Már évek óta szemeztem ezzel a könyvvel, de csak most jutottam el odáig, hogy hozzám került beszkennelt formában és tudtam is időt szánni az elolvasására. Ha már viszont így alakult, úgy érzem, fontos másokkal is megosztanom azt az érdekes élményt, amit a könyv olvasása és a fölötte való elgondolkodás jelentett nekem az utóbbi három napban.

Dr. Mihályik Szidor A vakokról című értekezése 1870-ben jelent meg Budán. A kötetet 2000-ben, a mai Vakok Általános Iskolája, vagyis az egykori Pesti Vakok Intézete megalapításának 175., illetve a mai Vakok Iskolájának épületének átadásának 100. évfordulója alkalmából fakszimile kiadásban jelentették meg. De mindenek előtt pár szó az íróról Gordosné Dr. Szabó Anna tollából:

"Dr. Mihályik Szidor (1837-1901.) a vakok pesti intézetének tanára, majd igazgatója (1869–1895). Nagy hatású propagandatevékenységet fejtett ki néptanítók, lelkészek, szülők körében a vakok érdekében. Feltárta a vakok mostoha társadalmi helyzetét, korán (csecsemőkorban) megkezdett szakszerű fejlesztésüket, nevelésüket, oktatásukat, képzésüket javasolta. Az intézetet, annak államosítása után (1873) átszervezte, korszerűsítette: meghosszabbította a képzési időt, tantervet készített. Elsőként javasolta a Braille-írás-olvasás bevezetését Magyarországon. Részt vett a Vakok Országos Önképző-Segélyező- és Nyugdíjegyletének megszervezésében (1882)."

Dr. Mihályik Szidor a Pesti Vakok Intézetének igazgatójaként alkotta meg 140 év után is gyógypedagógiai alapműként szolgáló értekezését a vak gyermekek és felnőttek neveléséről és oktatásáról. Behatóan ismerve kora vakügyi szakirodalmát, saját ötleteivel azon jelentősen túlmutatva vezetett be újításokat az intézetben, pl. a tapintó olvasás oktatását. Szakmai alapelve, miszerint a vak gyermek hiányos ismeretszerzését csak szervezett és céltudatos pedagógiai munkával lehet pótolni, a mai tiflopedagógia egyik alaptétele. Ezen indíttatásból vezette be az intézetben a mai napig is alkalmazott előkészítő osztályok indítását, melyek az iskolai ismeretszerzésre készítik fel az iskolába eltérő tudásszinttel és képességekkel érkező növendékeket.

Célként Dr. Mihályik a vakok társadalmi beilleszkedését és sikerességének elérését határozta meg, melyet így fejez ki: "A vaknevelés legfőbb célja, a vakot a mennyire csak lehet függetleníteni embertársaitól mindazokban miket önmaga által elérhet vagy megtehet, visszaadni önmagának, visszaadni a társadalomnak, s rajta lenni hogy létezése minél kevésbé váljék másoknak és önmagának terhére."

Munkájának bevezetőjében a vakságról, mint súlyos isteni és természeti csapásról, a legnagyobb szenvedések forrásáról így ír: "A vak a világegyetem ez örök foglya mint a nagy míveltségű szintén vak dr. Blacklock magát kifejezi, az emberi társadalom legszánandóbb teremtése. Neki a nagy természet végnélküli börtön, határtalan pusztaság, melyben rajta kivül semmi sincs, s melynek kerete számára még is oly szűk, hogy alig képes benne mozogni, és ha a mozgásra, cselekvésre szánja el magát, a világűrt gyámoltalanságával tölti be, s fölrázza keblének óriási vesztesége fölötti gyógyíthatatlan fájdalmait. Kiskorú és élte utolsó pillanatáig gyámságra szorult, melynek keserű tudatával, annyival inkább bir, mert naponkint tapasztalja, hogy ő mindenkitől függ, és tőle senki. Egész életén át éreznie kell, hogy közte és embertársai közt ledönthetetlen válaszfal létezik, melyt az előítélet, saját gyámoltalansága s az emberek iránti gyakran nem alaptalan bizalmatlansága tetemesen szélesbít. Életének legnagyobb része tengés, egy neme a folytonos szenvedő állapotnak, tetszhalott reményekkel a jövőre és aggódó bizonytalansággal a jelenre nézve."

