"Ütközések" címmel országos esélyegyenlőségi konferencián vettem részt a múlt héten, melyet a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) megbízásából a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet (NCSSZI) szervezett. A kétnapos konferencia a beharangozó szerint az esélyegyenlőséggel kapcsolatos, fejlesztés vagy előkészítés alatt álló stratégiák, intézkedési tervek megismertetését és az ezekkel kapcsolatos álláspontok ütköztetését ígérte, innen is a meglepő cím. Rutinos konferencia-résztvevőként persze okkal sejtettem, hogy ebből a célból vajmikevés fog megvalósulni a gyakorlatban.

A konferencia a Budapesti Kongresszusi Központban került megrendezésre, kellemes környezetben, teljes ellátással, a vidékről érkező résztvevők részére még ingyenes szállást is biztosítottak a szervezők a szomszédos Novotel Hotelben és a valamivel távolabb eső Hotel Pandában. Ez utóbbi szállodáról a konferencia teljes időtartama alatt legalább háromszor elmondták, hogy az üzemeltető cég szinte kizárólag megváltozott munkaképességű és fogyatékos dolgozókat foglalkoztat, no dehát ez volt itt a reklám helye, bár azt nem tudhatjuk, hogy fizetett hirdetésről, vagy jól szervezett propagandáról volt-e szó, de lényegében mindegy is, nem ezért jöttünk.

Az előzetes jelentkezés során számos lehetőségük volt az érintetteknek, hogy különféle speciális igényeiket a jelentkezési lapon közöljék, így lehetett a jeltolmácsolás mellett pl. Braille-írásos tájékoztató anyagot is kérni. Én természetesen éltem a lehetőséggel részben praktikus okokból, részben kíváncsiságból. Az anyagot a regisztrációnál meg is kaptam, mint ahogy a jeltolmácsok is valóban rendelkezésre álltak a rendezvény teljes időtartama alatt. A szervezés ilyen tekintetben példásnak bizonyult.

Kolléganőmmel a terembe lépve és ülőhelyet keresve felfedeztük, hogy az ajtóhoz közeli székeken különféle papírokat helyeztek el. Először azt hittük, hogy tájékoztató anyagokról vagy fenntartott helyekről van szó, később kiderült, hogy valószínűleg az utóbbi lehetett. A papírok egyik részén az akadálymentesség nemzetközi jelét lehetett látni, a többin pedig valamilyen szemet ábrázoló logót, kolléganőm sajnos ennél jobban nem tudta elmagyarázni. Csak tippeltünk, hogy esetleg a konferencia fogyatékos résztvevői számára jelölhettek ki a bejárathoz közeli ülőhelyeket, de erről semmilyen tájékoztatást nem kaptunk. Nem is bántam, mivel nem vagyok híve az ilyen fajta "diszkriminációnak", még ha pozitív is a szándék, ugyanis intenzív hallási figyelmemet igencsak szokta zavarni, ha mellettem egy ajtón folyamatos jövés-menés van, amire egy közel 200 fős konferencián okkal lehet számítani. Így aztán inkább kerestünk egy hátrébb lévő és az ajtótól távolabbi szimpatikus helyet.

Amíg a hivatalos program nem kezdődött el, időmet a regisztrációnál kapott Braille programfüzet olvasgatásával töltöttem, valószínűleg némi látványosságul is szolgálva az ehhez nem szokott vendégek számára. A füzet az áttekintő és részletes program mellett tartalmazta a másnapi szekcióülések részletes leírását, illetve a konferencián fellépő művészeti csoportok bemutatkozó anyagát is, no és persze a rendezvény szakmai előzményeinek leírását. Ez utóbbi anyag néhány bekezdésnyi terjedelemben vállalkozott az EU esélyegyenlőséggel kapcsolatos legfontosabb intézkedéseinek és dokumentumainak bemutatására, sok újdonságot tehát nem tartogatott számomra. Sajnos viszont a konferenciát is finanszírozó Progress programról viszont csak annyit sikerült megtudni, hogy az EU-n belül a különféle antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi szakpolitikákkal kapcsolatos társadalmi vita előmozdítását, az új intézkedések ismertetését és a jó gyakorlatok bemutatását támogatja.

