Képzeljenek el egy fajt, ahol a faj felnőtt tagjai számára terhes utódaik gondozása, mindenáron szabadulni akarnak utódaik jelenlététől, mert azok akadályozzák őket oly sok fontos dolguk megvalósításában. Mivel a faj tagjai nem tudnak mit kezdeni utódaikkal, mindenféle gyűjtőhelyet létesítenek számukra, ahova őket berakva, azt hangoztatva, hogy ez egyébként mennyire fejlesztően hat az utódokra, mert ott mennyit tudnak fejlődni, arra törekednek, hogy ezekre a helyekre minnél előbb, minnél korábbi életkorban elvigyék gyermekeiket. A faj összes tagja így tesz, ezért azon fajtársakra, akiknek más a véleménye, rossz szemmel, gondatlan szülőként tekintenek.
Melyik is lehet ez a faj? Talán az oroszlánoké? Lehetetlen, hisézen a kis oroszlánok bizonyosan nem fognak egymástól megtanulni vadászni, és csupán egy anya igazán nehezen tud csak olyan sok kölyökkel foglalkozni, míg a többi anyaoroszlán más, fontosabb dologgal van elfoglalva. A vadászat a férfiak feladata.
Talált, süllyedt, ez a faj az ember, aki valami agyi diszfunkció nyomán pár száz éve, de leginkább a legutóbbi évszázadban Földünk fejlettebbnek mondott felén úgy gondolja, az utódnevelés legjobb módja, ha a gyerekeket mielőbb elválasztják szüleitől, minden téren, legyen szó a szoptatásról, az egy ágyban alvásról vagy csupán az együtt létről a szülőkkel. Mindezt azért, mert az jó a gyereknek, és így szolgáljuk legmegfelelőbben az érdekeit. Persze érdekeket mindenképpen szolgálunk, de itt leginkább a szülők érdekéről van szó, akik csak néha merik bevallani még önmaguknak is, hogy azért adják legtöbben gyereküket idő előtt bölcsödébe vagy óvódába, mert nem tudnak mit kezdeni utódukkal. És itt nem arról az esetről beszélek, mikor az anyának a létfenntartás érdekében vissza kell mennie dolgozni, különben a család éhen halna, nem. Hanem arról a jelenségről, mikor pl. megszületik a kistesó, és a nagyot mindjárt valahova bedugjuk, hogy ne legyen otthon, vagy esetleg a gyerek már elért egy életkort, és az anya csak úgy beadja valahová, hogy legyen szabadideje arra hivatkozva, hogy a másfél éves vagy kisebb gyereknek igénye van a társaságra, méghozzá a gyerektársaságra. Az anyjára pedig nincsen már igénye, teszem én hozzá, az anyja helyett inkább gyerektársaságra van igénye. Ugye mindenki érzi ennek az állításnak a "helyességét", hiszen tudjuk, hogy másfél-két éves korban köttetnek az élethossziglan tartó barátságok a gyerekek között. De félre az iróniával, bár erről a témáról nehezen tudok irónikus megjegyzések és indulatok nélkül írni, mert annyi logikátlanság és már-már vicces érvelés kering a téma körül.
Amikor például azt hallom, hogy azért adjam oviba a gyerekemet, mert ott mennyivel többet tanul, mint itthon, akkor általában úgy gondolom, hogy én egy személyben egy gyerekkel esetleg kettővel, kevesebbet tudok nyújtani, mint egy másik nő 25 gyereknek egyszerre. Lehet, hogy fogyatékos vagyok, de hogy egy ovónő 12-szer többet tudjon nyújtani nálam? Mert ha 25 gyereknek többet tud, mint én 2-nek, amelyikből az egyik még a nap nagy részében alszik, akkor ez a helyzet. Én pedig sokkal kevesebbet tudok, mint egy ovónő, például bizonyára nincsen ovónői képesítésem, csupán egyetemi diplomával rendelkezem. Az ovis tananyaghoz ez pedig kevés, és még intelligenciával sem tudom pótolni a szakképzettségem hiányából fakadó hatalmas űrt. A gyermekemnek pedig nem tudom azt nyújtani, ami felől érdeklődik, az ovónő biztosan jobban tud rá figyelni amikor ő csak 1 a 25-ből. Jelentem, mostanában számolunk, és próbálkozunk a látó betűkkel egy polifómból készült betűs szőnyeg segítségével.Most és nem két hónap múlva, mert a gyereket most érdekli, Petikét meg lehet, fél év múlva sem érdekelné, és az ovónő persze az ilyen eltérésekre is különösen tekintettel tud lenni, egyéni fejlesztést nyújt 25 főnek egyszerre. Igen, az ovónők tényleg csodálatosan sokrétű tudással rendelkeznek, akár még osztódni is képesek.