A kötet első nagy része a vakok nevelésének történetével foglalkozik, azt elsősorban a franciaországi eseményeken keresztül láttatva. Részletesen ír a középkorban a vak emberek helyzetéről, az első próbálkozásokról egy vakokat nevelő intézet kialakítására, ami végül Párizsban megszületett, és melyre a francia forradalom eseményei folyamatosan rányomták bélyegüket. Emellett több-kevesebb részletességgel bemutatja Európa államaiban a vakok intézeteinek számát, elhelyezkedését, esetleg történetét. Az olvasót magával ragadja a színes és gazdag leírás, mely nem nélkülözi a korabeli szakirodalmi hivatkozásokat és egyéb ismereteket, utalva a szerző gazdag műveltségére és jártasságára a témában.

Történeti és politikai hátterével mutatja be a Pesti Vakok Intézetének megalakításának nehéz ügyét és az intézet hányatott sorsát. Különös tisztelettel adózik József Nádor emlékének, aki az intézet létrehívását személyes ügyeként kezelte egészen haláláig. (József Nádor emlékét a mai Vakok Általános Iskolájának Nádor terme és kávézója nevében is őrzi.) Sajnos mai szemmel keveset tudunk meg a Pesti Vakok Intézetének mindennapjairól, a növendékek és tanárok - akiknek jó része maga is vak volt - életkörülményeiről. A szerző többször is utal rá, hogy az oktatáshoz szükséges speciális eszközökkel való ellátottság nem volt éppen jó, az első épület pedig kifejezetten egészségtelen körülményeket teremtett a gyermekek számára. Megtudhatjuk azt is, hogy az intézet bizonyos összeg fejében étkezést és ruházkodást is biztosított a növendékeknek, illetve hogy sok szegény vak gyermek alapítványok jóvoltából ingyenes képzésben vehetett részt. Azidőtájt az intézetnek 60-70 növendéke volt.

Az igazgató azonban nem csak büszkeséggel beszél az általa vezetett intézetről, sőt, szavai mögött sokkal inkább érzékelhető az elégedetlenség, már-már a szégyenérzet a nyugathoz de még a környező országokhoz viszonyított elmaradottságot leírva. Gyakran említi, hogy az intézetben jelenleg alkalmazott módszerek és eszközök más országokban már rég száműzettek a vakok oktatásából, ilyen például az asztalos mesterség oktatása, melyben bebizonyosodott, hogy a vakok csak nagyon egyszerű és gyenge minőségű áruk elkészítésére képesek, és ehhez is szükségük van látó segítségre. Külön fejezetet szentel annak, hogy az intézet fejlesztésére konkrét, kézzel fogható javaslatokat tegyen. Kívánatosnak tartja a képzési idő meghosszabbítását, tekintve, hogy a 8-10 éves korukban felvett vak gyermekek a hat intézetben eltöltött év alatt nem válnak képessé arra, hogy az ott megtanultakból valamilyen kézműves szakmával eltartsák magukat. Fontosnak tartja emellett, hogy a zenei és kézműves képzést szigorúan kettéválasszák, de mindezeknél is inkább előnybe kívánja helyezni a szellemi képesítést. A kötélgyártást, mint a vakok számára jövedelmező mesterséget fontosnak látja taníttatni.

