Már csaknem két hónapja készültünk erre a kicsire méretezett szakmai tanulmányi kirándulásra. Nagyképűség lenne ugyanis tanulmányútnak nevezni ezt az alig egynapos kalandot, amiben április 19-én hétfőn volt szerencsém részt venni Bécsben egy tízfős társaságban. Azért, hogy a történet később követhető legyen, röviden leírnám, kik is voltak útitársaim ebben az izgalmas kalandban. Ott volt mindenek előtt főnököm és egyszersmind kedves kollégám, Ági, testvérem Dávid, más kollégáink, Dóri, Erzsike valamint két németül is jól beszélő munkatársunk, Tamara és Eszter, aki egyben az utazás főszervezője is volt. A csapat tagjaként csatlakozott hozzánk közlekedésbarát munkatársunk, Réka, de ott volt még a Szempont Alapítvány egyik mozgástrénere, Viki és kedves rehabmérnök kollégám és hallgatótársam, Zsófi is.

A célunk a bécsi metróvonalak akadálymentességének tanulmányozása volt, és ha már arra jártunk, úgy gondoltuk, egy helyi vakügyi szervezettel is érdemes felvenni a kapcsolatot, ami ha kicsit nehezen is, de végül mégis összejött.

Már megint a 4-es metró

A történet még február elején kezdődött, amikor azt a hírt kaptuk a 4-es metró projekt háza tájáról, hogy olyan látássérült utasokat segítő megoldást akarnak megvalósítani az új metróvonalon, amilyet Bécsben is alkalmaznak. A következő mondatban már az a kérdés fogalmazódott meg, hogy "ugye ez nekünk jó lesz?" Mivel a szakmában nem találtunk olyan embert, aki közelebbi viszonyban lenne a bécsi metróval és annak akadálymentességéről érdemi információt tudott volna adni, úgy döntöttünk, magunk megyünk a helyszínre és nézzük meg, miről is lenne szó.

Így kezdődött a szervezés, amit, mint a német nyelvet legjobban bíró kollégánk, Eszter kapott meg feladatul. Némi levelezgetés után meg is találta a megfelelő szakembert, aki a bécsi metró vállalat munkatársaként már 20 éve foglalkozik a helyi metróvonalak akadálymentességének biztosításával, mint azt a helyszínen előadásából megtudhattuk. Közben Eszter rátalált az osztrák vakok egyik szervezetére is, így velük is elkezdődött a kapcsolatfelvétel. Nem tudom, hogy véletlen volt-e, de sikerült egy hozzánk hasonlóan nagyon lendületes és innovatív szervezetre találni.

Railjet

Már-már természetes, hogy ha legalább egy közlekedésbarát van a társaságban, akkor minden lehetőséget meg kell ragadni, amit csak lehet, hogy ezt az egy napot minél jobban kihasználjuk. Hát még ha kettő. Réka a trolik barátja igazából, de azért a metrókra is nagyon készült, Dávid pedig a metrók mellett a vonatoknak is nagy rajongója. Ígyhát természetes volt, hogy tanulmányi kirándulásunk alkalmával a Railjet-et is felvesszük a kipróbálandó dolgok listájára. Ami azt illeti, nem bántuk meg.

Már a jegyváltás sem volt egyszerű. Eleinte abból kiindulva, hogy nemzetközi viszonylatban a szabályok szerint a látássérült személy utazik teljes áron, a kísérő pedig ingyenesen, ennek megfelelően nagyjából egyforma arányban próbáltuk szervezni a csapatot. A jegyváltás pillanatában azonban kiderült, hogy a kb. 20.000 Ft-os jegyárak mellett még jobban is járunk, ha a négynapos kirándulójegy mellett döntünk, ami bécsi közlekedési jegyet is tartalmaz, vagyis ennek fejében a városban a tömegközlekedést is ingyenesen használhattuk. A jegy ára helybiztosítással együtt is csak 9900 Ft volt fejenként, ráadásul itt már annak bizonyítására sem volt szükség, hogy ki látássérült és ki nem. Igaz, a MÁV Direkt nem állt a helyzet magaslatán a tájékoztatást illetően, így két kört kellett futnom jegyvásárlás ügyben, de most legalább nem vallottam olyancsúfos kudarcot, mint pár éve a keszthelyi csoportos nyaralásunk alkalmával, amikor még azzal sem voltam tisztában, mi a különbség a hely- és a pótjegy között. Na, most is sikerült azért megvezetnie engem a pénztáros néninek azzal, hogy kijelentette, hogy a helyjegyeink két fülkébe szólnak. Dávid már eleve csodálkozott ezen, mert a Railjet tudomása szerint termes kocsikból áll. Persze tényleg azok voltak, fülkékről tehát szó sem volt, de szerencsére külön kocsikról sem.