Aztán ott van még a társaság kérdése, amit persze nem lehet biztosítani amúgy, mert a kortársak a lényegesek. Igen, végülis én is csupa 27 éves emberrel barátkozom, mert már egy nagyobbal nem jövök ki, attól nem tudok tanulni semmit, főleg ha tapasztaltabb nálam, és idősebb, hisz azoktól nem lehet tanulni, azokkal játszani sem lehet. És ezek a kortársak oly mértékben fontosak az optimális fejlődéshez, hogy fontosabbak, mint az anya: nem baj, ha a gyerek nem akar oviba menni, sírás van beszoktatásnál, ez csak javára válik. Javára válik a sírás, a fájdalom érzete. Végülis nekem is javamra válna, ha megcsalna a férjem, legalább fejlődhetne a toleranciám, így aztán mindenki, felszarvazásra fel, mert az tudvalevőleg jó a párotoknak! Ha még most nem is látszik úgy, megszokja, és a javára fog válni, sokkal toleránsabb lesz!
És ha a szülő még a fenti érvekre sem hatódna meg az ovitól, akkor jön az, hogy de neked mennyire könnyebb lenne, ha a gyereked nincsen otthon. Mert egyszerűen ott tartunk, hogy kimondva-kimondatlanul teher a saját gyerekünk - megcsináljuk mint egy projektet, de mikor letelik a kötelezőnek mondott időszak a vele való együttlétre, akkor gondoskodjon róla más, ha örökre nem is, legalább a nap nagy részében, éjjel meg úgyis alszunk, legyen velünk minnél kevesebbet.
Én emellett a gondolkodás mellett csak azt csodálom, hogy még nem halt ki az emberi faj, mert ezzel a gondolkodással, ha nem lennének civilizációs vívmányaink, már rég kihaltunk volna. Bár tény, így is egyre több deprivált embert termelünk. Nem véletlenül. Ha egy igény kielégítetlenül marad, mondjuk az anyával töltött idő, azt tudat alatt be akarjuk hozni. Az anya nem akarja majd elengedni a gyerekét, rátelepszik, a gyerek meg ha el is szakad anyjától, mert a halál általában megteszi ezt helyettünk a nőkben keresi az anyját. Persze nem csak az ovi és a bölcsi a fő ellenség, hanem az egész elkülönítésre alapozó gyermeknevelésünk. Hogy a gyerek akkor fejlődik megfelelően, ha a kiságyba fektetjük, és mindenféle lógó izéket nézeget egész nap, melynek legalább annyi köze van a való világhoz, mint az ovinak és a bölcsinek. A gyerek az élet folyását nem az oviban, bölcsiben ismeri meg, onnan nem szerez biztonságérzetet. Nem vagyok iskolaellenes, közösségellenes, de úgy gondolom, ahhoz hogy egy gyermek közösségbe járjon, és ott biztonságban érezze magát anyja nélkül is akár olyan emberek között, akiket nem feltétlenül szeret, vagy őt nem feltétlenül szeretik, de annyira remélhetőleg ne,m, mint a saját szülei, egy olyan fokú magabiztosság, biztonságérzet kell, melyet egy anya közelsége tud megalapozni az első években.
És ez hipotézis vagy így van-e? Mármint hogy az ovira, bölcsire semmi szükség? És aki nem jár ilyen intézménybe antiszociális lesz, és nem tud beilleszkedni a társadalomba? Nem hinném, hacsak apósom és férjem is antiszociálisak, mivel nem jártak oviba. Sőt anyukám, apukám sem jártak, de gondolom, az egész megelőző emberiség sem úgy 200 évvel ezelőttig mindenképpen, de itt most direkt nagy számot írtam.
Következő kérdésként merül fel a vakság: hogy egy vaknak kell e oviba járatnia gyermekét. Itt talán csak a színek megtanulása merülhet fel megoldandó problémaként, de úgy gondolom, erre a feladatra, befogható akár egy szomszéd, látó ismerős, barát nagymama egyaránt, mivel pár alkalom az egész, ha a gyerek már érdeklődik a színek iránt, és a gyerek elsajátítja az alapokat. Sőt, akár minden színt, ami lényeges, és itt az azúrról meg hasonlókroól ne beszéljünk, de azokat az oviban sem oktatják. Bár itt a kizárólagos figyelem miatt akár ezek a kuriózumok is szóba jöhetnek.
És az oviban tudvalevőleg hatalmas az elsajátítandó tananyag. A gyerek tanulhat mondjuk valamennyit rajzolni, de magától úgyis rajzol, és e készségének fejlesztésére bőven megfelel egy pár játszóházas alkalom. De ugyanúgy megfelel egy barát segítsége, aki lát eleget a rajzoláshoz.
Egyébiránt mondókázni, énekelni, teríteni, önteni, cipőt kötni, öltözni, evőeszközzel enni, közlekedni megtanulni egy vak is meg tudja tanítani a gyerekét. Nem kell félni, a gyerek nem fog tapogatni mindent, mert ha lát, neki körülményes, és botozni sem fog az utcán ugyanezért. Sőt a vízszintet sem fog eszébe jutni ujjal nézegetni a pohárban. És ha mégis? Majd rájön, hogy neki ez felesleges. Viszont legalább sötétben is fog tudni önteni, ha így cselekszik, és éjjel nem gyújt e művelethez villanyt, ha megszomjazik, mely igen környezettudatos cselekedet, nem fogy az energia, és egy nyári éjjen a szúnyogok sem vágódnak be a nyitott ablakon a felvillanó fényre.