A mai napon osztálytalálkozót tartottunk, a nagykőrösi évfolyamommal. Erikánál, egy társunknál tartottuk az összejövetelt Dunakeszin. Jó érzés volt olyan embereket is újra látni, akikről évek óta szinte semmit nem tudtam. Többek megházasodtak, sőt már gyermekük is lett. Többen párjukkal és csemetéjükkel érkeztek, ami méginkább emelte a hangulat meghittségét. A hölgyek nem tagadták meg női mivoltukat és a konyhában szorgoskodtak, az apukák is kivették a részüket a gyerkőcökre vigyázásból. Valahogy egy afféle nagy asztalközösségben éreztem magam, ahol mindenki egyaránt fontos. Már a főiskolán is összetartó csoport voltunk, ami ennyi év után is megmutatkozott.

Ebédre marhapörköltet ettünk, majd a hölgyek által készített sütikből is csemegézhettünk. A spontán beszélgetések mellett tartottunk egy központi összeülést is, mely során mindenki mesélt magáról. Mostmár énis büszkén mesélhettem, hogy van párom, talán az én életem is újra a helyére került.

A gyerekek is hamar megtalálták a közös hangot, melynek következménye hatalmas focizás és örömteli játék lett. Erikáék két államigondozott gyerkőcöt nevelésbe vettek. Mindenképp becsülendőnek tartom, hogy nevelőszülőként megpróbálják szebbé tenni annak a két gyermeknek az életét. A múlt nem törölhető ki nyilván az emlékeikből, de a jelen és a jövő még lehet szebb, még tartogathat olyan élményeket, melyek a későbbiekben is jó érzéssel töltik majd el őket ha visszagondolnak majd. Még csak egy hónapja vannak Erikáéknál, de jól érzik magukat, ami a hangulatukon is látszott.

Arra is volt lehetőségem, hogy elengedjem Hádit a kertben, aminek persze nagyon örült. Futkosott jókat, majd első hívásomra repült hozzám.

Este hat körül indultunk haza. Sokat megtudtunk egymásról, tudtunk együtt örülni egymás szolgálatának és örömének. Isten mindenkinek adott szolgálatot az egyházban a legkülönbözőbb helyeken, de mindenkinek a maga helyén. Örömmel hallottam azt is, hogy Tamás barátom felesége áldott állapotban van. Sok egyéb dolgot felsorolhatnék még, de ez a hangulat nem írható le szavakkal igazán.

Ezek a találkozók nosztalgikus érzéseket keltenek bennem. Visszatérnek a régi emlékek, a vizsgák előtti feszült várakozások, az utazások, ahogy segítettük és bíztattuk egymást akkor is, mikor a másik azt fontolgatta, hogy befejezi tanulmányait, mert nem bírja cérnával. Többünket az elmúlt két év is összeköt a masterképzés miatt, de most nem ez volt a lényeg. A lényeg egyszerűen az volt, hogy együtt voltunk, felidézhettük a régi dolgokat, de közben tudtunk örülni a jelennek is. Remélem, hogy nem is olyan sokára már énis egy babával a karomon mehetek büszkén egy hasonló alkalomra, de most is úgy örültem társaim gyermekeinek és párjaiknak, mint a sajátomnak. Talán itt kezdődik valahol a barátság, mikor eltűnnek az önös érdekek és felhőtlenül tudunk együtt örülni a másikkal még akkor is, ha nekünk alapvetően felhősebb ég adatott a közelmúltban. Nyíltan írhatok erről, mert évekig átéltem ezt a szerepet. Az ember magától nem képes elvonatkoztatni a maga sorsától, de Isten kegyelméből ezt is megélhetjük. Ez a nap megerősített a szolgálatban is, mert látom, hogy többen együtt próbáljuk Isten Országának ügyét előrébb vinni itt ebben a zűrzavaros világban.