Amikor már azt hinné az ember, hogy a vihar után végre csend következik, a fák végre kipihenhetik a szél fáradalmait, ismét támad az őrült orkán, s beszippant mindent amit csak talál.
Bíztam benne, hogy Don megpróbáltatásai véget érnek mostmár, végre élheti nyugdíjas éveit békében. Nos, ez az elképzelésem dugába dőlt, hiszen kiújult Don szemén a daganat. Úgy tapasztaljuk, hogy gyorsabban nől, mint a műtét előtt. Sajnos csak szombaton tudjuk megmutatni a dokinak, mert hétvégére tudtam kocsit szerezni. Sokat lehetne elmélkedni azon, hogy az ember meddig is bírhatja cérnával? Ha jól belegondolok, 2008 februárja óta tart a pechszériám. Nem kell megijednie az olvasónak, nem fogom sajnáltatni magam, csak tényeket írok le. Aki olvasta régebbena blogomat még az előző vakinfón, tudja, hogy miért hivatkozom 2008-ra a pechszériám kezdetét illetően.

Sajnos nem tudhatom, hogy mi lesz Donnal. Az első műtétnél megmondta az orvos, hogy ez a fajta daganat vissza szokott térni az operáció után. Mikor megtörtént a műtét, reménykedni kezdtünk az orvossal együtt, mert látszólag nyoma sem maradt a csomónak. A látszat azonban néha csal, ez most is beigazolódott. Emlékszem, mikor együtt örültünk Zsuzsival és a dokival, hogy sikeres lett a műtét. Most pedig ismét itt a szomorú igazság, mely elkerülhetetlen, mely megmérgez minden csodát, s csak folyamatosan dörömböl az elme ajtaján. Egy biztos, Don érdekeit kell néznem mindenkor. Vannak nálunk erősebb dolgok, melyekkel szemben csatát nyerhetünk, de háborút nem. Don esetében is csatát nyertünk, de ismét támad az ellen, immár készen áll az újabb ütközetre.