Visszatérek ismét a párkapcsolatok témájához, mivel ez a terület nagyon fontos a család egységének megtartásához, és a gyerekek legharmonikusabb felneveléséhez.

Múltkor hallottam egy rádióműsort, melyben egy házassági tanácsadót kérdeztek, mi a jó házasság titka. Ő azt mondta, hogy egyetlen egy dolgon múlik, hogy a felek együtt maradnak-e vagy sem. Mégpedig az elhatározásukon. Azon, hogy azt mondják-e mindketten, hogy akarnak dolgozni a kapcsolaton, hogy együtt akarnak maradni, és nem azt mondják, hogy fog a csuda itt erölködni, inkább kilépek az első megoldandó helyzetnél.

Ez a gondolat nekem nagyon megtetszett, és elmondtam életem párjának is. A gondolat meglehetősen egyszerűnek és leegyszerűsítőnek tűnt elsőre mindkettőnknek, de csak elsőre. Ha az ember jobban végiggondolja, a házassági tanácsadónak teljesen igaza van.

Egy házasság, de szerintem minden kapcsolat, addig életképes, amíg mindkét fél hajlandó azon dolgozni. Egy kapcsolat, különösen egy párkapcsolat folyamatos változás: változnak a felek egyrészt az idők során, személyiségükben, fejlődik egyéniségük, másrészt általában a járásból együttélés, házasság lesz, majd a gyerekek megszületésével család, először érkezik az első gyerek, majd esetleg a második, mind-mind hatalmas változás, folyamatos áramlás, állandóság nincsen. Munkahelyváltások, új helyzetek mindig-mindig, és a helyzetek és a felek változásával a kapcsolat is változni kényszerül, és ez folyamatos megújulást, munkát igényel a felektől. Ezt persze nem rossz értelemben értem, nem úgy, hogy ennek a munkának feltétlenül tehernek kell lennie, de mindenképpen szükség van a megújulás képességére, és a döntésre, ogy kitartunk egymás, de leginkább a kapcsolat mellett.

Mivel a kapcsolat folyamatos változás, így minősége leginkább attól függ, mint egyébként minden dolog minőségével így van, mennyi energiát hajlandóak a felek belefektetni. Ez így elég csúnya megfogalmazás, de mondhatom virágosabb nyelven is: hogy mennyire hajlandóak a kapcsolatot gondozni, ápolgatni, locsolgatni, hogy az szépen virágozzon, és a kapcsolat fáján mindig legyen új bimbó, ami kinyílhat, és új virág létesülhet. A kertészkedés és a kapcsolatok egyébként igen hasonlóak: a kertet, hogy szép legyen, folyamatosan ápolni kell, foglalkozni vele, csakúgy, mint egy kapcsolattal. A kapcsolat vize pedig a jó kommunikáció, amely sokféle formát ölthet, de alapja mindenképp az őszinte beszélgetés, virága pedig a harmonikus, boldog együttlét.

Befolyásolja-e egy kapcsolat minőségét, hogy a felek fogyatékosak vagy sem, esetleg csak az egyikük fogyatékos? A kérdés sokakat foglalkoztat, engem is, és gondolkodom is rajta sokat, de mindig arra jutok, hogy ezek a körülmények nem predesztinálnak, csak esetleg hajlamosítanak egy kapcsolatot bizonyos jelenségek kialakulására (pl. segítő-segített kapcsolat kialakulása egy párkapcsolatban, de akár szülő gyerek kapcsolatban is! stb), de egyértelműen nem határoznak meg semmit, ugyanúgy ahogy a vakság léte sem eleve elrendeltet dolgokat, csupán hajlamosít bizonyos helyzetek, szituációk kialakulására. Evidens, hogy az ember vakon nem lesz vadászpilóta, de sok látó sem lesz az, így ez nem is jelent túl sokat.

Egyszer hallottam valahol, hogy mindenki fogyatékos , mert ki ehhez, ki ahhoz ért, csupán bizonyos képességhiányokra, talán mert nem komplexek, nem mondjuk, hogy fogyatékosság. Ha úgy vesszük, én például sosem leszek képes arra, hogy megemeljek egy nehéz talicskát, nemhogy több száz méterre eltoljam, ebben a tekintetben egy olyan emberhez képest, aki erre képes, mondjuk a férjemhez viszonyítva fogyatékos vagyok nehéz talicska tolásának tekintetében. (És néha milyen fontos is lehet eltolni egy nehéz talicskát!)

De mindjjárt mondok valami más példát is, ami talán nem ennyire abszurdnak látszik elsőre: vannak egyébként nagy szaktudással rendelkező, általában olyan műszaki beállítottságú emberek, akik szinte képtelenek egy idegennyelv elsajátítására, vagy azt csak hatalmas nehézségek árán képesek megtanulni. Őket is lehetne mondjuk nyelvérzékbeli fogyatékosnak titulálni. Mindenki máshoz ért, mindenkinek más képességei vannak, és mások a korlátai.

