenesetre lenyűgözött az a szeretet és érdeklődés, amivel minket fogadtak, és mindemellett eltörpültek a kezdeti hibák és gyerekbetegségek. Ezeket ugyanis ki lehet javítani megfelelő tudás vagy pénz megléte esetén, de a jószándékot és az emberi nyitottságot egyikkel sem lehet megteremteni.