Kevesen tudtuk, mire is vállalkoztunk, amikor megpályáztuk a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány (FSZK) Képzők képzése oktatási programjában való részvételt. Egy biztos, a tudásom gyarapítását bár igen fontosnak tartom, számomra ebben a képzésben ennél is sokkal értékesebb az a sok fontos szakmai és emberi kapcsolat, amik itt köttetnek és az a sok hasznos és vidám óra, amiket hallgatótársaimmal együtt tölthetek. Többek között ez a bejegyzés sem születhetett volna meg, ha nem kapunk egy projektfeladatot, amihez vegyes csoportokat kellett szerveznünk, amiben minél több szakmának képviseltetnie kell magát. Innen indult tehát a Fővárosi Állat- és Növénykert akadálymentesítésének története.

Egy esős novemberi napon került sor a feladatok kiosztására és a csapatok megalakítására. Az élelmesebbje, úgy mint mi is, természetesen már előre szervezkedtünk, így hozta a sors, hogy Jókai Erika és Németh Zsuzsi is a csoporttársam lett. Erika termék és formatervező mérnök, Zsuzsi hozzám hasonlóan pszichológus, eddig nem is volt rossz. Pataki Máté Erikával szintén kooperált, így lett egy informatikusunk is, nemis akármilyen. Aztán, hogy legyen egy gyógypedagógusunk is, bevettük Bolla Veronikát, és később még két másik hölgy is csatlakozott erről a területről a csapathoz. És hogy mégegyet csavarjunk a dolgon, a két látássérült résztvevő mellé lett két siket jelnyelvész csoporttársunk is, Juhász Ferenc és Mongyi Péter, vagy ahogy ők nevezik magukat, Jufe és Pete. Hát, ezzel akkor meg is volnánk. Jöhetett a feladatválasztás!

A kiadott témák többségét valahogy nem éreztük igazán izgalmasnak és kihívást jelentőnek, mivel sem esélyegyenlőségi tervet nem volt kedvünk készíteni, sem oktatási vagy szociális, netán egészségügyi intézményt akadálymentesíteni. A csapat a közösségi program és a különféle fogyatékossággal élő személyek egymáshoz való közelebb hozása között vacilált, végül pedig teljesen máshova jutottunk. A büfé előtt ücsörögve már magam sem tudom, hogy jött az ihlet, hogy egy olyan szabadidős helyszínt válasszunk, aminek akadálymentesítése nem tűnik evidensnek, pedig fontos lenne, ugyanakkor ez egy igazán sokrétű, mondhatnám, szakembert próbáló feladat. Persze rögtön jöttek az első poénok, Zsuzsi pl. mókust akart simogatni, Jufe feltalálta az "akadálymentes barnamedvét", én pedig jegesmedvékkel szerettem volna barátkozni. Szóval a lelkesedés megvolt. A kötelező konzultáción hamar kiderült, hogy a vezető szakértők is jónak, sőt eredetinek találják az ötletünket, szóval indulhatott a munka. Vagyis indulhatott volna.

Először még a saját belső kommunikációnk kialakítása volt a feladat, szerencsére Erika otthon van a levlistákban, így hamar létre is hozott egyet a csoportnak, amire több-kevesebb nehézség árán végül mindenki felkerült. Itt volt az alkalom, hogy mindannyian röviden bemutatkozzunk, és ekkor ért az első meglepetés. Bár már sokat hallottam arról, hogy a veleszületetten siket embereknek komoly gondot, nehézséget jelent a beszélt és írott nyelv elsajátítása, megértése és használata, a valóságban most szembesültem először azzal, hogy az ő nyelvtani hibáik valóban olyanok, mint amilyeneket egy magyarul tanuló külföldi ejt. Hát, így esett, hogy a bemutatkozó levelükön jókat mosolyogtam, aztán elkezdtem megszokni és megszeretni, főleg amikor vicces szavakat gyártanak.

A projektnek tehát igen lelkesen indultunk neki, ami először egy munkaterv elkészítését jelentette, amit prezentálnunk is kellett. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk el felmérni az Állatkertet, hogy egymástól is tanulhassunk, hisz mindenki úgy nyilatkozott, hogy van mit. Több elvetélt kísérletet is tettünk a mindenki számára megfelelő időpont megtalálására, ami - mondanom se kell - nem sikerült. És hogy miért? A hozzám hasonlóan elfoglalt emberek, akik hozzájuk hasonlóan elfoglalt emberekkel vannak körülvéve, bizonyára tapasztalták már, milyen is az, amikor három elfoglalt ember a naptára fölé görnyedve próbál egy mindnyájuk számára megfelelő közös időpontot találni. Akkor, ha ez az érzés már megvan, most emeljük ezt a 3-ast a második hatványra, mivel hogy 3X3=9, ugyanis a mi projektcsapatunk 9 fős. És hogy még kacifántosabb legyen a dolog, vegyük figyelembe, hogy mind a 9 csapattagnak legalább háromféle elkötelezettsége van, úgy mint egy munkahely, egy iskola és egy család, illetve ezek szinte bármilyen kombinációja, talán a két család opcióját kivéve. :) Nos, most, hogy ezt korlátozott matematikai képességeimet bevetve levezettem, talán térjünk végre rá a lényegre!

