Kedves olvasó!!
Szinte hihetetlen, hogy betöltöttem a mai nappal a harmincötöt. Nem rég még a Vakok iskolájának udvarán totyorogtam, és alig tudtam elképzelni, milyen lesz egyszer felnőni, és dolgozó hétköznapi embernek lenni. Most pedig, immár Isten kegyelmének hála lassan egy éve házas emberként "tengetem napjaimat" :) :).
Amikor az ember évről-évre eljut a születése napjához, mindig egy kicsit számot vet azzal, hogy mit is ért el már eddig az életben, mit nem. nem akarom hosszan értékelni az elmúlt évet, csak megköszönni Istennek azt, hogy még mindig lehetőségem van arra, hogy teremtett világában élhessek. Hálát adok azért, hogy társsal ajándékozott meg, azt hiszem az elmúlt év legdöntőbb és kétségtelenül legnagyobb ajándéka ez volt.Azért is hálát adok, hogy én is társa lehetek valakinek. Ez legalább annyira fontos, mint az, hogy házastársam van. A házasságot azért adta isten, hogy egymásért legyünk, nem pedig azért, hogy elvárjuk a másiktól, hogy kiszolgálja vágyainkat és hóbortjainkat.
Utaltam arra, hogy nem rég még a Vakok iskolájában jártam. Sok félelmem volt azzal kapcsolatban, hogy milyen is lesz felnőttnek lenni, vakon egyedül, vagy házas emberként megállni az élet küzdelmeiben, amiből már csak a vakság miatt azért kijut. nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni, sokszor az aprónak látszó nehézségek tudják igazán megnehezíteni a földi vándor dolgát. Ahogy egyre nagyobb lettem, visszhangzottak a kérdések: lesz munkám? lesz családom? Képes leszek vakon is teljes életet élni? Kis koromban a nagy szüleim óvó és védő szárnyai alatt tettem fel ezeket a kérdéseket. Harmincéves korom után pedig már azon gondolkodhattam, hogy mi lesz, ha egyszer egy saját lakásban kell majd élnem, egyedül nekilendülve a küzdelmeknek és hétköznapi feladatoknak, amik nemcsak a munkábajárásban és a munkahelyen való helytállásban merülnek ki.
harmincegyévesen ez is megadatott. Utána az kezdett foglalkoztatni, hogy most már így önáló emberként lesz-e társam, vagy egyedül kell járnom az utat, amit Isten elém adott? Nos, 2009-ben Isten ebben is adott megoldást.
Egy biztos, akár merre is nézek az életemben, mindenhol Isten kegyelmét látom. még a vakságomban is, ami bár igen megtudja nehezíteni az apró-cseprő dolgokat, ám még sem valami isteni átoknak fogom fel.
E kis elmélkedés végén csak azt szeretném teljes szívemből, hogy Isten legyen most már mindkettőnk vezetője. Mert amióta házas vagyok, tudatosan törekszem arra gondolni, hogy most már nem én vagyok, hanem ketten együtt vicával. Ha végigtekintek mindazon, amit isten adott, arra gondolok, nem elég a jót elfogadni, hanem fontos a gyakorlati életre nézve is konkrét következtetéseket levonni. Nem akarok olyan ember lenni, aki Isten végtelen áldásait mohón elveszi anélkül, hogy teremtője örömét és dicsőségét keresné. Arra vágyom és vágyunk mindketten, hogy egyéni és közös életünk töltse be azt a hivatást, amit Isten szánt neki, mert az ő jó terveinek beteljesítése az egyetlen értelmes cél ebben a rögös földi életben. Csak azért imádkozunk mindketten, hogy bármilyen körülményeink is lesznek, jók vagy rosszak, soha se hagyjuk el azt, aki az ő életével fizetett azért, hogy nekünk valamilyen jó is jusson mind ebben, mind pedig az eljövendő életben.
most, ennek a rövid gondolatsornak a végén is hirdetem: Krisztus győz, Krisztus uralkodik!!!