A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) 2009. május 30-án akadálymentesítési fórumot rendezett, ahová a tagegyesületek és más vakokkal foglalkozó szervezetek képviselői mellett várták a tagságot és más érdeklődőket is. A szombati időpont és a háromnapos ünnep ellenére sokan fejezték ki jelenlétükkel, hogy közös ügyünk, azaz környezetünk akadálymentesítése sokunk számára fontos.

Az esemény házigazdája Kroll Zsuzsa, a szövetség érdekvédelmi vezetője volt, a programot Dr. Szőke László elnök nyitotta meg. Beszédében utalt a Fogyatékos személyek jogainak és esélyegyenlőségének biztosításáról szóló, már több mintt íz éves törvényre, melynek legfontosabb hozadéka, hogy ma már a köztudatban él az akadálymentesítés, mint fogalom és szemlélet, ami mára a rámpák kiépítésén túlmutató komplex megközelítéssé vált, így a látássérült embereket is egyre gyakrabban megkérdezik arról, milyen beruházások szolgálnák az ő igényeiket. Az eltelt több mint 10 év alatt azonban számos rossz megoldás született a jó cél érdekében, így készültek csupán színbeli különbséggel jelzett vezetősávok, nem kontrasztos burkolati jelzések, de nagyított Braille feliratok is. Ennek ellenére a fórum célja nem a felelősök keresése, hanem egységes álláspont kialakítása a látássérülteket képviselő szervezetek között.

A fórumon neves előadók tartottak vitaindító beszédeket, köztük Dr. Pandula András építész és rehabilitációs szakmérnök, az FSZK vezető szakértője, számos akadálymentesítési segédlet kidolgozója és Dr. Polinszky Tibor, Csepel főépítésze, aki már a ’70-es években is foglalkozott akadálymentesítéssel, amiből a ’80-as években doktorált. Szuhaj Mihály és Arató András az infókommunikációs akadálymentesítés ügyét képviselték, míg Nemez Gábor a BKV fejlesztési és beruházási főosztályának vezetőjeként a közlekedési vállalat akadálymentesítési tevékenységéről számolt be. A vitaindító előadásokhoz szorosan kapcsolódtak a hallgatóság hozzászólásai, javaslatai, észrevételei. Az eseménynek egyaránt témája volt a fizikai és az infókommunikációs akadálymentesítés kérdésköre, de a hallgatóság és az előadók is a legvitatottabb ponttal, vagyis a vezetősávok kérdésével foglalkoztak legtöbbet.

Dr. Pandula András és Dr. Polinszky Tibor az Országos településrendezési és építési követelményekről szóló kormányrendelet (OTÉK) legfontosabb 2008-as változásait ismertették. A legfontosabb módosítás, hogy a keretjogszabályként működő rendeletbe bekerült a taktilis és vizuális vezetés, mint előírás, ám az ilyen keretjogszabályok gyakorlatba való átültetéséhez konkrétabb útmutatásokra van szükség, ezért készülnek akadálymentesítési segédletek. Ám ezek a segédletek is csak korlátozottan adhatnak konkrét iránymutatásokat, ezért pl. olyan minimum követelményeket fogalmaznak meg, hogy pl. a vezetősávnak az épületben található információs pultig vagy tábláig kell elvezetnie a látássérült személyt, ahol már további információkat, esetleg személyi segítséget kaphat. Ennek ellenére néhány esetben már maga az OTÉK is egészen konkrét paramétereket határoz meg. Bár a segédletek ajánlásként készültek el, és gyakran nem alkalmasak egy-egy konkrét épület szó szerinti és automatikus akadálymentesítésére, ezeket a közszolgáltatások hozzáférhetővé tétele érdekében kiírt pályázatokban kötelezően betartandóvá tették, ehhez kötötték a támogatások kifizetését. A segédletek viszont gyakran változnak, így egy még futó pályázatban még az egyik, egy másikban már egy másik ajánlás alapján kell kivitelezni és ellenőrizni a beruházásokat, amiket gyakran ugyanazon intézmények rendelnek meg, ugyanazon mérnökök terveznek meg, ugyanazon kivitelezők valósítanak meg és ugyanazon ellenőrök hagynak jóvá.