Különösnek tűnt számomra, hogy már ekkor felmerült az integrált oktatásnak nem csak a gondolata, hanem törvényben foglalt gyakorlata is, hiszen az oktatásügyi miniszter rendelete szerint már ekkor is kötelező volt a vak vagy siket gyermekeket a népiskolákba felvenni. Tudható azonban, hogy ez a gyakorlatban kevéssé valósult meg, pedig a korabeli tapasztalatok szerint egy vak gyermek hallás után is sokmindent megtanulhatott a népiskola keretei között, és innen bekerülve a vakok intézetébe sokkal eredményesebben vehetett részt az ottani képzésben és a szakmatanulásban. A szerző a népiskolai nevelés lehetőségéről és fontosságáról így szól: "Azt senki sem kívánhatja józan észszel egy néptanitótól, hogy negyven, ötven vagy talán még több épszemü gyermeket elhanyagoljon egy vak miatt, kinek ő már körülményeinél fogva sem adhat oly nevelést, mint valamely vakok-intézete. Azt nem is kivánja senki. De az én csekély véleményem szerint joggal lehet követelni azt, hogy a mit a vakgyermek minden különösen ráforditott idővesztegetés nélkül a többi gyermekkel együtt puszta hallomásból az iskolában elsajátíthat, attól őt elzárni nem volna szabad. A törvény nem is zárja ki, de kizárja a gyakorlat." "Nézetem és tapasztalásom szerint abban rejlik a főbaj, hogy a vakok nem kényszeríttetvén a néposkolák látogatására, képezhetőségüket vonja a nagy tömeg kétségbe s elhanyagoltatnak."

Néha megdöbbenéssel kellett adóznom a szerző igen modern szemléletének, mely írásából sugárzik. Ilyen benyomást tett rám az alábbi, a szemléletformálást a maga kora értelmezési keretében hangsúlyozó idézet is: "Egy vakgyermek a népiskolában sokat tanulhat s tanulhatnak róla az épszemű gyermekek. Alig hiszem hogy lehetne a tanitónak jobb alkalma ifjú növendékei szivébe a valódi keresztényi szeretet, a humanismus elveit hathatósban becsepegtetni, mint azon apró szivességek, a gyermekre nézve minden teher nélkül járó tétemények, szolgálatok igénybe vételénél, melyekre a vak pályája kezdetén gyakrabban rászorul." Ez az idézet még akkoris haladó szemléletről tesz tanubizonyságot, ha a szerző által említett "keresztényi szeretet" és "humanismus" akkoriban aligha jelentett egyebet a szerencsétlen sorsúak iránti szánalom felébredésénél és a jótékonykodás erényének tiszteleténél és gyakorlásánál.

Ugyancsak meglepett és elgondolkodtatott, hogy az író olyan sztereotípiák és előítéletek ledöntését kísérelte meg munkájában, amelyek lebontására kora társadalma még nyilvánvalóan nem volt nyitott, és amelyek felszámolásáért még ma, a mű születése után 140 évvel is keményen küzdenünk kell. Ilyen kinyilatkoztatásai között az egyik legérdekesebb, hogy részletesen ír arról, hogy nem minden vak született zenei tehetség. A másik ilyen eszmefuttatása a látással kapcsolatos kifejezések használatának álszemérmes visszafogása ellen irányul: "Úgy a közönséges beszédben, mint a felolvasásnál a láttam látni féle kifejezéseket nem kell kerülni; sőt úgy kell velük élni mintha épszemű gyermekkel volna dolgunk. A nyelvhasználat magával hozza, hogy érzéki észrevételeinket igen gyakran nézleteink gyanánt szoktuk megjelelni. Sok esetben pedig a látni vagy láttam szót ki sem kerülhetjük, vagy csak erőltetve. A vak fülének meg kell szoknia mindazon szavakat és kifejezéseket, melyek a látástól kölcsönözvék. Ennek nem csupán a szóbőség szempontjából meg van a maga jó oldala, hanem azon másik és fontosabb szempontból, hogy a vak társalgás közben nem tesz különbséget a látni szó puszta nyelvtani és physikai értelme közt, annak valódi jelentését nem viszi vissza magára, nem juttatja eszébe épen legfontosabb érzékének hiányát, mert a mivel a múltban tapintás utján ismerkedett meg, arra is azt szokta mondani, hogy láttam, s megkímélve marad nem egyszer kebele keserű érzéstől. Ez az oka, hogy a külföld számos intézetében irott táblák által figyelmeztetnek a belépő idegenek, hogy „a vakok fölötti részvét nyilatkozatoktól tartózkodjanak," mert kedélyükre egy átalán nem jól hat. Közönyössé kell tenni előttük a látni szót s annak minden származékát rendes használat által, mert egy épszemű legfőlebb elmosolyodik a furcsa szokatlanságon, ha a vak szájából hallja, hogy de régen láttam önt, a nélkül, hogy reá kellemetlen benyomást gyakorolna."

