Mielőtt a pénteki nap taglalásába kezdenék, néhány szót ejtenem kell a műtét utáni két napról is. Szerda reggel hazaengedték Doncit. Sajnos ahogy várható volt, fájdalmai voltak, időnként még most is vannak. Ilyenkor dörzsöli a gallért, amihez csak tudja, persze nem tudja levenni. A cseppentéseket nem viseli jól, így sajnos ketten is kellünk hozzá. Én lefogom, míg Anyukám beadja a cseppeket a szemébe. Mivel napi hatszor kell csepegtetni, így én suliba sem mentem tegnap, mert egyszerre lefogni a kutyát, valamint a cseppet is beadni, lehetetlenség.

pénteken aztán ismét gyakoroltunk Hádival. Nagyon örült nekem, Mia szerint senkinek sem szokott ígyörülni. Mielőt útnak indultunk, megnéztük a futtatót ismét. Hádész már emlékezett a futtatóra. Bár kapta a parancsokat természetesen, látszott rajta, hogy céltudatosan a futtatóra veszi az irányt. Kicsit elengedtem, hogy gyakoroljuk a behívást. Most is gyönyörűen jött behívásra.

A futkosás után, elindultunk a szövihez. A zebrákat visszafelé szépen megtalálta a futtatóról jövet, de amikor a futtatóra mentünk, kicsit bíztatni kellett, hogy a megfelelő zebrát találja meg először. Kezdett kicsit próbálkozni a fiú. A megállót gyönyörűen megtalálta, és jelezte itt nálunk. A trolira is szépen felszálltunk, helyet is találtunk. A szövinél leszállva, a ballra lévő zebránál ismét próbálkozott a fiú a korlátaim feszegetésével, nem nagyon akarta megtalálni az átkelőt, majd az átkelésnél is vacakolt kicsit. Be is mentünk a szövi épületébe, hogy ott is mászkáljunk kicsit. Alapvetően nem volt rossz. Mivel Hádész egészen más, mint Doncikám volt aktív korában, így össze kell csiszolódnunk. A hirtelen megindulásait, még nem mindig tudom normálisan követni, így néha megbotlok benne, amitől ő lepődik meg, aztán ilyenkor kicsit kizökken az Ő kis munkastílusából, ami látszólag megzavarja időnként. Engem pedig ezek a hirtelen megindulásai tesznek görcsössé kicsit, legalábbis pénteken ez látszott.

Hazafelé úton ismét kisebb gondok voltak az átkelésnél, majd a megálló megkeresésénél is. Hamarabb kell neki kiadnom a parancsokat, erre Mia is felhívta a figyelmemet. Nincs mese, idős kutyához vagyok szokva és lassulva. Mia azértt bíztatott, hogy vannak jó megmozdulásaink, néha kifejezetten jól belendülünk, tehát szerinte nem lesz baj, csak csiszolódnunk kell. Tudom jól, hogy a kutya jó, tudom, hogy Miának igaza van. Azt hiszem, mostmár alapvetően Hádészra kellene koncentrálnom. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Doncival nem foglalkozom, de tudomásul kell vennem a zsigereimben is, hogy Ő megöregedett, beteg is lett, a munkában Hádész veszi át a szerepét, a szívemben a helyét nem. Hádésznak is lesz egy hely a szívemben, ami már most kezd kialakulni, Donci pedig örökre bennem marad. Ami azért mindenképpen pozitív dolog volt, hogy Hádész gyönyörűen, határozottan vitt ajtóhoz, amikor járműre szálltunk, és a járműről történő leszálláskor is nagyon ügyes volt. Ahogy itthon leszáltunk a troliról, belendültünk, és tökéletesen hazajöttünk, át a két zebrán stb.

Egy biztos, tanulságos munka volt mindenképpen. Hétfőn ismét találkozunk. Remélem, hogy jobb formában leszek énis, valamint Hádész sem próbálkozik majd velem. Nem szeretném, hogy rossz kép alakuljon ki Miában rólam, mert az nem tenne jót a kiképző kutyás kapcsolatunknak, ami egyébként lassan kezd kialakulni. Beismerem, hogy tudok görcsölni, mert jól akarom csinálni, de uralkodnom kell magamon. Elhatároztam, hogy hétfőn jók leszünk együtt Hádival, mert a kutya alapvetően vevő rám. Öreg barátomat pedig ápolgatjuk Anyukámmal tovább. Őszintén remélem, hogy véget érnek mostmár a szenvedései szegénykémnek.