Az akadálymentesítési segédletek általában ajánlásokat tesznek az információs táblák kialakítására és elhelyezésére, beleértve a színeket és a kontrasztosságot, a betűtípust, betűméretet, a tartalmi elemeket, esetleg a Braille-feliratok meglétét. Problémát okozhat viszont, hogy az információs felületek nagyon sokfélék lehetnek, így pl. nem mindegy, hogy a kontrasztosság a tábla környezetből való kiemelkedésére, azaz észrevehetőségére, vagy a szöveg olvashatóságára vonatkozik-e. A Braille-feliratoknál nagyon fontos megfelelően alkalmazni a Braille-írás szabályait és szabványos méreteit, de olyan alapvető hibákat is elkövetnek a kivitelezők, hogy a Braille-feliratokat az ajtók fölé helyezik el, ahol nyilván valóan nem lehet elérni őket. A Braille-feliratok szükségességét egyébként maguk a látássérültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek is gyakran vitatják, többen úgy gondolják, hogy a vakok mindössze 10%-át kitevő Braille-olvasók csoportjával szemben a többségnek nagyobb segítséget jelentenének az akusztikus információforrások, ez azonban szembe megy az Európai Uniónak a taktilis jelzéseket preferáló gondolkodásmódjával is.

A nap leghangsúlyosabb témája a vezetősávok kialakításának kérdésköre volt. Dr. Pandula András ismertette a vezetősávok szabványosításának problematikáját. Egy ISO munkacsoport már megpróbált szabványt kidolgozni ezekre a rendszerekre, ám ez a kezdeményezés megbukott. Létezik viszont két német szabvány, amelyek leírják a vezetősávokat, ezek elsősorban a tömegközlekedés rendszereire vonatkoznak, pl. peronok akadálymentessé tétele. Bár ezek a szabványok nem kötelező érvényűek és nem mindenhol használhatók, egyértelműen hasznosak, mert rendszerben gondolkodnak a vezetősávok különböző típusairól és funkcióikról. Ezek szerint kétféle taktilis burkolati jelzésre van szükség: a menetiránnyal párhuzamos hosszbordákat és barázdákat tartalmazó általános vezető felületre és a félgömböket vagy csonka kúpokat tartalmazó, a menetiránnyal merőlegesen egy sávban elhelyezkedő figyelmeztető vagy veszélyjelző felületre. Ezek minden előírás szerint domborúak, bemart jelzéseket a szakma nem támogat. Az sem mindegy, hogy hová szükséges elhelyezni vezetősávokat, mivel a túl sok jelzés kuszává, használhatatlanná válhat. Az utcai közlekedésben, ahol a vak személy bár támaszkodik hallására, a nagy zajszint miatt fokozott terhelésnek és veszélynek van kitéve, szükség van a taktilis jelzésekre a balesetveszélyes területek közelében, pl. úttest, vasúti peron, lépcső, stb. A figyelmeztető jelzésnek legalább 60 cm széles sávban kell húzódnia, mivel egy átlagos lépéshossz kb. 60 cm, de fokozottan veszélyes területeknél ez akár 90 cm is lehet. A veszélyjelző burkolatok mellett is szükség van a járda és úttest közötti szintkülönbségre, hiszen ez egy részről az autósok számára jelent akadályt, vagyis megakadályozza a járdára való felhajtást, másrészt pedig pl. a vakvezető kutyák is a szintkülönbséget keresik és jelzik. De ugyanígy fontos az akadálymentes és balesetvédelmi szempontból biztonságos kerülőutak kijelölése is egy útfelbontás vagy építkezés esetén. Sok helyen viszont nehéz vagy egyenesen lehetetlen vezetősávot elhelyezni, mert a járdát villanyoszlopok, telefonfülkék, kerthelységek vagy egyéb akadályok töltik meg, bár sokszor az is kérdés, hogy mely esetekben van szükség a vezetősávra, pl. ha van fal, kerítés, fűsáv vagymás egyéb egyenes úttartást biztosító támpont. Az már a külföldi szabványokban meghatározott, és más útügyi előírások által is szabályozott, hogy a vezetősávoknak és figyelmeztető jelzéseknek a kiemelkedése nem lehet több 5 mm-nél, ami egyes résztvevők szerint nagyon kevés, szerintük 1.5 cm lenne kívánatos, ez azonban ezeknek az előírásoknak nem felel meg, balesetveszélyes lehet.

