Tudom, helyzetem elég atipikus, hogy már több, mint egy éve Sándorral járok egy kb. 30 fős irodába, a Motiváció Alapítványhoz heti 1-2-3 alkalommal, plusz esetleg külső helyszínekre, mint hivatalok, egyéb intézmények. Sándort szeretik a munkahelyen, ő is a kollégákat. Eddig mindemellett nagyjából rendszeresen jártunk olyan helyekre, ahol gyerekek is vannak (családi ovi, baba-mama csoportok, barátnők), kirándultunk, sétáltunk sokat, és ez egy gyereknek a közvélekedés szerint jó. Én pedig eldolgozgattam.
Most azonban felpörögtek az események, és egyre több munkám van, olyan izgalmas feladatokat kaptam, amelyeknek gyerek nélkül örülnék, és elégedettséggel
töltene el a munka. Viszont így semmi időm foglalkozni Sándorral, még családi ovi helyett is hivatalokba járunk mostanában. Mivel lelkiismeret furdalásom
van amiatt, hogy Sándorra nincsen időm, a munkáimnak sem tudok örülni kicsit sem, elkezdtem utálni őket, és ez elég rossz. Egy szintén cc-vel próbálkozó anyuka szavai kicsit megnyugtattak,mikor azt írta, hogy tudja, durvának hangzik, de ő nem foglakozik a gyerekeivel, nem ülnek le a szőnyegre játszani, ő csak csinálja a dolgát, a gyerekek meg figyelik, amiben tudnak részt vesznek, ha akarnak. Egyébként a gyerekei nagyon cc-sek szerintem. De ők azért járnak családi oviba, kézműveskedni, mi meg lassan ott tartunk, hogy szinte csak dolgozni. Félek, én csak építgetem itt a karrieremet, és Sándor ezt megsínyli. Jön velem a hivatalokba, vagy ül az ölemben és nézi, hogy gépelek, vagy míg én gépelek, ő körülöttem szüttyög. A fenti anyuka szerint a gépelgetéssel nincsen gond, mert a gyerekkel vagyunk, és ez nem rossz neki. Egyébként ő is sokat gépelget állítása szerint: otthon dolgozik.
Az biztos, hogy munkáim miatt nem kell őt másra hagynom, későbbiekben is vihetem mindenhova, Úgyhogy speciális helyzetem továbbra is fenn fog állni. E dilemmám miatt esett jól nagyon Márton Kata Coelho idézete:
"Kérlek, törd össze ezt a poharat - és szabadíts meg bennünket az átkozott előítéleteinktől, és a hülye mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy
*
csak azt merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek."
*
Paulo Coelho
Leginkább azért félek ezektől az új feladatoktól, mert tudom, hogy a társadalomban a karrier és gyerek, főleg kisgyerek megvalósíthatatlannak mondott. Egy gyerekkel játszani kell, fejleszteni kell és még isten tudja mi kell neki.
A cc. szerint az kell neki, hogy miközben a szülők végzik munkájukat, ő azt megfigyelhesse, még foglalkozás sem kell nekik. De tényleg ilyen egyszerű az egész, tudom, hogy igen, de magam sem merem elhinni. Úgy érzem, túlzásokba esem, mert amit csinálok, az annyira idegen a mi kulturális szokásainktól, hogy nem is tudok hasonlatot kreálni ide. Másrészt valahol azt érzem, jó ez így, és ha karriert szeretnék építeni, hát építhetek bátran, ha közben Sándort nem kell intézménybe dugnom.
Néha nem tudom, hogy amit csinálok, amik történnek azok cc-s "sikersztorik" vagy az én eszement ötleteim eszement következményei. A szilveszteri buli is mély nyomokat hagyott bennem. Elmentünk egy buliba, és Sándor nem akart hazamenni, volt zene, tánc, étel, ital, és vagy 20 ember. Sándor elaludt szopi közben, míg mások a parketten ropták. Letettem magam mellé az ágyra, nem is tudtam máshová, mert egyterű volt a lakás, és egy ágy volt. Elé toltam egy széket, le ne essen, de könnyű kis szék volt, nem is volt más ott. Ekkor volt két óra. A zene szólt tovább, táncoltak, mi is beálltunk táncolni. Nagyon jól éreztük magunkat, ekkora buliban nem voltunk Sándor születése óta, és azt hittük, majd 11-kor kidől és hazamegyünk. Kissebb társaságba jártunk párszor, de csak beszélgettünk, vacsorázgattunk, de ekkora buliban még soha. Mi sem így terveztük, de örültünk, hogy tudtunk maradni.
Élveztük a bulit, és vártuk, hogy Sándor felébredjen, és menjünk. Minden fantasztikus is lett volna, ha hajnali fél ötkor egy nő nem ül rá gyerekemre a
kanapén, miközben az aludt. Persze erre felébredt, és sírt, mi meg haza mentünk, jól megijedtünk mi is. Utána úgy gondoltam, nem kellett volna elmenni
a buliba, mert az emberek nincsenek hozzászokva, hogy bulikban gyerekekre kell figyelni, akik alszanak az ágyon esetleg. Veszélyeztettem a gyereket, vagy
ha el is megyek, végig mellette kellett volna ülni, nem táncolni. Aztán meg azt gondoltam, ez egy véletlen baleset volt, és ezerből egyszer fordul ilyen elő. Aki a gyerekre ült még nem is volt vak. Sándornak tetszett a ráülés előtti időszak, csak ez a baleset kicsit megrázott engem. A széket odébb rúgták a táncosok, én nem vettem észre, a hölgy meg lecsüccsent annélkül, hogy megnézte volna, van-e az ágyon valami. Pedig tudta, hogy Sándor elaludt, és ott alszik. Én nem haragudtam a hölgyre, nem őt akarom vádolni a figyelmetlenségéért. Inkább az aggaszt, hogy fel van-e készülve a társadalom arra, hogy pl. egy buliban gyerek alszik a kanapén, miközben szól a nem halk zene, és elvárható-e, hogy ne üljenek rá figyelmetlenségből.