Egy kicsit elcsúszva időben, de említést teszek a tegnapi napról.

Alapvetően jellemző volt a csillagpont harmadik napjára is a szinte folyamatos esőzés. A rossz időnek köszönhetően sok program meghiúsult, mi pedig ismét a szállásunk épületében végeztük szolgálatunkat. Ami a szolgálatot illeti, amolyan felemásra sikeredett. Volt olyan érdeklődő, akinek nem jött át az üzenetünk, mert végig azt hajtogatta, hogy ő bizony nem tudna így élni, mint én. Volt azonban olyan érdeklődő is, aki fél perc alatt túllépett a vakságomon, majd könyvekről és egyéb dolgokról keztünk el beszélgetni, melyeknek közük sem volt a vaksághoz. Ő valóban engem akart megismerni és nem a vak csodabogarat. Jött még néhány gyerkőc is, akik elsősorban a Braille írást szerették volna megismerni.

A nap további részében megvacsoráztunk, ám az adag kevésnek bizonyult ahhoz, hogy eljuttasson a jólakotság érzéséhez. Az esti áhítaton arról hallhattunk, hogy az az ember, akit megérintett már Krisztus, közösségi ember. Nem élhetjük meg egyedül a hitünket, nem lehetünk magányos keresztyének. Vajon valóban nem? Kérdezem ezt azért, mert az este folyamán ért egy kellemetlen élmény, ami elgondolkodtatott. Olyan játékot játszottunk, melynek során többször is oda kellett menni olyan emberekhez, akiket nem ismertünk. A hatalmas tömegben esélyem sem volt arra, hogy kiragadjak egy-egy embert. Az elején Zsuzsi szólt oda az egyik srácnak, hogy jöjjön már ide és beszélgessen velem, hogy ne maradjak ki a játékból. Ezt erőltetettnek éreztem, persze értettem párom szándékát. Kíváncsi voltam a második hasonló helyzetnél, hogy mi történik akkor, ha egyedül vagyok. oda jön-e valaki? A tippem sajnos beigazolódott, senki sem lépett oda hozzám. Lehet persze mondani, hogy mozdulhattam volna magam is, de ekkora sodródó tömegben szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok, másrészt valóban érdekelt, hogy mi történik. Vajon észre tudják-evenni az egyedül üldögélő embert? Ahogy említettem, bizony senki nem jött oda. Ebből az esetből fakadóan aztán elindult bennem a gondolatok folyama. Lényegében arra jutottam, hogy az idei Csillagpont annyiban különbözik a világi fesztiváloktól, hogy nincs alkohol és drog, na és persze keresztény dalokat énekel az ifjúság, aztán még ott vannak az előadások és az áhítatok. Ez azonban szerintem kevés ahhoz, hogy igazi keresztény közösségről beszélhessünk. Tegnap este erre ráerősített az a tény is, hogy gond nélkül énekelgettek a fiatalok a fesztiválhoz nem illő dalokat. Nem vagyok begyepesedett ember, de annyi szép és lelkesítő dalunk van, olyan sok módja lehetne a közösségépítésnek, de elsikkadnak. Ez a negatív érzés még egy csillagponton sem jött elő bennem, de most erőteljesen meghatározza az itt töltött napjaimat. Kétségtelen, hogy a rossz idő is erősíti mindezt.

Az est fénypontja a Bolyki Brothers koncertje volt. Előadásuk művészi volt, de mégis bolondos. Osztatlan sikert aratott a "hová mész te kis nyulacska" dal előadása. A legkülönbözőbb zenei stílusokba ültették át a dalt, mi pedig szakadtunk a nevetéstől. Hallhattunk 23. zsoltárfeldolgozást, szívből szóló imát is, tehát minden igényt kielégítettek a fiúk. Hallottam őket két éve is a Csillagponton, most sem okoztak csalódást.

Gondolataim azonban továbbra is a közösség körül forognak. Olyan örvendetes lenne, ha több tudna lenni a Csillagpont egy világi fesztiválnál! A cél talán az lenne, hogy mindenki épüljön ezekben a napokban, de valami mégsem működik. Van, akinek leesik például a bemutatónk lényege, de a többségen azt látom, hogy érdekességként megnézik, meghallgatják, de nem válik a részükké a mondanivalónk. vajon mi értelme van ennek így? Erre nem most fogom megkapni a választ, de bizonyságot kell tennem továbbra is az emberek előtt, hogy Isten kegyelméből lehet vakon is tartalmas életet élni, hogy a vakság nem büntetés és nem átok, hanem akár még ajándék is lehet. Nem tudhatom ugyanis, hogy milyen lenne az életem látóként. Talán egészen más társaságba keveredtem volna, lehet, hogy hírét sem hallottam volna Istennek.