A szabványosítás során érdemes más műszaki területek megoldásaiból kiindulni, pl. a mobiltelefonok vagy bankautomaták billentyűkiosztásaira készült konkrét szabvány, de arra vonatkozóan már nem, hogy hogy nézzen ki egy konkrét készülék, ugyanígy lehet alapvető szabványt kidolgozni a vezetősávokra is, amiben benne foglalható, hogy domború legyen, jól meg lehessen különböztetni a kétféle jelzést, ne legyen akadály mások számára, stb.

Nem mindegy, hogy a külföldön tanulmányokat folytatott szakemberek honnan és milyen tapasztalatokat hoznak, mert ezek változó hatékonysággal ültethetők át a magyar valóságba. Különösen a mozgássérült emberek rehabilitációjában probléma, hogy a hazai viszonyok között számos technikát nem tanulnak meg a rehabilitáció során, így nem képesek használni a külföldi technológiákat, pl. korszerűbb akadálymentes illemhelyeket, stb. Hasonló az a helyzet is, hogy egyes országokban a vakvezető kutyákat megtanítják a mozgólépcsőn való közlekedésre, míg nálunk nem, ezzel pedig a kutyával közlekedő látássérültek nagy kerülőutakra kényszerülnek.

Érdekesség és előre mutató példa a skandináv államok helyzete, akik a ’90-es években hevesen tiltakoztak az akadálymentesítés szabványosítása ellen, mivel ez számukra visszafejlődést jelentett volna. Ehhez tudni kell, hogy már a ’60-as években ezirányú kutatásokat végeztek, a ’70-es években kidolgozott akadálymentesítési segédleteket alkalmaztak, hogy aztán a ’90-es években minden ilyen szabályozást eltöröljenek, no, nem mintha kudarcot vallottak volna az ilyen irányú próbálkozások, hanem egyszerűen addigra mindez természetessé vált a társadalom számára, így szükségtelenné váltak a nehezen számonkérhető szigorú szabályok.

Egyre fontosabb felhívni a figyelmet arra, hogy az akadálymentesítési beruházások létesítésén túl elengedhetetlen feladat az üzemeltetés és a karbantartás biztosítása is, pl. a vezetősávok tisztántartása, az információs táblák aktualizálása, a vakbarát honlapok rendszeres frissítése, stb. Emellett azzal is mindenkinek fontos tisztában lenni, hogy a beruházások révén létrejött eszközöket és rendszereket a rászorulók hogyan és milyen módon tudják használni, hogy pl. a beszélő szoftverrel felszerelt számítógéphez szükséges hangszóró vagy fejhallgató, a Braille információs tábla elé nem szabad nagy méretű dísznövényt elhelyezni, mert akkor nem megközelíthető, a vezetősávra nem lehet akadályokat, pl. reklámtáblát vagy padot elhelyezni, stb. A társadalomnak azt is tudnia kell, hogy egy-egy segédeszköz miben támogatja a fogyatékos ember önállóságát, pl. hogy a vakvezető kutya nem jelent veszélyt a többi emberre vagy hogy egy kerekesszék nem emelhető meg akármilyen módon.

Egy konkrét épület akadálymentesítésének megtervezésekor elkerülhetetlen annak figyelembe vétele, hogy az adott épületet kik és milyen célokra használják. Egy iskola akadálymentesítése kapcsán például fontos lehet az iskola oktatási rendjének ismerete, vagyis hogy az osztályok mindig ugyanazon teremben tartózkodnak-e, van-e informatikai oktatás, stb. Nehezen határozható meg, hogy pl. egy bölcsödében mennyire és milyen helyiségekben van szükség taktilis jelekre. A legfontosabb azt megvizsgálni, hogy az adott intézményben előfordulhat-e, hogy egy fogyatékos ember munkavállalóként van jelen, ilyen esetekben ugyanis a szolgáltatást nyújtók által használt helyiségek akadálymentessé tétele is szükséges.