A kötetben külön fejezetben ír a kor népszámlálási és egyéb statisztikai munkáinak vakokkal kapcsolatban összegyűjtött adatairól. Ezen számok önmagában nem mondanak sokat a mai olvasónak, ami inkább érdekes, az a vakság kialakulásának okaival kapcsolatos elméletek felsorolása. Egy részről azidőben a született vakok száma meglehetősen alacsony volt, az emberek nagy része betegségek miatt vált vakká, ami elsősorban a szegényebb néprétegeket sujtotta. Különösen gyakori okként említi a csecsemők szemgyulladását, mellyel kapcsolatban részletesen értekezik a bábák felelősségéről és a szem tisztán tartásának technikájáról. Egyes korabeli tudósok elméleteit is közli, melyek szerint a vakság gyakoribb az Egyenlítő és a sarkkörök környékén, illetve a síkságokon inkább, mint a hegyvidékeken. Ugyanakkor természetesen figyelembe vesz más társadalmi tényezőket is, pl. felhívja a figyelmet az angol gyárvárosokban a vakok nagy számára vagy az Ázsiában elterjedt megvakításra, mint még mindig létező büntetési formára.

Érdekes diskurzust mutat be a vakok és a "süketnémák" helyzetéről, illetve annak kérdéséről, hogy melyik az előnyösebb. Igen egyszerűen megválaszolhatónak tűnik ez a kérdés, ha az érintetteket kérdezzük, hiszen mindenki a saját fogyatékosságát tartja a legelfogadhatóbbnak, annak, amivel legkönnyebb együtt élni. Az ép emberek többsége szerint a siketség, mint fogyatékosság a vakságnál sokkal inkább elviselhető, ám jobban belegondolva gyakran úgy is vélekednek, hogy a beszéd vagy a megértés korlátozottsága igen megnehezítheti társadalmunkban a hallássérültek boldogulását. Ugyanakkor a vaknak sokkal több segítségre van szüksége mindennapi életében, sokkal kevesebb munka- és szabadidős lehetőség nyitott számára, önállósága ezáltal sokkal korlátozottabb. A szerző úgy írja, hogy "szegényül a süketnémaság, gazdagul a vakság" előnyösebb. A siket ember jobb eséllyel képes dolgozni és megélhetését biztosítani, míg a gazdagok foglalatosságaiból a "süketnémaság" kizárja őt, mint például a hangversenyek élvezete vagy a társalgás. Más bölcsek szerint az emberi tökéletesség végső foka a beszéd és a gondolkodás, ebben pedig a vak közelebb áll az emberi lét alaplényegéhez, ezáltal pedig kevésbé tökéletlennek tűnik fel. Ugyanezen vak ember azonban a társadalomban csak alacsony szinten érvényesülhet, vagyis "mint ember előnyben, mint polgár hátrányban van." Összességében, úgy tűnik, a mérleg mégis a vakok felé billen, vagyis többek az ő sorsukat tartják nehezebbnek és szánandóbbnak.

A legérdekesebb számomra talán a "Kalauz szülők, néptanítók és emberbarátok számára vakgyermekekkel való bánásmódra nézve" című rész volt. A szerző már korábban is tesz említést arról, hogy külföldön a megelőző évtizedekben hasonló céllal készültek nyomtatott kiadványok, melyek a lelkészek, néptanítók vagy a vak gyermeket nevelő családok között kerültek kiosztásra. Ez a rész lényegében ennek a hiánynak pótlására volt hivatott. A kiadvány ismét azt az alaptételt hangsúlyozza, hogy a vak gyermek segítség nélkül sok ismeretre csak hiányosan vagy egyáltalán nem tesz szert, ezért abban őt tudatosan kell segíteni, amire azonban nem csak a szakpedagógus, hanem a szülő is alkalmas lehet. Részletesen bemutatja, hogyan fejlesztendő az érzékelés, a hallás, tapintás, a számolás készsége, hogyan lehet tapintható betűket vagy térképeket készíteni, hogy a vak gyermek is megtanítandó az öltözködés, étkezés, tájékozódás alapjaira és hogy igen fontos erkölcsi nevelésük is. Némely esetekben olyan tárgyilagossággal beszél ezekről a dolgokról, amiket a mai tájékoztató kiadványok stilisztikai követelményei már nem engednek meg maguknak, pl. leírja, milyen kulturálatlan módon étkeznek azok a vakok, akik erre nem lettek idejekorán megtanítva. Az útmutatások egyébként gyakran kísértetiesen emlékeztetnek az elmúlt évtizedek hasonló tájékoztatóinak tanácsaira, pl. abban a tekintetben, ahogyan a gyermeket tájékozódni tanítja, ahogyan a vak ember vezetését kívánatosnak tartja, vagy ahogyan a tárgyi környezettel való ismerkedés segítésére bátorítja a szülőt. És még abban is segítséget nyújt, ha valamivel a szülő elsőre nem boldogulna: "Ha a szülők, tanítók vagy emberbarátok nincsenek tisztában valamely dolog megtanításának módja iránt, kisértsék meg ők a megtanítandó cselekvényt behunyt szemmel megtenni, s ez lesz még a legjobb kalauz további eljárásukban."

