1994 óta minden év április 27-én ünnepli a világ azokat a derék négylábúakat, akik gazdáiknak adják szemeiket, hogy teljesebb, önállóbb életet élhessenek. Nem szabad elfelejteni azokat a szakembereket sem, akik fáradtságos munkával felkészítik erre a nemes feladatra kutyáinkat.

Ilyenkor mindig elmélázom kicsit a múlton, hogy mit is adtak nekem eddigi kutyáim és milyen volt kutya nélkül az életem. Egyszerűen is megfogalmazhatnám a dolgot, hiszen a vakvezető kutyás közlekedés nyitotta meg számomra a világot. Elközlekedtem én bottal, és ha muszáj most is elbóklászok vele, de az igazi szabadság érzését a kutyás közlekedésben kaptam meg. Soha nem felejtem el azt a bizonyos 2000 márciusi napot, mikor behívtak a kutyaiskolára személyes beszélgetésre. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok. Vajon alkalmas leszek arra, hogy kutyával közlekedjek? Találnak-e hozzám illő kutyát? A sok kérdés közt egy dolog hamar eldőlt bennem. Kutyával akarok közlekedni. Ezt a választ az első próbánál kaptam meg, mikor is mehettem kiképző kíséretében egyenes szakaszon egy még képzésben lévő kutyával. Én fogtam a hámfogót, a kiképző pedig a pórázt. Nem tudtam, hogy mik a vezényszavak, tehát a kiképző mondta, hogy mit is kell mondanom. Az előre parancsra elképesztő sebességgel indult meg, mire közölték velem, hogy ne ijedjek meg, nem minden kutya ilyen gyors. Aztán elfogott az az érzés, amit a mai napig is érzek, mikor kutyámmal suhanunk az utcán: a mérhetetlen szabadság érzése. Amikor az iskolavezető megkérdezte, hogy mit éreztem közlekedés közben, csak egy szót tudtam mondani: szabadságot.

Megkaptam aztán 2000 decemberében első kutyámat, Bárót, aki első kutyásként nagy lecke volt, de sok dolgot megtanultam és megtapasztaltam a kutyázásból. Sajnos Báró hamar lebetegedett, így csak másfél évet tudott segíteni nekem, de elindultam a kutyázás útján, és ekkorra már érdekelt a dolog mélyebben is.

2002 nyarán megkaptam Dont, a második kutyámat. Róla rengeteget írtam itt a blogomban is, de szavakkal nehéz leírni, hogy mit is jelent nekem a mai napig is. Vele válhattam talán igazán kutyássá, és olyan boldog perceink voltak együtt, melyeket nem vehet el tőlem senki. Vele élhettem meg azt az örömöt, hogy többször is versenyt nyertünk az iskolán, de ez az ő képességeit tükrözte. Sok tekintetben sikertelennek éreztem magam az életben, itt végre volt sikerélményem. Nem tagadom, hogy az első győzelmünknél a könny is kicsordult a szememből és pár percig csak öleltem derék vakvezető kutyámat. Az évek aztán elteltek és leterítette őt a kor és a betegsége.

2010 májusában elkezdtünk készülni a vizsgára Hádésszal, az ifjú titánnal, aki a jelenlegi kutyám. Egy domináns, nyakas labrador kanról van szó, aki jó képességekkel van megáldva és közel két év vezetőmunka után már komoly rutint szerzett. Vele kapcsolatban jó hasznát veszem a Bárónál megtanult dolgoknak. 2010 júliusában levizsgáztunk és rójuk együtt az utcákat rendületlenül.

Sokat írhatnék még arról, hogy mit is jelent számomra a vakvezető kutyám és a kutyás életforma, de félő, hogy kisregény születne a bejegyzésemből. Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes kicsit megállni az élet forgatagában és megemlékezni azokról a derék kutyákról, akik bizony helyettünk is látnak.