A konferencia eseményeinek sorát a Csalogány Kórus műsora nyitotta, mely értelmileg akadályozott gyermekekből és velük foglalkozó gyógypedagógusokból és zenetanárokból áll. Valahogy sosem kedveltem azokat az atrakciókat, amikben a fő látványosság, hogy fogyatékos emberek viszik véghez és hogy ez mekkora dolog tőlük. Hát, most velük is így voltam. Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok valaminek az értékét csak azért magasabbnak tartani, mert azt fogyatékos emberek hozzák létre, ezért is idegesített, hogy sokszor egyáltalán nem értettem a dalok szövegét, ami pedig nálam nagyban hozzájárul egy-egy kórusmű vagy más énekes produkció műélvezetéhez. Azért az utolsó szám, a Halleluja mégis megérintett, bár szerintem ennek is sokkal inkább maga a dal volt az okozója, mintsem az előadók. Az értelmi fogyatékos gyerekek a műveket sajátos átiratokban, speciális, főleg ütős hangszereken adták elő. Különös, hogy másnap, a konferencia zárásaként egy ezen zenekarhoz kísértetiesen hasonló produkcióval - a Parafónia Zenekar műsorával - búcsúztak tőlünk a szervezők, aminek nem csak a művészeti vezetője volt azonos a Csalogány kóruséval, hanem még az első két előadott zenemű is. Vajon miért? Az viszont tényleg érdekes volt, hogy a fogyatékos fiatalok mellett ép segítők álltak és ők mutatták a speciális kottán, hogy melyik rész következik, illetve egyeseknek a következő hangot, amit a hangszeren meg kellett szólaltatni. Olyan művész is volt azonban a zenekarban, aki képes volt önállóan is boldogulni, tehát mindenkit személyre szabottan segítettek. El sem tudom képzelni, mekkora koncentrációt igényelhet ez a feladat, pláne attól a segítőtől, aki egyszerre két fogyatékos zenésznek adta folyamatosan az instrukciókat.

A megnyitó előadást Nyitrai Imre, a NEFMI szociálpolitikai helyettes államtitkára tartotta meg helyettesítve Réthelyi Miklós minisztert. Az előadás témája a társadalmi igazságosság volt. Egy igen logikusan felépített, alapkérdéseket boncolgató előadást hallottunk, amiből világosan kitűnt, hogy összeállítója és előadója nagyon képzett, absztrakt szinten gondolkodó személy. Előadását azzal a provokatívnak is tekinthető kérdéssel indította, hogy "része-e a közjónak az esélyegyenlőség?" A válasz nem meglepő módon igen, bár ez nyíltan nem került kimondásra. Érdekes volt az a gondolata is, melyben a különbözőséget mint a hasonlóságok, és nem az egyformaság ellentéteként definiálva tett hitet amellett, hogy az esélyegyenlőség nem egyenlő az egyformasággal. Beszélt a szakpolitikák kiegyenlítő szerepéről, melynek elsősorban az oktatás és a szociális ellátások területén van nagy jelentősége. Megütötte azonban a fülemet az általa használt fogalmak között vissza-visszatérő "esélyteremtés", ami úgy két és fél éve még a FIDESZ-KDNP EP választási kampányában szlogenként szerepelt. Maga a szó és az azt kialakító logika viszont tényleg nem rossz: esélyt teremteni, vagyis mindenkinek egyenlő esélyt biztosítani az induláshoz, legyen szó közoktatásról, munkaerő-piacról vagy bármi egyébről. Később kiegészült ez a "lehetőséget teremteni" elvével, hiszen lehetőségek nélkül sosem beszélhetünk a különbségek kiegyenlítéséről, vagyis az esélyek egyenlőségéről. Kár, hogy az őt követő előadók ezt a pozitív üzenetet egyszerűen lesöpörték a maguk jótékonyságra apelláló, paternalista és egyházi szellemiséggel átitatott hozzáállásával.

