A bejegyzés címe, hűen tükrözi jelenlegi helyzetemet. Egyfelől örömmel hallottam a héten, hogy Hádész semmit nem eset vissza, már mindent tud, csak rutint kell szereznie. A nevelőcsaláddal is felvettem a kapcsolatot, egyelőre mailben. Szegényeket megviselte, hogy Hádészt visszakellett adniuk, de sajnos ezt minden nevelőnek át kell élnie. Próbáltam őket azzal nyugtatni, hogy milyen sokat segítettek, hogy felnevelték, szocializálták a fiút. Hétfőn megyek is Hádészhoz, hogy gyakoroljunk Mia felügyelete alatt.

Múlthét pénteken megtartottam az alkalmat, a Református Missziói Központban, A visszajelzések szerint, jól sikerült mind az áhítat, mind az előadás. Jól tudom, hogy Istené a dicsőség ezért!

Vasárnap, a rákosfalvai gyülekezetben voltunk, ahol úrvacsorás Istentisztelet volt, így végre ismét vehettem Úrvacsorát. Már hiányzott a lelkemnek nagyon.

sajnos a másik szemem pedig sír, mert Donci betegsége súlyosbodott. A daganat immár egészen másjellegű, mint előzőleg volt, a kezelőorvosa már nem meri műteni, mert szerinte ehez már specialista kell. Azt javasolta, hogy vigyem be Dont az ÁLlatorvosi Egyetem Kórházába, ott talán hatékonyabban tudják kezelni, vagy legalábbis biztosabbat tudnak mondani. Sajnos nagyon csúnya a daganat, időnként vérzik is. Talán sikerül Momoékkal egyeztetnem, hogy segítenek bevinni Doncit a kórházba, de már lassan minden erőmet kiveszi ez a vesszőfutás. Versenyt futunk a daganattal, ami mostmár Don eddigi kezelőorvosát is megijeszti, nem tud vele mit kezdeni. Érdekes kettősség van most bennem. Hádésznak örülök, örülök, hogy ilyen ügyes, hogy már tulajdonképp készen van a képzettségét illetően, de közben gyötör Don betegsége, már lassan egy éve. Közben mennek a megszokott dolgok tovább, hajtás az egyetemen, hajtás a Misszióban, de jó volna levegőhöz jutnom, mert ez az örvény magával ragad, én pedig egyre kevésbé tudok feljutni a felszínre, hogy levegőt kapjak.