Sose tudtam megérteni, ki volt az az értelmes, aki kitalálta, hogy egy vonat ugyanazon kocsijába helyjeggyel és helybiztosítást nem tartalmazó pótjeggyel is föl lehessen szállni. Ennek tapasztalatom szerint és nem meglepő módon rend szerint az a vége, hogy a pótjegyesek előbb érkeznek, hogy még maradjon hely, míg a helyjegyesek annak biztos tudatában, hogy már jóelőre gondoskodtak a helyfoglalásról, később jönnek. És hogy mi következik ebből: hát nemes egyszerűséggel az, hogy a meg nem jelölt ám eladott helyekre lecsapnak az élelmes ám fukar pótjegyesek. Na, hát minket is ez a kép fogadott hajnali háromnegyed hétkor, mikor a Railjet 251-es kocsijába fölszálltunk. No, semmi gond, a "látássérült csoporttal vagyunk" szöveg mindig bejön, pillanatok alatt fölszabadultak elfoglalt helyeink.

A Railjetről már olvastam és hallottam is legendákat. Nem tudom, hogy csak a másodosztálynak van-e annyira megszokott intercity feelingje, de engem annyira nem nyűgözött le a dolog. No, azért a Railjet bisztrót meglátogattam volna, és a Prémium osztályra is bekukucskáltam volna, amiről már a visszaúton olvasgattunk az asztalunkon lévő prospektusban. És akkor még nem is beszéltünk a kisgyermekkel utazók és a hölgyek részére fenntartott fülkékről. Zsófi és a prospektus szerint is van akadálymentes kocsi a Railjeten, ám ezt sajnos nem találtuk meg. Összesen három olyan dolgot találtam, ami a hazai intercity-khez képest újdonságként hatott rám. Egyrészt a vonat tele volt kijelzőkkel, amik többek között az állomásokat, a vonat menetrendjét, a haladási sebességet és az útvonalunkat mutatták. A hangosbemondó tájékoztatása szerint egyébként 80 ilyen kijelző található a vonaton. De az üléseink fölött is elhelyezkedtek kis kijelzők, amik mintha azt mutatták volna, hol kell leszállnunk, legalábbis a Miedling felirat díszelgett rajtuk. A másik ilyen pozitív dolog az volt, hogy nem kellett asztal melletti helyet kérni, ha az ember út közben telefont akart tölteni vagy notebookot tápegységről használni, mivel a konnektor minden kettes ülésnek is természetes velejárója volt, igaz, én ott sose kerestem volna, ahol Dávid végül megtalálta. A harmadik pedig az, hogy ez a vonat még az intercity-knél is sokkal simábban halad, szinte észre se vettem, mikor egyszercsak kigördültünk a Keletiből, és azt is megdöbbenéssel konstatáltam, amikor kollégáim mondták, hogy a kijelzők szerint mennyivel is haladunk.

A hangosbemondó magyar, német és angol nyelven is adott tájékoztatást. Igaz, Magyarországon még mást mondott magyarul, mint idegen nyelven, pl. nem biztatta a csak magyarul értő utasokat, hogy kérdés esetén nyugodtan forduljanak a személyzethez, míg a külföldieknek felkínálta ezt a lehetőséget. Amint viszont határt léptünk, ez a helyzet normalizálódott, igaz, ekkor már az első helyről az utolsóra került a magyar nyelvű tájékoztatás. Nekem viszont mégiscsak az volt a legkedvesebb, hogy Miedlingen a hozzánk közlekedő vonatokat magyarul is bemondták, természetesen erős német akcentussal, amitől viszont csak még aranyosabb volt a dolog.

