Az utóbbi napok elgondolkodásra késztettek. Említettem az előző bejegyzésben, hogy most, Januárban jönnek a keményebb vizsgák. Így is volt a legutóbbi két vizsgán is. Pénteken került sor a dogmatöri vizsgára, másnap pedig az ószövetségi írásmagyarázat vizsgára. Rengeteget készültem mindtkét megmérettetésre, a nagy készülés, valamint Isten kegyelme meg is hozta az eredményt, mindkét vizsgám ötösre sikeredett. Vajon mit is jelent ez? Semmiképpen nem azt, hogy magamat kellene magasztalnom tudásomért, inkább Istennek tartozom hálaadással azért, hogy első vakként ezen a szakon megtart, sőt eredményessé is teszi a tanulásba fektetett időmet. Bizonyos tehát számomra immár, hogy valamiért szolgálatra lettem elhívva. Meglehet, hogy Isten szolgálása során egyedül kell majd élnem, mint akár Pál Apostolnak, de még remélem azért, hogy ez nem így van. Hiszem ugyanis azt, ha erről lenne szó, akkor nem élne bennem a vágy egy társ után, hanem belenyugodnék abba, hogy ezt a kiforgatott humort használjam, református plébános legyek. :D Nyilván butaság ez a hasonlat, hisz pap sem vagyok, bár teológiai tanulmányokat folytatok. Ezt a kifacsart hasonlatot inkább érzékeltetésnek szánom, semmi esetre sem sajnáltatásnak. No, de térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez! Ha a szolgálatot választom egész életemmel, lehet, hogy a társ marad el az oldalamról,amely nyilván fájna, de nem hadakozhatok Isten akarata ellen. Eszemben sincs magamat Pálhoz hasonlítani, de előfordulhat, hogy olyan dolgokról kell lemondanom a szolgálat érdekében, melyek minden ember számára természetesek. Kivillan azonban rögtön az érme másik oldala, mert Isten miért várná el, hogy olyan dolgokat vonjak meg magamtól, melyeket jóformána teremtéstől kezdve beleplántált az emberekbe? Ádámnak sem akadt az álatok közt egyetlen méltó társ sem, ezért kapta Évát, aki az oldalbordájából lett kihasítva. Mit szimbolizál ez? Azt, hogy a nő elválaszthatatlan része a férfinak. Miért is van akkor annyi egyedül élő ember? Miért van annyi singli? Elfelejtette talán az ember már a párkapcsolat adta örömöket és küzdelmeket? Elfeledte talán az ember azt, hogy milyen erőt tud adni a szerelem bizonyos helyzetekben? Régen rossz ha idáig jutottunk, de én remélem, hogy itt azért még nem tartunk. Hangsúlyozni szeretném, hogy az emberről általánosságban írtam most. Abban biztos vagyok, hogy az ember alapvetően társas lény, akiben képes felgerjedni a tűz egy ellenkező nemű ember láttán, de igaz szerelem komoly érzelem csupán az emberben képes kialakulni. hiszen nem ösztönlények vagyunk, akik a megfelelő ingerek hatására párosodunk, majd faképnél hagyjuk egymást. Igaz, megteszik ezt emberek, de a mi köreinkben ezt másképp neveznénk, amit most ide nem írok le a jó ízlés okán.

