Visszatérve a szállodába legelső dolgunk volt, hogy gyorsan összecsomagoljuk, amit csak lehet, hogy hajnalban ezzel már ne kelljen bajlódni. Ezután gyors fürdés, majd fájó búcsúzkodás a még annyira meg sem ismert utcai látképtől. 11 felé járt az idő, amikor eljutottunk odáig, hogy nyugovóra térjünk, de ez egészen hajnali 1-ig nem sikerült, inkább átbeszéltük a két nap eseményeit, és még annyi minden mást. Valahogy egyikünknek sem akaródzott hazajönni és folytatni a szürke hétköznapokat.

Három óra eléggé pihentető alvás után hajnali negyed ötkor keltünk fel, hogy 4:45-re pontosan ott legyünk a buszban, ahogy azt este a csapattal megbeszéltük. Ehhez tudni kell, hogy az elmúlt két napban folyamatosan szenvedtünk az állandó várakozástól és folyamatosan azon igyekeztünk, hogy elkéssünk, ami csak egyetlen egyszer, a városnézésnél sikerült. Most viszont másoknak sikerült elkésni, méghozzá elég rendesen, úgyhogy az indulás mintegy 20 perccel csúszott. Ez különösen bosszantó volt, mert mi, akik időben megérkeztünk, még nagyrészt szerettünk volna pár apróságot, pl. csokoládét, belga sört vagy a repülőre felvihető innivalót beszerezni, hát, ezek a tervek már biztos kudarcra voltak ítélve.

A svédasztalos reggeli helyett a szállodától reggelicsomagot kaptunk, ami felülmúlta várakozásaimat, már hogy egyáltalán volt, ha a tartalma annyira nem is nyűgözött le. A szép piros alma mellett két kis péksütemény, egy érdekes mézes kalácsszelet féleség és egy pohár gyümölcsjoghurt kiskanál nélkül. No, nem baj, a semminél több volt, az alma pedig innivaló helyett is megtette.

A reptéren folyamatos rohanás következett a becsekkolásnál, az átvizsgáláson keresztül, egészen a beszálló kapuig. És itt ért minket a meglepetés: úgy tűnt, hogy a reptér az előzetes megbeszélések ellenére elfelejtett gondoskodni a kerekesszékes utasok beszállásáról, amit akkor és azonnal meg kellett oldaniuk, mert az indulásig alig 20 perc volt hátra. Hát, nem sikerült, így a gép csaknem egy órás késéssel szállt fel.

Nekem még az utolsó pillanatban sikerült beszereznem egy doboz Neuhaus csokoládét, igaz, nem azt a fajtát, amit szerettem volna, de ez se néz ki rosszul, még nem bontottam ki. Nagyon bosszantó volt az egy óra hiábavaló várakozás a repülőben üldögélve, amit annyi jó és hasznos dologra lehetett volna felhasználni.

Végre háromnegyed nyolc táján felszálltunk. A napfelkeltéről sajnos pont lecsúsztunk, pedig azt jó lett volna ott fönt megnézni. Hajni ablak melletti ülést kapott, így nagyszerű légifelvételeket is készíthetett, aminek különösen kedvezett a szinte teljesen felhőmentes időjárás. Nagyon szép felvételek készültek havas tájakról, autópályákról, a Dunáról, a Margitszigetről és a hidakról.

Út közben megreggeliztünk és meglátogattuk a gép mosdóját is, ami majdnem teljesen olyan, mint a hazai intercity vonatokon, csak, ha lehet, talán még kisebb.

Az utazás második felében vettem csak észre, hogy milyen érdekes utitársaink akadtak. Már induláskor is feltűnt, hogy a mögöttünk lévő sorban gyerekek ülnek, de az később tűnt csak fel, hogy mennyire nem köti le őket a repülés élménye, az ablakon való kibámulás helyett inkább unoztak, beszélgettek, társasjátékot játszottak. Ekkor kezdett kiderülni, hogy a srácok számára ez egyáltalán nem újdonság: brüsszeli eurokrata gyerekek voltak a javából, akik a korábban már említett Európai Iskolában tanulnak, az osztállyal svájci sítáborba járnak, franciául folyékonyan beszélnek és most szüleik nélkül, a stewardesek felügyelete alatt utaznak haza a nagyszülőkhöz. Elgondolkodtunk, vajon mennyit is érzékelnek ezek a gyerekek szerencsés, kiváltságos helyzetükből és az ebből adódó számtalan előnyből, és hogy vajon ki lesz majd belőlük.

Út közben behoztunk némi lemaradást, így fél tíz után nem sokkal már landoltunk is Ferihegyen. Ismét az akadálymentes folyosón szálltunk ki, ezúttal az összes többi utassal együtt. Ezután rövid várakozás a csomagjainkra, majd a transzferre. Itthon is szikrázó volt a napsütés, valahogy furcsa volt végigmenni autóval az ismerős helyeken. Egy Lagzi Lajcsi plakát és pár más magyar jellegzetesség mutatta, hogy hazaértünk. De legnagyobb meglepetésünkre az út mentén egy Hotel Ibis tábla fogadott minket, Brüsszelben is itt laktunk. Máskor talán észre se vettük volna.

Kiszállás után indulás haza gyalog. Egy darabig együtt mentünk Hajnival a pazar napsütésben, amit valahogy most mégse tudtam annyira értékelni. Valahogy túl gyors volt a hazatérés és túl rövid a kiszakadás ahhoz, hogy honvágyat érezzünk.

Az út legfontosabb tanulsága számomra az volt, hogy ahhoz, hogy elérjek valamit, komolyan rá kell feküdni a nyelvtanulásra, és hogy érdemes más országokat is megismernem akár úgy is, hogy egy rövidebb-hosszabb időt ott töltsek. Hát, mostantól jobban oda fogok figyelni az ilyen lehetőségekre. Egy-egy ilyen nemzetközi találkozás alkalmával mindig rájövök, hogy jobban értek angolul, mint gondoltam, mostmár csak beszélni és írni kéne jól megtanulni idegen nyelven. Azóta, akiknek csak meséltem ezekről a terveimről, szinte mindannyian biztattak, hogy próbáljam ki, mert ebben valóban komoly lehetőségek vannak. Hát, majd kiderül!