Az infókommunikációs téma keretében Arató András és Szuhaj Mihály mutatta be a korszerű infókommunikációs eszközöket és fejlesztéseket. Arató András a mobil segítőtárs nevű eszközt mutatta be, amit beszélő Braille-táblaként is szoktak emlegetni. Az érintőképernyős kéziszámítógépből könnyedén kialakítható eszköz és a hozzá tartozó szoftverek fejlesztése itthon, a Központi Fizikai Kutatóintézetben történik, így az meglehetősen olcsó, amihez az is hozzájárul, hogy a kéziszámítógép egyre inkább tömegtermék. Az eszköz legfrissebb újdonsága a GPS navigáció, ami egy szintén magyar fejlesztésű térképrendszeren alapul, így azt a későbbiekben ingyenesen vagy jelképes összegért szerezhetik be a látássérültek. A rendszer egyelőre főleg a tömegközlekedési eszközökön használható jól, de a gyalogos üzemmód is működőképes. Szuhaj Mihály is bemutatta az Informatika a Látássérültekért Alapítványnál jelenleg tesztelés alatt álló Wayfinder GPS navigációs rendszert, ami együttműködik a Talks and Zooms mobiltelefonos képernyőolvasó és képernyőnagyító szoftverrel. Egyelőre ez a rendszer is a felszíni tömegközlekedés során használható biztonsággal, továbbfejlesztéséhez sokkal részletesebb, a látássérült emberek számára fontos információkat tartalmazó térképek kidolgozására lenne szükség, ami tartalmazná pl. a gyalogátkelőket, a gyalogos alul- és felüljárókat, lépcsős utcákat, parkok útjait, stb. A korábban sikerrel használt Belatszú tvonaltervező programot kifejlesztő Topolisz cég elnyert egy pályázatot egy ilyen részletességű térképrész kidolgozására ami Budapest Nagykörúton belüli részét foglalja majd magában. A látássérült felhasználók ezzel kapcsolatos igényeiről a közeljövőben egy kérdőíves vizsgálat keretében kívánnak információkat szerezni a fejlesztők.

Az FSZK aktuális akadálymentesítési segédlete magában foglalja az infókommunikációs megoldásokat is, különös tekintettel a honlapok akadálymentesítésére. Ezen a téren a W3C szabványait kell alapul venni, aminek 2008. decemberében jelent meg a 2.0 verziója, ami 3 szinten ad lehetőséget a követelmények teljesítésére, ezekből a segédlet az alapvető minimumszintet írja elő. A szabvány kötelezővé tételén, illetve a betartatás és ellenőrzés eszközeinek megtalálásán jelenleg az EU is dolgozik. Vannak olyan ellenőrzési listák és tesztelő szoftverek, amikkel automatikusan megvizsgálható egy honlap akadálymentessége, ám ez nem lehet egyenértékű a humán tesztekkel. Magyar nyelven ilyen ellenőrző eszköz korábban nem volt elérhető, az Informatika a Látássérültekért Alapítvány által került honosításra az első ilyen rendszer, ám ez még az 1.0 szabvány alapján ellenőriz. Probléma, hogy az ellenőrzés mindig egy pillanatfelvétel, és nincs biztosíték arra, hogy az egyszer akadálymentesnek talált honlap az is marad, jelenleg nincs lehetőség a folyamatos ellenőrzésre és az akadálymentes minősítés visszavételére, ha a helyzet megváltozik. Az alapítvány egyébként, ha van más megoldás, nem támogatja külön vakbarát felületek kialakítását, illetve, ha ezekre mégis szükség van, akkor fontos, hogy csak a stílusokat leíró file-okban legyen különbség és ne kerüljön sor a tartalom duplikálására, mert az később problémákat okozhat, így fordulhat elő, hogy a látássérültek számára kialakított oldal tartalmának aktualitása kívánni valókat hagy maga után.

Ugyancsak előírás, hogy a nyilvános használatú számítógépeket képernyőolvasó és nagyító programmal, illetve kontrasztos billentyűzettel kell felszerelni, az elektronikusan kitöltendő űrlapoknak pedig ezekkel együtt kell működniük.