Nézzük meg más aspektusból a dolgot! Nem kell feltétlen egyházi szolgálatot végezni ahhoz, hogy ne bírjon mellettünk élni a másik. Sok olyan munkakör, beosztás létezik, mely szinte egész embert kíván. Az e munkakört betöltő férfi, kevesebb időt tud eltölteni párjával, azt az időt is pihenéssel szeretné eltölteni, mely pihenés része ideálisesetben lehet a párként mellette lévő hölgyeménnyel töltött idő is. A másik fél azonban törődést vár szintén, hiszen minden ember szeret a központban lenni, szereti, ha rá figyel a másik. A szeretett fél érdekében kicsit háttérbe tudja-e szorítani saját maga önző érdekeit, avagy elkezdi felhánytorgatni az amúgy is fáradt férjének, hogy alig vagy ithon, nem törődsz velem? Képes-e kompromisszumot kötni mindkét fél, avagy az önös érdekek kerülnek felszínre? Nyilván a nehéz munkakört betöltő személy lehet nő is, de mivel nem véletlen írom ezt a példát, maradjunk e szerep esetében egy férfi embernél! Nyilvánvaló, hogy az elvárásokat célszerű a kapcsolat elején tisztázni. Tegyük fel, hogy a képzeletbeli párunk esetében ez megtörtént! Vajon valóban megtörtént? Szóban talán igen, ám ez bizony nem elégséges. Miért hozom fel ezt a példát? Nos azért, mert eddig egy nő sem bírt megmaradni mellettem a szolgálatban. Szolgálatomat tekintve ugyanis gyakran napokra távol vagyok, vagy a papíron nyolc órás munkaidőm, bizony túlnyúlik a hivatalos időkereten. A megértés nyitja az, ha átlátja a kedves olvasó azt, vagy akár a későbbiekben velem kapcsolatba kerülő nő azt, hogy amit végzek több, mint munka, szolgálat. A szolgálat teljes odaszánás, erőn felül történő teljesítés, amit talán pénzben nem is honorálnak mindig elismeréssel, talán jó esetben diplomás bérrel. Az egyház vajon hogyan hozható össze akkor a munka világával? Nos úgy, hogy emberek alkotják a földi egyházat, melynek elvben Krisztus testeként kellene funkcionálnia. Írva találjuk azt is, hogy méltóa munkás a maga bérére. Én azonban a földi főnökömtől kapott béremen túl vágyom arra a fizetségre, melyet örök életnek neveznek, akár nevezhetjük János Evangéliuma alapján az élet vizének is, mely soha el nem apad. Egy társ akkor igazi társ ebben az olvasatban, ha eltudja fogadni ezt a helyzetet és szemléletet. Énis akkor vagyok igazi társa a társamnak, ha a görögök által erosnak nevezett érzésemet páromra árasztom, a filoszt barátaimra, a Szentlélek által belém oltott Agapé pedig Isten felé irányul, majd róla visszatükröződve, embertársaim felé. Önmagamtól ugyanis képtelen lennék az agapéra, arra Isten képes.

A fejtegetésem után kicsit visszatérve a földi dimenziókba azért ott van az a tény is, hogy Februárig biztosan van állásom, utána nem tudom, hogy mi a célja velem a földi egyháznak. Azt azonban látom, hogy valamilyen formában szolgálnom kell Istent. Lehet, hogy egy másik munkahelyen, akár világi keretek közt, de lámpásként kell világítanom, Isten dicsőségét hirdetve. Vannak még hátra vizsgáim, most tehát azokra is készülök, valamint próbálok a héten kapcsolatba kerülni Hádész nevelőcsaládjával, hogy láthassam a fiút addig is, míg a kutyaiskolán leállás van. Donci erősen fogyásnak indult, amiért beszélnem kell majd az orvosával.

Sok a teendő tehát, pörög a gépezet, ám gyakran csak akkor állunk meg, mikor már elkapott a gépszíj és nagy a baj. A nagy rohanásban hátradobunk érzelmet, szerelmet, csak törtetünk előre. Megéri így? Nem volna-e jobb a perceket megbecsülve, merni igazi őszinte kapcsolatokban élni? Gondolok itt a baráti, szerelmi kapcsolatra egyaránt. Nos én erre törekszem.Bizony, más lehetne ez a világ, ha kicsit figyelnénk a belsőnkre is. Jó társak pedig akkor lehetünk még, ha a másik sebeit tiszteletben tartjuk és igyekszünk nem tovább mélyíteni őket, igyekszünk újakat sem ejteni rajta. Ha mégis megtörténik a sebzés, akkor legalább tanuljunk belőle, hogy másokat ne sebezzünk meg ugyanúgy, ha lehet, sehogyan sem! Szépen hangzik igaz? Milyen örvendetes lenne, ha ezek a szavak tettekben teljesednének ki mindenkiben! Gondolok it magamra is természetesen. Komoly késztetést érzek ugyanis arra, hogy tisztázzam emberi kapcsolataimat, lezárjam a konfliktusokat, mert voltam olyan rosszul az utóbbi időben, hogy átértékeljem magamban az egész életemet, kapcsolataimat. Tisztázni szeretnék mindenkivel mindent, amíg nem késő. Még a kegyelem időszaka tart, de ezt meg is kell tudni élni.. Miért is prédikálok itt? Egészen pontosan azért, mert mindvégig magamról és a bennem áramló gondolatokról írtam, csak magamból kiindulva kifelé. Nem az észosztás volt a célom, hanem talán az önkifejezés, és az elgondolkodtatás.