A tegnapi nap minden tekintetben olyan volt, amilyennek egy vasárnapot elképzeltem lelki szemeim előtt. Az egész napnak volt egy érdekes, kellemes hangulata, ami már reggel elkezdődött.

Pár hete Zsuzsival gyülekezetet váltottunk, így a Róna utcai Református templomba járunk Istentiszteletre. Több szempontból is ideálisnak tűnik a hely, mert közel is van hozzám, valamint a fiatal felnőtteknek szóló alkalom minden második vasárnap délutánján van, amire biztosan tudunk járni majd. Mivel most már rendszeresen bejárok a Siketmisszióba dolgozni, így pénteken sajnos nem érnék oda a békási gyülekezet ifióráira, bármennyire is szeretnénk. Petivel is súlyosbodott a konfliktus, tehát jobbnak láttuk a békés távozást. Ez persze nem jelenti a kapcsolat megszakítását a többi ifissel, csak nem Békás lesz a gyülekezetünk.

Az Istentiszteleten keresztelő is volt, négy gyermeket keresztelt a zuglói lelkészházaspár férfi tagja, az Igehirdetést Nagytiszteletű Asszony tartotta. Alapvetően nem vagyok hozzászokva a női lelkészek alkalmaihoz, de ez tetszett.

Hamar hazaértünk, Hádi odafelé is, hazafelé is remekül dolgozott. Nem is sejtette még, hogy nincs vége a munkának erre a napra, hiszen ezen a napon találkoztunk a Reggaeben Encivel és Zolival.

Ahogy hazaértünk, nekifogtunk az ebéd elkészítésének. Mivel nem volt sok időnk, így gyorsan kisüthető sajttal, sonkával töltött húst készítettünk krumplival. Felavattam a mostanában vásárolt krumplihámozót, én pucoltam a krumplit, míg Zsuzsi a húst készítette el. Jó érzés volt együtt munkálkodni az ebéden. Szóba is került köztünk, hogy ez valóban igazi vasárnapnak látszik, hiszen templomban is jártunk, az ebédet is együtt készítjük, délután pedig lelki testvéreinkkel és barátainkkal találkozunk.

Ebéd után pihentünk kicsit, majd elérkezett az idő, hogy elinduljunk a találkozóra. Encit kicsit megvárattuk, de nem haragudott ránk. Zoli fél hat tájban ért a helyszínre. Hamar rádöbbentünk, hogy éhesek vagyunk, így pizzákat rendeltünk, én gyümölcsteát fogyasztottam mellé. Enci büszkén mesélte, hogy párja részt vesz egy képzésen, melynek elvégzése után afféle lelkészi munkatárs lesz. Nagyon büszke párjára, aki egyébként szintén Tamás. Zoli mesélt a gyülekezetükben működő játszókörről, amelynek keretében bábozást is szeretnének indítani. Sokat elmélkedtünk arról, hogy miként lehetne a gyerekeket megfogni, ott tartani az alkalmakon. Alapvető probléma ugyanis, hogy minden alkalommal változó a létszám a csoportokban, a jelenlévők sem ugyanazok, tehát nehéz folyamatosságot vinni az egészbe így.

Ahogy beszélgettünk, Enci már nagyon éhes volt, így azt fontolgatta, hogy odamegy a pulthoz és rákérdez a pizzáinkra. Zsuzsival csak annyit mondtunk, hogy bizonyára most lövik a kagylót és a többi anyagot a feltéthez, tehát nyugalom. Időközben megtömtem pipámat, de mire rágyújtottam volna már hozták az ételt. Zoli javaslatára én mondtam az asztali imádságot. Megtisztelő volt, hogy én mondhatom e szeretett asztalközösség előtt az imát. Hamar megettük pizzáinkat, de evés közben is tartalmas beszélgetés folyt köztünk, miközben Hádi békésen feküdt a lábamnál, ahogy egy fegyelmezett vakvezető kutyához illik.

Miután befejeztük az étkezést Encinek mennie kellett, de Zsuzsi, Zoli és én maradtunk még. Pipára gyújtottam, majd komoly beszélgetésbe fogtunk. Őszintén beszéltünk Zolinak kapcsolatunkról, ő pedig kérdéseivel még bennsőségesebbé tette a beszélgetést. Mindketten megvallottuk hibáinkat, felidéztük a kezdeteket. Sok olyan dologról esett szó, melyeket nem írhatok le ebbe a blogba. Kicsit megijedtem, hogy az elmondottak után mit gondolhat rólam Zoli, de megvallottam neki őszintén azt, hogy tudom Zsuzsitól barátságuk mélységét, így szerettem volna, ha jobban megismer.

Este nyolcig maradtunk, aztán mindenki indult hazafelé. Búcsúzáskor Zolival kezet fogtunk, de ebben a kézfogásban benne volt minden. Talán mindketten éreztük, hogy egy barátság vette kezdetét ezen az estén köztünk.

Hazafelé Hádi ismét szépen dolgozott, meg is kapta a megérdemelt vacsoráját, majd játszott kicsit a labdájával és elaludt. Mi még beszélgettünk erről a csodálatos napról Zsuzsival, hiszen mindkettőnkre komoly hatással volt. Rám azért, mert átélhettem mindazt, ami számomra fontos egy vasárnapban. Voltam templomban, ahol Isten Igéjéből épülhettem, majd megülhettük Zsuzsival vasárnapi ebédünket, melyet együtt készítettünk el, az este pedig hihetetlen lelki élmény volt. Amikor pedig hazaértünk, amolyan itthoni illat és hangulat fogadott. Most nem úgy léptem be a lakásba, mint évekig, mert volt kivel belépnem. Eddig ahogy bezártam az ajtót, rámzuhant a magány, de most áthatott az ebéd halvány illata és az az érzés, hogy velem van az az ember, aki Isten után immár a legfontosabb nekem. Olyan párt kaptam Istentől, amilyenre mindig is vágytam. Hogy mit adott még ez a nap? Megadta egy ígéretes barátság lehetőségét is Zoli személyében. Az este zárásaként ugyanis írt egy mailt, melyben kifejtette, hogy örül a kapcsolatunknak és csak bíztat minket, hogy kövessük a továbbiakban is Isten vezetését, mert nála vagyunk a legjobb kezekben. Olyan elfogadást éreztem az egész este során, melyet régen tapasztaltam meg. Különös ez a kettősség. Elképzelek egy mágnest, melynek az egyik pólusa Peti, aki ellök, eltaszít magától, nem képes elfogadni engem. A másik pólus Zoli, aki szintén látó ember, Zsuzsi régi barátja, de mégis elfogad a beszélgetésben felvázolt és egyébként is látszó hibáimmal együtt is. Érdekes megélni ezt a kettősséget, de nem bánom. Ettől is sokszínű ez a világ. Nem várhatom el, hogy mindenki elfogadjon, de emberként nekem is igényem, hogy elfogadjanak legalább egy szűkebb körben. Úgy érzem, hogy ezen az estén minden kétséget kizáróan ennek a baráti körnek a része lettem. Nem egy vakként ültem annál az asztalnál, hanem Durgonics Tomiként, aki vallástanár és fontos valakiknek. Az ebéd elkészítésekor hasznosnak éreztem magam, mert segítségére tudtam lenni a páromnak.

Sokat elmélkedhetnék még erről a napról, de lezárásként legyen elég annyi, hogy a hirtelen beköszöntött őszi idő ellenére, lelkemet melegség járta át. Dicsőség érte Istennek!