Rögtön egy olyan dilemmával, témával kezdem, amely láttam felmerült blog-társaim esetében is és abban a tudatban tudok róla elmélkedni, hogy tudom csak épp, hogy érintem a legmélyebb rétegeket.
Fő kérdésről van szó, amelyre egyértelmű a válasz, de a mögöttes tartalmakat, a következményeket és az ügy sötétebbik oldalát már nem olyan könnyű elintézni.
Ahhoz, hogy a számomra egyértelműt leírjam tisztáznom kell pár meglátásomat. A vak ember nem különb a többinél. Együtt él egy fogyatékkal, de életének fő célja kellene, hogy legyen, hogy az ebből származó nehézségeit legyűrje és úgy éljen, ahogy egészséges társai. Persze, ehhez lelki egészség, jó szocializáció kell mind a nukleáris család, mind az iskola részéről és persze jó látásmód. A túlféltés, kalitkában tartás nem ide tartozik, de ezekről a dolgokról egy későbbi bejegyzésben szeretnék beszélni.
Tehát miután emberről beszélünk és olyan emberről, aki picit hátrányból indul, de képes azt leküzdeni el kell fogadnunk, hogy a legjobb választás az integráció. Az integrált oktatásnak számos előnye és millió egy lelki sérülést okozó buktatója van, de aki azokat túléli és nem zárkózik be megkapja az önálló élethez való kulcsot - ha élni tud vele.

A szegregált oktatásnak több problémáját is látom. Egyrészt számomra valami olyasmi ez, mint egy gyűjtőhely. Addig rendben van, hogy a gyermekeknek meg kell tanulni a braille írást és a helyes közlekedést - de ehhez nem kellene egy centralizált intézmény, ahol a vakok belterjes kapcsolatban növekednek. Szeretném felhívni azokra a dolgokra a figyelmet, ami egészen biztos, hogy már mindenki fejében szöget ütöttek. Amikor vak emberről beszélünk, akkor nem mondhatjuk azt, hogy ő tudja miként viselkedik a környezete, a látók, mi a helyes testartás, a helyes viselkedés. A gyermekek szocializációja során lényeges az utánzás. A viselkedések utánzása - ez a vak gyerekeknél természetes módon nem következik be. Ha nem tanítja meg őket külön a szülő, esetleg az oktató, hogy mi a helyes ez később komoly problémákat okozhat. Egy vak ember is tud szemkontaktust tartani - legalább úgy, hogy annak arcára néznek és afelé fordulnak, aki beszél. Egy vak embernek sem kell dölöngélni ahhoz, hogy jobban megértsék őket - ezek kényszeres, sokszor már tudatlanul művelt cselekedetek, amik a látók számára teljesen érthetetlenek és megmagyarázhatatlanok illetve azon vakok számára is, akik nem ilyen környezetben nőttek fel.
Ezek a viselkedések maguktól jönnek létre, hiszen nincs kontroll. Ahogy ezt egy látó gyerek elkezdené pl. fej előre-hátra mozgatása a testvére/rokona biztos helyretenné, hogy attól nem lesz több esze, ha felrázza - hacsak nem porból van. :)
Ezek a viselkedési formák sok esetben nagyon zavarók, kellemetlenek, mert a látókat is zavarja lévén ők is tudják, hogy ezt sokan nem csinálják, de szólni nem mernek....
Tehát, hogy nagy kanyar után becsapódjak a témámba: a szegregált oktatás során összegyűjtik a vak gyerekeket, elzárva őket a külső ingerektől, olyan belterjes hálózatot kialakítva ezzel, ami nagyon sok esetben köszönő viszonyban sincs a látó világgal. Annak a gyereknek ez jó, aki felnőtt korában remeteként, a világtól elvonulva akar élni, de az, aki önállóan, pátyolgatás nélkül akar boldogulni bizony problémákat okozhat.
Persze az integráció is sok gonddal jár. Épp a gyerekek és főleg a kamaszok problémájával. A kamaszok még egy pattanást is kiröhögnek, ha az társuk állára biggyed - nemhogy egy vak embert, aki félénk, néha azt hiszi, hogy vannak előtte - közben nem, de beszél, tapogatózik, bizonytalan és esetleg még a fentiek közül emlegetett viselkedési problémák közül is birtokol egyet. Kész a röhej, akármilyen csúnyán is hangzik, de az ember lelke olyan, mint a tenyér: az első farakás összehordása vérhólyagokat eredményez, legközelebb millió vízhólyag okoz fájdalmat, végül csak egy kőkemény réteg marad, ami majdnem mindent elvisel. De - átfordítva a lélekre - ez évekig is tarthat. Ezért jó, ha minnél előbb integrált környezetbe kerül a gyerek.

Az első és legfontosabb, hogy nem kell megkülönböztetés. Nem kell egyedi bánásmód vagy kivételezés, nem az ésszel csak a látószervvel, esetlegesen szervrendszerrel van a baj - ezt tudni kell hangsúlyozni. Amikor valakit azért mentenek fel pl. matematikából, mert vak, akkor erős kérdőjeleket tennék az ügy mellé. Nehéz a matek, de a módszertani központ segít az eszközök területén pl. körző, vonalzó - azok számára, akik még látnak valamit és akik semmit? Nos nekik egy saját kódrendszer kiötlésével gyakorlatilag megoldódik a probléma és minden elvégezhető úgy, ahogy a többiek teszik, felesleges feltűnés nélkül. Az önállóság kérdéséről bár külön szeretnék beszélni, mégis ide tartozik. Az a vak diák, aki nem tud közlekedni, csak kísérővel mer elindulni szinte biztos, hogy kiközösítésre kerül. A vak emberek nagy része jól tenné, hogyha az eszébe vésné van az otthoni karosszéken is túl világ. Vannak nagyon jó mozgástrénerek, akik a botot csodaszerré változtatják át a kezekben és vannak vakvezetőkutyák, akik szem helyett szemek. Nincs kifogás csak az nem önálló, aki nem akar, mert lusta rá, elkényelmesedett, mert az eszköz megvan mindenre.

A középiskola mindig nehéz, ismerek példákat, rengeteget. De annak beláthatatlanul szörnyű következményei lennének, hogyha pl. létrejönne egy vakoknak szánt középiskola. A vakoknak élniük kell, mint egy ember és nem bezárkózni, mint egy veszélyes madár. Az élettől nem lehet megmenekülni max, ha valaki bekerül a vakok intézetébe, nem mozdul ki soha és úgy éli le életét, hogy maximum a számítógép, a vaklista és a kavarás folyama teszi boldoggá, miközben egy teljes, néha kegyetlen, de erős nappal rendelkező élet is várná.

A csapásokat, amik egy integrált környezetben következnek be nagyon nehéz lelkiekben feldolgozni. Az önbizalom nullára esik, az ember félénkké, bizonytalanná válik stb. De utána, ha kikerül egy másik közösségbe, esetleg elkezd dolgozni és felépíteni a saját életét - rá fog találni önmagára csak hinnie kell magában és abban, hogy önállóan is bármire képes, a szó legszorosabb értelmében.