Dr. Polinszky Tibor felhívta a figyelmet arra, hogy azzal, hogy az infókommunikációs akadálymentesítés ugyanazon segédletben kapott helyet, mint a fizikai, az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy a pályázatok során az ilyen beruházások megtervezése és véleményezése is a rehabilitációs szakmérnökök kompetenciájába van utalva, holott ők erre nem felkészültek. Szuhaj Mihály szerint mára kiderült, hogy ehhez valóban informatikai szakemberekre van szükség. Kérdés viszont, hogy ki lehet az az informatikai szakember, aki igazolni tudja, hogy valóban szakértője ezeknek a kérdéseknek, jelenleg ugyanis ilyen irányú képesítés nem létezik, kivéve az FSZK képzési projektjében létrejött tanfolyamokat, amik azonban egyelőre még csak próbafázisban vannak.

A BKV képviseletében Nemez Gábor főosztályvezető ismertette azokat az intézkedéseket és beruházásokat, amiket a közlekedési cég a fogyatékos emberek érdekében valósított meg. Így került szóba többek között a 2-es metróvonal akadálymentesítése is, ami a látássérültek számára egy szerencsétlen kompromisszum eredményeként alakult ki. Érdekes, hogy az osztályvezető épp ennek kapcsán mondta el, hogy szívesen vennék, ha maguk az érintettek javasolnának megoldásokat, mikor viszont ez történik, bőven találnak okot, hogy ezeket ne fogadják el, így végül mégis maguk találnak ki egy nem elfogadható megoldást. Ezen kívül említésre kerültek az utastájékoztató rendszerek, és a régóta aktuális kérdés, hogy miért kellett „lerombolni” mindazt, amit egyszer már kialakítottak, vagyis az átszállásokról információt adó hangos tájékoztatást. Szó esett a kerekesszékes emberek számára megvalósult akadálymentesítésről, aminek eredményeként a kisföldalattinak mindössze három állomása akadálymentes, a 2-es metrónak pedig csupán egy. Felmerült az is, hogy a buszokon a látássérült emberek részére kijelölt ülőhelyek vannak, ahol általában egy vakvezető kutya is elfér, az viszont már az utastársak felelőssége, hogy átadják ezeket a helyeket, bár az is kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e erre. Ugyancsak napirenden voltak az örök problémát okozó külső ajtónyitó gombok és a régieknél kisebb és kevésbé kontrasztos járatszámot jelző táblák.

A fórum további részében kötetlen beszélgetés keretében fogalmazhattak meg javaslatokat és észrevételeket a résztvevők. A jelenlévők között kompromisszum volt tapasztalható abban, hogy fontos az ügy érdekében egy munkacsoportot létrehozni, amiben a látássérült személyek képviselői mellett a rehabilitációs szakmérnökök részvétele is elengedhetetlen, illetve fontos lehet közlekedésmérnök és útügyi szakember bevonása is. Az is fontos szempont, hogy a látássérülteknek is vannak kötelezettségeik az akadálymentesítés terén, pl. meg kell tanulniuk önállóan és biztonságosan közlekedni, a fehér botot megfelelően használni. Abban is egyetértés látszott, hogy előnyben kel részesíteni a távirányítással működtethető, csupán szükség esetén bekapcsolható hangjelzéses jelzőlámpákat, illetve hogy domború mintás vezetősávokra van szükség, melyeknek színükben is kontrasztosnak kell lenniük. Azon a téren viszont már korántsem egyszerű megegyezésre jutni, hogy hol és milyen esetekben van szükség vezetősávokra, illetve hogy hányféle egyéb burkolati jelzést kell kialakítani és ezeket milyen célokra lehet alkalmazni. A fórum résztvevőin túl a további jelentkezőket is szívesen várja a munkacsoportba a szövetség, ami egy-két héten belül megalakul.

A fórumon főleg a vakok problémáival foglalkoztak a megjelentek, pedig a náluk jóval nagyobb létszámban élő gyengénlátó emberek közlekedésének kényelmessé és biztonságossá tételére legalább ekkora szükség mutatkozik. Emellett fontos azzal is tisztában lenni, hogy az akadálymentesítés során a látássérült emberek esetében nem zárható ki az emberi tényező, vagyis legalább ugyanennyi energiát és egyéb forrást kell szánni a tervezett, tudatos és szakszerű információnyújtásra, érzékenyítésre, vagyis a „fejekben történő akadálymentesítésre”.