Sziasztok!

Kicsit megkésve bár, de itt vagyok és leírom tehát a történteket, azt hogy mi is lett a végén ezen az évfordulón.
Nos hát nem is ott kezdjük, sokkalinkább előtte, szombat este járunk, 10 óra magasságában.
Kitettem a sütiket a konyhába, és körülményesen próbáltam megoldani, hogy maradjon is ott. Eredetileg az lett volna a terv, hogy reggel egy kis tea társaságában beszállítom az egyik tálcát. Hát de nem bírtam ki. Kíváncsi voltam, hogy ha szokásomtól eltérően aprócska meglepetésben gondolkodom akkor mi történik.
Nos hát nevetni fogtok! Kiderült, hogy Maki nem szereti a sós süteményt. Persze felmerül a kérdés, hogy én ezt miért nem tudtam?
Hát nagyon egyszerű. Ettünk már együtt pogácsát, vitt már el itthonról cirka fél kg-ot munkahelyére, és hát én nem tudtam, hogy ő szétosztogatni vitte be. Valószínű mindenki így gondolkodott volna a helyemben, senkinek eszébe nem jutott volna, hogy a másik nem szereti a sós sütiket.
No tehát ezt bebuktam.
Egyébbként fontos, hogy értsétek, azért akartam pici ajándékot, mert karácsonyra és szülinapra úgy egyben szántam egy tv-t, ami nem volt éppen olcsó, és gondoltam nem az összegek a legfontosabb dolgok ezen alkalomból.
Maki elmondta, hogy ő arra gondolt, hogy vesz kalácsot teavajjal és kakaóval, hogy azt együnk, ugyanis az esküvőnk napjára terveztük, de akkor külön sikerült a végén reggeliznünk.
Nos hát másnapot írunk már, január 9-ét, vasárnapot. Nem lett az egészből semmi. Aludt 10ig, utána ebédelt és ennyi.
Szóval én nem kaptam semmit az ég adta világon.
No és itt azért eltöprengtem azon, hogy se a nászéjszakámat nem így képzeltem, sem a nászutamat, se az első házassági évfordulónkat. Úgy tűnt, hogy ezek a dolgok csak nekem fontosak. Hazudok, ma is úgy tűnik. Mert persze meghallgatta amit ennek kapcsán elmondtam, de a múlttal már nem tud az ember mit kezdeni, ami megtörtént az megtörtént.
Nos ez az évforduló története... Talán majd legközelebb.