Ráczné Szabó Rita, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának kabinetfőnökének előadásából egy idézetnek sikerült igazából átlépnie az ingerküszöbömet, de annak aztán rendesen. Az idézet Márk evangéliumából való és így szól: "Szegények mindig lesznek veletek, és tehettek velük jót, amikor csak akartok". Jó, jó, tudom, hogy nem ildomos a Bibliát szó szerint értelmezni, de akkoris. Nyilvánvaló, hogy szegények alatt itt elsősorban a mély szegénységben élő elsősorban roma embereket értették, de ez mégiscsak egy országos szintű esélyegyenlőségi konferencia. És ez még csak az első megdöbbenés volt. A váci püspöknek azonban, aki nem sokkal ezután következett az előadók sorában - amin már önmagában is csodálkoztam, mert szakpolitikai konferencián egyházi embert előadni még nem hallottam - nagyon is tetszett. Nekem viszont ennél sokkal jobban tetszett Járóka Lívia EP képviselő videóüzenete, ami szintén a mélyszegénységről és a romák társadalmi kirekesztettségének okairól szólt, ám ennek részletes ismertetésébe most nem mennék bele.

"A személyes méltósággal mindannyian rendelkezünk, ugyanakkor ez kötelez minket arra, hogy ezt a személyes méltóságot minden embertársunkban felismerjük és tiszteljük." - Valahogy így tudnám röviden összefoglalni Beer Miklós váci püspök mondanivalójának első felét, amivel mélységesen képes is vagyok azonosulni. Kár, hogy korán örültem, mert ami ezután jött... "Ahogy a gyermeknek is jobban esik, ha nem azt mondják neki, hogy álljon székre, hogy felérje a felnőttet, hanem az leguggol hozzá, így teszünk mi is. - Foglalta össze egy szemléletes példában az egyházak társadalmi tanítását, ami egyébként az előadásának címe volt. Vagyis mostmár nemis akarják fölemelni magukhoz az elesetteket, hanem leereszkednek hozzájuk. Szép kilátások!

A kávészünet előtti utolsó előadást Prof. Dr. Szabó Máté ombudsman tartotta, ekkor már kezdtem fellélegezni. Ő az ombudsmani munka jellegéről, a Méltóságot mindenkinek és a Magánélet másképp című vizsgálati projektjeikről beszélt, ami nagyon érdekes és tanulságos volt. A legmeglepőbb számomra az a tanulság volt, hogy az ombudsmannál gyakran nem a leginkább kiszolgáltatott emberek tesznek panaszt, hanem a náluk jobb helyzetben lévők, akik már rendelkeznek a szükséges információkkal és képesek problémáikat, igényeiket kommunikálni. Ráadásul ismét egy új szóval lett gazdagabb amúgy sem megvetendő szókincsem, ez pedig az "eljogiasított társadalom" kifejezés volt. Ugye, ezt nem kell fejtegetnem? Szerintem mindenki sejti, mire célzott itt a Professzor Úr. Biztosítékkiverős mondatot viszont ő is hozott erre az alkalomra számomra, úgy látszik, ez egy ilyen nap volt. Egy a Magyar Nemzetben frissen megjelent cikkre hivatkozott, melyből kiderült, hogy kutatók egy vizsgálatban úgy találták, hogy a magyar egyetemisták többsége sérelmezi, hogy a fogyatékos és más hátrányos helyzetű hallgatók a felvételi eljárás során plusz pontokat szerezhetnek. Az ombudsman szerint ez a jelenség azt mutatja, hogy a szolidaritás ilyen és hasonló megnyilvánulásai társadalmilag elutasításra kerülnek, ami a társadalmi szolidaritás és tolerancia problémás voltát jelzi. Hát, őszintén szólva az ilyen fajta segítséget én is elvből elutasítom, pedig én még érdekelt is lehetnék az ügyben. Vajon azok az emberek, akik így gondolkodnak, arról még soha nem hallottak, hogy a felvételin ilyen módon szerzett plusz pontok nem pótolják az egyetem vagy főiskola elvégzéséhez szükséges tárgyi tudást, tehetséget és motivációt, és hogy az érintettek sokkal többre mennének, ha a felkészülésben kapnának kézzel fogható, hasznosítható segítséget, pl. igény szerint speciális segédeszközöket, egyéni korrepetálást, felkészítést, stb? Vagy csak én vagyok idealista?

