Szétnézve a városon, az utcákon sétálva,
majmokat látok, kik most álltak két lábra,
az ablakokon betekintve neon általi fényárban,
nőket látok tárgyként, kik boldogan fekszenek kétvállra.

Napsütötte utcákon megannyi szemét,
egy pár sétál, kik fogják egymás kezét
amott egy ifjú, ki elvesztette már hitét,
utána egy félholt, ki éppen hogy csak kísért.

Szerető karok, boldog szűzi szempár,
ez amit akarok, s ez az mi már nem vár,
az ember eltékozolja a szeretetet,
elveszté idővel önmagát.

Gyengéd érintések, egy mosoly, remegő ajak, őszinteség,
belül, némán őrizhetnéd,
álmodhatsz, remélhetsz, szerethetsz csendesen,
ám a valóság körül ölel, átfon, rádnehezedik terhesen.

Egy feladatod van mégis: élni!
Élni úgy, hogy haladj, teremts! Hogy harminc fölött ne csak remélni
tudd, hogy még teremthetsz! Tudj szeretni
tudj szeretni úgy, hogy ne megkésve kelljen keresni
azt a nőt, aki gyermekeid anyja lehet,
az otthont, hol lehajthatod fejed.

Annyi ember áll harminc felett magányosan,
annyi életút oly üres és céltalan,
oly sok ember nem érzi át,
hogy mit jelent "A CSALÁD".

Én szerettem már, csaltam és vétkeztem,
sírtam is már az életben,
fogok is még szenvedni sokáig,
hiszen ember vagyok egyszerű és gyarló;
de ami emberré tesz a hibáim és a szeretet,
és ha a gyermekem megfogja kezemet,
minden értelmet nyer akkor,
ahogy majd megszólal és egy verset gyakorol,
ahogy rám nevet, ahogy elmondja szeret,
ahogy évtizedek múltán kezembe adja a gyermeket,
ki szerelme gyümölcse,
kiért mindenre kész.

Oly sok ember nem érzi a család lényegét,
eltékozolja az éveit, s rádöbben hogy az élet véget ért,
intézetbe dugott gyermekek, családokat elhagyó apák,
üresség, szenvedés ez a mocskos világ.

Te élj! Légy boldog! Alkoss, adj életet!
Ne kérj cserébe semmit, csak örülj, hogy élheted
a rád kiszabott idő minden percét,
és nézz szembe önmagaddal - akárki is vagy, s akárkivé lettél!
Budapest, 2009 augusztus 22.