Nekem éppen az egyik jelentősnek mondható korlátom a sok másik közül a látás, és e korlát keretein belül kell megtalálnom azokat a lehetőségeimet, képességeimet, melyeket így is kamatoztatni tudok. Méghozzá úgy, hogy erőfeszítéseim ne legyenek parttalanok: pl. lehet, hogy nagy erőfeszítések árán meg tudnék tanulni kályhát építeni, de ugye ez nem testhez álló feladat sem egy nőnek, sem egy vaknak, így kályhát inkább kályhás bácsival építtetek, ha esetleg nagyon vágynék egyre, aki meg mondjuk nem ért ahhoz, amihez én. Jelen példámban szeretne egy egyesületet alapítani: bizonyára képes lenne rá, ha mondjuk jó pár hónapig beleásná magát ebbe a témába - vagy nem lenne rá képes, lehet az is, de mindenesetre erőn felüli teljesítmény lenne tőle, mert nem egyesületalapítással kapcsolatos képességeit, szaktudását gyarapította élete során, így erre a munkára engem kér. Tehát rá is mondhatjuk, hogy egyesületalapítási fogyatékos, azaz ebben segítségre szorul. Én meg ugye látási fogyatékos vagyok, és ehhez kapcsolódóan szorulok segítségre, de ha nem is vesszük a látást, még sok más területen is segítségre szorulok, pl a taligatolásban, de említhetnék egyéb más dolgot is, olyan képességeket is akár, melyeket kibontakoztathattam volna vagy munkával kibontakoztathatnék látássérülésem mellett is, pl. nem tudok vasalni, pedig hány vak milyen jól tud: no pár darab még nagy erőfeszítések árán megy, de ha van lehetőségem, hívok ehhez a munkához valakit bevallom.

Tudok viszont sok dologban én is másoknak adni: tudok tanítani babahordozást, értek elég jól pár jogi területhez, és bizonyára még van számos olyan képességem, amivel mások hasznára tudok lenni. De nem is kell ilyen materiális síkokra vándorolni e tekintetben feltétlenül, hiszen bárki és bármi léte lehet hasznos, sőt tulajdonképpen mindenki léte az.

Minden történésnek oka van, és minden állapot, esemény a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Még egy teljesen magatehetetlen, agyhalott ember léte is lehet az én értelmezésemben hasznos, ha gondozása gondozóját fejleszti lelkileg. Így ő is tud adni másoknak.

És itt visszakanyarodnék írásom elejére. A kapcsolatok rejtik a fejlődés legnagyobb lehetőségét, főleg a szoros kapcsolatok, a legszorosabbak, mint a párkapcsolat. Szoros ugyan a szülő gyermek kapcsolat is, de az nem szól elvileg sem élethossziglan, mert ott a gyermek felnevelése és elengedése, saját útjára bocsátása a feladat, míg a párkapcsolatnál pedig az élethosszig tartó változáshoz való alkalmazkodás közbeni csiszolódás, mellynek során és végeredményeként akár gyémántokká is formálódhatnak a felek mindenfajta fogyatékosságtól, adottságtól képességtől függetlenül. Mondhatnánk divatos kifejezéssel, hogy egy párkapcsolat rejti talán a legintenzívebb élethossziglani tanulás lehetőségét sok tekintetben. Ha akarják a felek persze, és nem futamodnak meg az első nehézségnél, annélkül pedig azt hiszem sem kapcsolat, sem párkapcsolat nem létezik. Ha valakik ilyenben élnek hosszú évek óta, írjanak, de szigorúan együtt és szabad akaratukból, kíváncsi lennék hátha van még olyan titok, amit sem én, sem a házassági tanácsadó nem tud.

Látássérültként egyszerűbb e látó vagy vak párral élni? Úgy gondolom, ennek a kérdésnek feltevése meglehetősen értelmetlen. Lehet ugyan közhelyeket mondani, hogy a látó partner adott esetben képes mondjuk autót vezetni, és ez megkönnyíti az életet, de ha az adott párról van már szó, az általánosságok és statisztikák mit sem érnek. Egyedi, konkrét esetben a statisztikai adatokat nyugodtan a kukába lehet hajintani egy nemes mozdulattal, mert ha már egy konkrét eset van a kezünkben csak az az adott két ember vizsgálandó, vizsgálható. Adotságaikkal, vágyaikkal, igényeikkel.

Van pl egy látó nagyon kedves, egyetemista unokatestvérem, aki elvből nem tanult meg autót vezetni, és inkább kilómétereket gyalogol, minthogy autóval furikáztassa magát, kizárólag tömegközlekedést használ. Neki biztos nem lenne szempont egy autósoha párválasztás esetén. Másnak meg lehet, hogy igen. És el tudom képzelni, ha statisztikát csinálnánk, akkor ma a legtöbb embernek a jogsi léte valamilyen tekintetben egy plusz jelet jelentene azon a képzeletbeli listán, amelyet előszeretettel írogatunk néha partnerünkről. De rokonom listáján ez inkább a negatívumoknál szerepelne szerintem, így a statisztika nála csődöt mond.

Mivel minden pillanat és helyzet egyedi és megismételhetetlen, és két utat nincsen alkalmunk egy életben egyszerre bejárni, azaz mindig csak egy lehetőséget választhatunk, így összességében eldönthetetlen, hogy adott helyzetben látóval vagy vakkal könnyebb élni. Mindennek az az egyszerű oka, hogy egy adott helyzetet nem tudunk két szereplővel kipróbálni, továbbá egy emberi személyiség olyan komplex, hogy a vak és látó kategóriák amúgy is teljesen alkalmatlanok szerintem egy önmaga teljességében egyedi ember személyiségének meghatározására.

A kérdés sokkal inkább a Vele, azaz az adott emberrel, akiről szó van, akár látó, akár vak milyen élni, a legfőbb kérdés pedig az, hogy akarok-e egyáltalán én Vele élni? Hajlandó vagyok-e ápolgatni a virágunkat vagy nem?