Kedden Nagykőrösön jártunk a Misszióval. Többen is tartottunk előadást. Én a látássérült emberek katechéziséről beszéltem, valamint kicsit a segédeszközeinkről is. Vázoltam a publikum előtt azt a tervemet is, hogy kidolgoznék egy egységes módszertant hittanoktatók vallástanárok számára, ha látássérült gyermek kerül a csoportjukba, akkor ne lepődjenek meg, hanem legyen segédanyag a kezükben.

Főigazgató Úr meglepően kedves volt velem, még teáztunk is együtt, amit pár éve álmomban sem gondoltam volna. Örült, hogy felvettek vallástanárira persze figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű, de nagy dolog, hogy képezni akarom magam.
Jó érzés volt a főiskola falai közt lenni újra. Amikor a másodikon sétáltam, eszembe jutottak a vizsgák, hogy miként szorongtunk évfolyamtársaimmal. Most azonban nyugalommal a szívemben sétálhattam végig a folyosókon. Immár nem diákként kezeltek, hanem előadóként, végzett katechétaként.

Az előadások után indultunk is Pestre, hiszen néhány testvért felvettünk út közben, majd mentünk a Kálvinra, a szokásos Bibliaórára. ÉN végeztem a kántori szolgálatot, de ekkor már éreztem, hogy elfáradtam nagyon.

Délután hat tájban értem haza, ekkor már nagyon húzott az ágy, és éhes is voltam, de mégis öröm járta át a szívemet, hogy eredményesen szolgálhattam, az előadásomra is nagy taps volt a reakció azon a főiskolán, ahol megszerezhettem azt a tudást, melynek birtokában most szolgálhatok a gyermekek és felnőttek közt lehetőségeim és képességeim szerint.

Hallottam azonban egy hírt, mely nagyon felzaklatott és tudom, hogy minden érző embert felzaklatna. Álambácsi szeretné megvonni jövőre az Mvgyosz költségvetésének nyolcvan százalékát. Ez azt eredményezheti, hogy bezár a kutyaiskola, a hangoskönyvtár, és a nyomda is, ahol a Braille anyagok készülnek. Hová tart ez a világ? Az ország szakmailag és emberileg legfelkészültebb iskoláját akarják sárba tiporni. Ezt nem szabad engedni!

Bízom benne, hogy a társadalom erőseb lesz, mint néhány gőgös hatalmon lévő ember őrült terve.