Kiemelten foglalkozik a tornázással, mint olyan hasznos tevékenységgel, ami a vakok helytelen testtartását javítja, illetve megóvja őket a folytonos szobában való üldögéléstől és az ezzel járó betegességtől, de a testgyakorlást a szellemi képezhetőségnek is alapjának tekinti. Említést tesz a vak gyermekek körében megfigyelhető túlmozgásokról és egyéb rossz szokásokról, melyek kiküszöbölésében is fontos eszköznek tekinti a testmozgást. A táncot, mint kívánatos, ám erkölcsileg kissé zűrös dolgot említi, ugyanakkor helyesli, ha a szülők táncra tanítják gyermekeiket és néhanapján az intézetek is rendeznek egy-egy táncos alkalmat. Az úszást mint költséges, ugyanakkor nagyon hasznos és egészséges mozgásformát említi, amely egyes külföldi vakok intézeteiben a tánchoz hasonlóan rendes tantárgy. A vak gyermekek mozgáshoz való viszonyáról és az erre való megtanításuk szükségességéről így ír: "Átkos befolyása van az egyén vérmérsékére, egészségére, azon physikai mozgás s egyéb testi gyakorlatok hián, melyektől egy józan szülő sem fogná épszemű gyermekét visszatartani, s melyekre a vakgyermeket rá kell tanítani, bevezetni, szükség esetében még kényszeríteni is. A vakgyermek természeténél fogva nagy hajlammal viseltetik a nyugalom iránt, és e külső magaviseletében oly gyakran észlelhető nyugalom a szakértők előtt baljóslatú előjelnek vétetik az ő szellemi aluszékonysága, physikai petyhüdtsége, s teljes használhatlansága iránt, mely nagy ritkán csal. Míg az épszemű gyermekek játékaik közben inkább az ifjú hevély mérséklésére önmegtartóztatásra intendők, addig az ilyen élete kialudt vérszegény vakok mulatságainál is oly fárasztó egyformaságot, oly kimért lassúságot tapasztalunk, mely az élettan minden törvényeivel ellentétben áll; még sétáikat is mások vezető akaratjának vetik alá, melyben minden lépésök automatszerű. Sokan közülök soha nem is futottak, azt sem tudják, hogy mit tesz futni."

A kötetet egy korabeli híres esettanulmány fordításával zárja. Az abban az időben még szinte egyáltalán nem ismert problémáról, a siketvak emberek nevelésének lehetőségeiről már a bevezető legelején szól, a kötet végén pedig egy Meystre Eduárd nevű siketvak fiatalember beszédre, olvasásra és erkölcsre való tanításának történetével ismerteti meg az olvasót.

A kötet olvasmányos volta, korhű és gazdag nyelvezete, kitűnő stílusa mind további előnyére válik a műnek. A vakokról hasznos olvasmánya lehet minden gyógypedagógusnak, szülőnek, érdeklődő szakembernek vagy vak személynek egyaránt. Nem csupán mint kordokumentum állja meg a helyét, hanem számos ma is jelen lévő kérdésre ad választ és keres megoldást.