Üde színfolt volt az előadók sorában Kállai Ernő, a kisebbségi jogok biztosa, aki mint elmondta, ilyen minőségében egyik utolsó előadását tartja, mivel posztja és ezzel együtt a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak önálló képviselete hamarosan teljesen megszűnik. Az előadó színes előadásban mutatta be a nemzeti és etnikai kisebbségek hazai helyzetét, nem rejtegetve a kínos és felháborító visszaélésekről szóló történeteket sem, miközben sűrűn odamondogatott a kormánynak, alkotmánybíróságnak, stb. Őt követte Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok miniszteri biztosa, aki előadásában szaktudása mellett a hátrányos helyzetű gyermekek integrációjának ügye iránti személyes elköteleződéséről is mély bizonyságot tett. Előadása nem hivatalos és kirakatba való eredménysorozatot tartalmazott tele grafikonokkal és számokkal, hanem alapelvekről és személyes élményeiről beszélt a hallgatóságnak. Pozitív hatását csupán az az egy mondata árnyékolta be némileg, melyben megemlítette az Új "köznevelési" törvény címen futó koncepciót. Hát, a címe már biztosan gáz, de egyes források szerint a tartalma sem piskóta.

Az NFÜ-s, a Társadalmi Megújulás - vajon mikor lesz ez is nemzeti? - operatív Program prioritásairól szóló előadásból már csak a poénokat jegyzeteltem, az ezt követő KSH beszámolóból már azt se. Ez utóbbi kb. arról szólt, hogy egy 2009-es felmérés szerint a magyar nők 90%-a fontosabbnak tartja a munkánál a családot. Ez pedig nyilvánvalóan igen jól beleillik a jelenlegi kormányzati kommunikációba.

Mindezek után szívderítő volt az esti kulturális program: a Baltazár Színház előadása. A társulat kizárólag értelmi fogyatékos színészekből áll, ugyanakkor kimondottan profi teljesítményre törekszenek, amit a konferencia keretében előadott Fiúk és lányok című összeállításuk is jól prezentált.

A vacsoraasztal mellett sokan adtunk hangot megdöbbenésünknek, elkeseredésünknek, ami a plenáris előadások által kirajzolt jövőképet illette. Jól láthatóvá vált, hogy átalakuló társadalmunkban a kormányzat igen komoly szerepet szán az egyháznak, az önkéntesség és a jótékonyság intézményének. Számomra a leghihetetlenebb az volt, hogy az érintettek a már említett művészeti produkciók kivételével egyáltalán nem kerültek a konferencia fókuszába, nem jelentek meg előadóként, és még csak arról sem hallhattunk, hogy a kormányzat az esélyegyenlőségi célcsoportok érdekvédelmi szervezeteivel kommunikációra, egyeztetésre, partnerségre törekedne. Marad hát helyette a jótékonykodás, a "leguggolás", és az Önkéntes önfeláldozás", ahogy az szintén elhangzott több előadó és szekciórésztvevő szájából is. Kérdés, hogy ki és meddig kér ebből.

A konferencián feltűnő módon hiányzott a konszenzus a szóhasználat tekintetében is, azaz szó szerint is értelmezhetjük azt a megállapítást, hogy "nem beszéltünk egy nyelvet". A "fogyatékkal élő" kifejezést ugyan már megszokta a fülem a sok év alatt, de egy ilyen meghatározónak tűnő szakpolitikai eseményen ez azért mégiscsak eléggé kínos szerintem. Bár azok után talán már nincs is min csodálkozni, hogy országunk új alaptörvényébe is ez a kifejezés került be, és hogy ugyanezen dokumentum a hátrányos helyzetű emberek csoportját "elesettekként" említi.

A konferencia második napján megtartott szekciók közül délelőttre az üzleti szférával kapcsolatosat választottam. A szekcióban több általam már ismert és néhány újabb program is ismertetésre került, összességében számomra nagy újdonságok nem hangzottak el, kivéve Tardos Katalin szekcióvezető előadását a foglalkozási diszkriminációról, amiből sikerült néhány érdekes információhoz jutni.

A szekció végére a következő három egyenletből álló konklúziót sikerült leszűrnöm, amit az egész konferenciára is könnyen lehetett általánosítani:
hátrányos helyzetű és esélyegyenlőségi célcsoportok = elesettek
esélyegyenlőség = szociális kérdés
CSR = jótékonykodás