Mátéval és Erikával január 16-án, egy szép, némileg napsütéses vasárnapi reggelen találkoztunk az Állatkert bejáratánál. Erika megígérte, hogy hoz egy kerekesszéket, így ki is próbálhattuk, mozgássérültként milyen akadályokkal szembesülhet itt valaki. Arra azonban tényleg nem számítottam, hogy a kerekesszéket folyamatosan használni is fogjuk, vagyis hogy valaki mindig egy fogyatékos ember szerepében lesz jelen. Erika és Anna, Erika párjának lánya, aki szintén velünk tartott, viszont bevállalta. Erika már egész rutinosan mozgott a járgánnyal, ami néhány év Tervezés speciális szükségletű felhasználóknak című tantárgy oktatása után nem is olyan meglepő, de a még kezdőnek számító Anna is hamar beletanult. A bejáratnál az őrök igen segítőkészek voltak, de a pénztár Erika számára megközelíthetetlen volt, így mi vettünk Mátéval jegyet. Érdekes és hasznos információ, hogy az Állatkertbe egy fogyatékos személy és egy kísérője fejenként 300 Ft-os áron bemehet, míg a diákjegy kb. 1500, a felnőtt belépő pedig 2000 Ft fölött van.

Bejutottunk. Első utunk egy üzlethez vezetett, ahol plüssfigurákat, könyveket és mindenféle egyebet lehetett vásárolni, aminek legalább némi köze van az állatokhoz vagy az Állatkerthez. A bejutás nem volt éppen egyszerű, de azért megoldottuk. A plüssök kétségtelenül jól néztek ki, de olcsók bizti nem voltak. Némi nézelődés után ott is hagytuk őket és inkább a valódi állatok felé vettük az irányt.

Azt régóta tudtam, hogy a Fővárosi Állatkertben már évek óta helyeznek el tapintható állatszobrokat és Braille tájékoztatótáblákat a látássérült látogatók kedvéért. Elhatároztuk, hogy most megnézzük, mi a helyzet ezekkel. Először egy helyes kis négylábú szobrát találtuk meg, mellette egy csinos réztáblával. Lelkesen neki is álltam olvasni, amiből a többiek csak annyit észleltek, hogy az ujjaimmal pásztázom a harmatos táblát, majd kitör belőlem a nevetés. Persze nem értették, mi bajom van, mire elkezdtem felolvasni a táblán álló első mondatot: "A pingvinek tollazata..." Persze előtte biztonsági okokból háromszor is nekifutottam, nem tudván eldönteni, jól tapintok-e. A többiek megnyugtattak, hogy a négylábú állatka garantáltan nem pingvin, amire persze magamtól is rájöttem, és arról is tájékoztattak, hogy normál betűkkel egyáltalán nem található kiírás a szobor környékén. Innentől kezdve lelkesen megtapiztam minden ilyen szobrocskát, amelyekből néhány különösen jól sikerült, a kígyót és a baglyot még haza is hoztam volna, de a víziló és a jegesmedve is aranyos volt. A táblákkal innentől már csak akkor volt gond, ha egyáltalán nem voltak, több cserét legalábbis nem találtunk. Csak azt nem értettem, hogy miért helyezték el ezeket a szobrokat általában térdmagasságban, mert így gyakran le kellett guggolnom, ha meg akartam szemlélni őket. Ezeken kívül az Állatkertben vannak hatalmas fából faragott szobrok is, alkalmam volt például találkozni egy hatalmas gorillával és egy tigrissel, aminek a csíkjait is ki lehetett tapintani és a hátára is fel lehetett ülni.

Az már a kezdetekkor nyilvánvaló volt számunkra, hogy a Fővárosi Állatkert teljeskörű akadálymentességének biztosítása majdhogynem a lehetetlen kategóriába sorolható vállalkozás lenne. Ugyanakkor a dolgozatunknak nem kell többnek lenni egy hipotetikus tervnél és javaslatnál, ezért úgy gondolom, hogy ha ennek egyszer csak egy része is megvalósul, már az is nagy eredmény lesz. A teljeskörű akadálymentesítést nem csupán a park hatalmas alapterülete teszi lehetetlenné, hanem a számos épület - egy leírás szerint összesen 18 van - és a rengeteg gyalogút és funkció is. Azt egyelőre nem vizsgáltuk, hogy vannak-e a területen műemléki védelem alatt álló épületek, de még akár ez is lehetséges.