Ungarise kaland egy lifttel, avagy hogyan is váltunk már az első negyedórában túristalátványossággá

Miedling afféle elővárosi pályaudvar lehet Bécsben, de természetesen százszor rendezettebb és szebb, mint nálunk az ilyen állomások. Már a vonatról leszállva sikerült rálépnünk egy kiválóan érezhető vezetősávra. Ilyennel, meg kell mondanom, kevés külföldi tapasztalatom lévén még soha nem találkoztam. Színbeli kontraszt ugyan nem volt, de a sáv széles bordái bottal és lábbal is jól érzékelhetőek voltak, szépen lehetett őket követni. A sáv végighúzódott a peronon, átvezetett a másik oldalra és a lift előtt is keresztbefordult. Hamar kiderült tehát, hogy német területeken a nálunk szakmai körökben már elterjedt félgömbös megoldást a veszélyjelzésre nem ismerik, itt egyszerűen keresztbefordítanak egy vezetősávot pl. a lépcsők vagy lift előtt, bár későbbi tapasztalataim azt igazolják, hogy ez se mindig van így.

Itt, az állomáson találkoztunk két helyi vezetőnkkel, akik a metróvállalat igazgatóságára kísértek minket, út közben pedig megmutatták a metró akadálymentesítésének legfontosabb eredményeit. Hamar kiderült, hogy szerencsére valamelyest angolul is beszélnek, így Zsófival és Dáviddal mi is próbára tehettük nyelvtudásunkat.

Már a felszínről is lift vitt le az állomás aluljárójába, ahol a gránit burkolatba beépített, már más anyagú és mintázatú, de szintén kiváló minőségű vezetősáv tanulmányozásával töltöttünk egy kis időt. Zsófi innentől kezdve szinte egy pillanatra sem tette le a fényképezőgépét, én pedig mindig faggattam szegényt, hogy most épp mit örökített meg. Ezt követően utunkat a metrószint felé vettük, a lépcsők és mozgólépcsők helyett ezúttal is a liftet választva, amit aztán megbántunk.

Szemmel látható volt, hogy osztrák földön a lift nem csak egy csillivilli és az átlag utas számára nem használható akadálymentesítési látványosság, hanem a tömegközlekedés mindennapjainak elengedhetetlen része. Ezt mi sem igazolta jobban, minthogy a lift előtt nagy sor állt, benne sok idős ember, babakocsis anyuka és még egy kerekesszékes úr is. Vezetőnknek egy szinttel följebb kellett mennie, hogy nekünk lehozhasson egy kiűrített liftet, hogy legyen esélyünk egy felvonóval lejutni. Azonban mi előzékenyen meg kívántuk osztani a liftet a babakocsis anyukával és a kerekesszékes úrral is, legalábbis nekem a sor végéről így tűnt. Már igencsak tele volt az egyébként nem kicsi üveglift, de vezetőnk szíves invitálására még Zsófival is bepréseltük magunkat. A lift már ekkor is furcsa sípoló hangokat adott, kezdtem gyanakodni, hogy sikerült túlterhelni, ami hamarosan be is bizonyosodott, miután pontosan két emelet között egy nagy csattanással kísérve megálltunk. Eleinte még úgy nézett ki, hogy tovább tudunk menni, de hamar beláttuk, hogy ez reménytelen. Osztrák idegenvezetőnk szemmel láthatóan nem esett pánikba, rutinosan nyomta meg a vészjelzőt, miközben saját telefonján is segítséget hívott. Németül tudó kollégáinkat kértük, hogy fordítsanak annak érdekében, hogy megtudhassuk, mire is számíthatunk. A helyzetre a pánik helyett igyekeztünk humorral reagálni, így osztrák sorstársaink könnyen arra a felismerésre juthattak, hogy nem vagyunk egészen normálisak. Már az is felmerült, hogy esetleg az egész napot ebben az üvegkalitkában fogjuk tölteni, bár ezt talán egyikünk se gondolta komolyan. Közben látó utitársaink már láthatták a metrókocsikat az üvegfalon át, mi pedig a hangjukat hallottuk, a peronokon ácsorgók pedig minket néztek, hogy mit is csinálunk a liftben két emelet között. Osztrák vezetőnk már arról informált minket, hogy a lift túl magasan akadt meg, ezért a tűzoltók fognak kiszabadítani bennünket, ami igazán mulatságos lett volna, de bizonyosan időigényes is. Végül mintegy negyed órás fogság után sikeresen leeresztették kézi erővel a liftet és kinyitották az ajtót, így kiszabadulhattunk és a várva várt metrók irányába vehettük utunkat.