A gyalogutakkal Erikának és Annának is meggyűlt a baja. Ahol valami látnivaló kínálkozott, gyakran macskakőre változott az aszfalt, a közlekedésre kitalált utak pedig nem ritkán lejtettek valamilyen irányba. Az már csak extra kellemetlenség volt, hogy a gyerekek védelme érdekében emelt palánkok gyakran akadályozták a kilátást a kerekesszékből. Ráadásul Anna a csoportképünkön sem lehetett jelen, amit a gorilláknál felállított paravánnál készítettünk. Itt a fa paravánra felfestett gorillák fejét egy-egy ovális lyuk helyettesíti, így a gyerekek mögé állva és a fejüket a lyukon kidugva lefényképezkedhetnek. Ezt persze mi se hagyhattuk ki, ki is találtuk, hogy ez lesz a dolgozatunk címoldala.

Az épületekbe való bejutás sem volt egyszerű feladat. A rámpák szemmel láthatóan sem feleltek meg az akadálymentesség követelményeinek, és az idő múlásával nem egy babakocsis családot láttunk, akik szintén nehezen boldogultak. Ahol a rámpát egyáltalán le lehetett önerőből kerekesszékben ülve is küzdeni, ott az ajtó nyitásához vagy a megforduláshoz szükséges szabad tér nem állt rendelkezésre, vagy az ajtók voltak olyan nehezek, hogy Anna nem boldogult velük segítség nélküll. Más bejáratokat csak lépcsőn lehetett megközelíteni, így ezeket az épületeket kihagytuk. A fókák medencéjét viszont alulról is megnézhettük, itt a kissé meredek rámpát leszámítva nem volt akadály.

A sétánk természetesen nem csak szakmai szempontból volt érdekes, mivel sok cuki állatot is láttunk, pl. elefántot, fókát, pingvint, mindenféle madarat, kígyót, bogarat és rovart, orrszarvút, zebrát, tigrist, nem is beszélve a vízilovakról. Külön élmény volt számomra látni, hogy Máté hogyan került regresszióba, amikor egy adag zoo-csemegével a markában víziló-etetésre adta a fejét és célbadobási gyakorlatokat végzett, hogy beletalálhasson szegény állat szájába a kajával.

Megnéztük azt is, hogyan ebédelnek a makik. Egy gondozó bevitt az egyik kifutóba egy nagy adag gyümölcsöt, majd beeresztették oda az állatkákat. A többiek nagyon lelkesen kommentálták, hogyan csapnak le a finomságokra és hogyan szaladnak el erre-arra egy-egy jobb falattal. Az alfahím ezzel szemben beült a gyümölcshegy közepébe, mindenbe bele-beleharapdált, majd visszadobta, hogy a többiek tovább marakodhassanak rajta, tényleg mókás látvány lehetett.

Azt is megtapasztaltuk, hogy az állatkert néha még az állatok számára sem akadálymentes, pl. láttunk olyan teknőst, akinek szemmel láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy kimásszon a medencéjéből, így őt épp ezen erőlködés pillanatában sikerült lencsevégre kapnunk.

Meggyűlt a bajunk az elektronikus információhordozókkal is, amikkel elsőként a kígyók házában találkoztunk. Itt volt több olyan készülék is, amikről azt gondoltuk, hogy szemléltető videófilmeket lehet rajtuk megnézni, ám a kiírt használati utasítás ellenére sem sikerült működésbe hoznunk őket. Ugyanígy nem jártunk sikerrel a madárhangok lejátszását ígérő szerkezettel sem, pedig arra tényleg kíváncsi lettem volna. Hallottam viszont - méghozzá élőben - a vidrák hangját, ami leginkább valamiféle madárcsipogásra emlékeztetett, ez érdekes volt.

A vizsgálódásból természetesen az akadálymentes mosdó sem maradhatott ki. Találtunk is ilyet, mindjárt kettőt is, külön női és férfi változatban, ami egyáltalán nem jellemző és nemis követelmény. De még jó, hogy kettő volt, mert így legalább csak az egyik volt zárva, a másikat megnézhettük. Biztos érdekes látványt nyújthattunk a szomszédos mellékhelyiséget látogató anyukák és kisgyerekek számára, amint nagy szakértelemmel vizsgálgattuk a mosdó és WC-csésze magasságát és elhelyezkedését, pedig mérőszalagot mindannyian elfelejtettünk vinni.

Sétánk közben nem csak a környezetet, hanem az embereket is érdemes volt figyelni. A kerekesszékben ülő Anna láttán sokan elcsodálkoztak, meghátráltak, udvariasan vagy riadtan félreálltak. A szülők gyakran rászóltak csemetéikre, hogy menjenek arrébb vagy ne bámuljanak annyira, és mi bizonyosan csak néhány ilyen megjegyzést csíptünk el.

Sajnos az egész állatkertet nem sikerült bejárnunk, de így legalább maradt valami a csoport másik felének is. Tanulmányozásra vár még az intézmény honlapja és egyéb szolgáltatásai. Én pedig épp a héten kaptam egy levelet, hogy az a zoopedagógus hölgy, akivel az egyesületnek régóta jó kapcsolata van, február 1-jével elmegy az Állatkertből. Hm, ilyen az élet!