Sose értettem egészen, miért van az, hogy általában a művészet jelenti azt a területet vagy életfeladatot, ahol szívesen példálóznak az ép emberek fogyatékos társaik kiemelkedő teljesítményeivel, ahol nagy mértékben apellálnak érdeklődésükre és fogadókészségükre, ahol megvan a nyitottság irántuk és a törekvés arra, hogy a kultúra számukra is elérhető legyen. Sokszor kerestem már a válaszokat ezekre a kérdésekre, de sose jutottam még el a teljes igazsághoz, ami persze nem is lehet reális cél. Egy biztos: a jelenség létezik, hiszen kis túlzással mármár egymást érik a fogyatékos szerzők írásaiból születő antológiák, a tehetséges sérülteket bemutató tehetségkutató programok és a nekik szervezett tárlatok, művészeti események.

Most szombaton is egy ilyen eseménynek voltam részese, illetve hogy tényleg ilyen volt-e arról sem vagyok biztosan meggyőződve, de erről talán majd később. A Kézzel Fogható Alapítvány első nyilvános eseményén jártam az előző bejegyzésben már említett Gyüre László képzőművész társaságában.

Az ötlet, hogy elmenjünk, eredetileg kolléganőmtől, Rékától származott, bár ő először csak egy meghívót küldött el nekünk, ami erre az eseményre invitált mindenkit. Azt hiszem, neki leginkább az alapítvány neve keltette fel az érdeklődését, mivel az kísértetiesen hasonlít a mi "Kézzel látók" programunkra. Ezzel kapcsolatban főnököm, Ági ki is fejtett egy elméletet, miszerint a látássérültekkel kapcsolatos programok megnevezéseiben is vannak trendek és tendenciák, eszerint először a "láthatatlan" volt a kulcsszó, majd jöttek a tapintással kapcsolatos szellemességek, és most, hogy már csaknem minden ezekkel kialakítható szójátékot sikerült elsütni, jön a "kézzel" szó fénykora. Hát, lehet benne valami.

Visszakanyarodva a Kézzel Fogható Alapítványhoz, én úgy gondoltam, érdemes lenne megtudni, kik ezek és mit is akarnak, mint frissen alakult szervezet. Mivel a meghívó képzőművészeti tárlatot ígért, gondoltam, Gyüre Laci jelenléte is hasznos lehet, ezért is invitáltam magammal. Azt hiszem, ő inkább az alkotókra, míg én a koncepcióra voltam kíváncsi.

A meghívó és az esemény előtt pár nappal hozzám is eljutott sajtómeghívó olvasása során több elképzelésem is volt az alapítvány célját illetően. Végül aztán kezdett kibontakozni, hogy a szervezet idővel egy galériát szeretne létrehozni... De miért is? A látássérült emberek számára? Vagy integrált kiállítótérben gondolkodnak, ahol látássérült művészek állíthatnának ki? Vagy olyan integrált kiállításról álmodtak, ahol látássérült és látó művészek együtt állíthatják ki alkotásaikat? Vagy, és nekem leginkább ez a koncepció jelentene újdonságot, ahol a műtárgyakat először a vizualitás kizárásával, tapintással lehetne megismerni? Nos, meg kell mondjam, mindezekre a megnyitó alkalmával sem kaptam kielégítő választ.

Az esemény a Vakok Általános Iskolájának Nádor termében volt, itt kerültek elhelyezésre a kiállítási tárgyak is, amik a megnyitó alatt fehér leplekkel voltak eltakarva a kíváncsi tekintetek elől. A megnyitón a Kobzos Együttes adott rövid de izgalmas, népdalokból álló műsort, aminek egyik énekese Steffek Adél volt, aki az iskolában három osztállyal járt alattam, ennek ellenére Laci és a közben hozzánk csapódott Balvinszky Orsi, a tárlat egyik kiállítója, általános iskolásnak nézték.

A megnyitót levezető moderátor hangja nagyon ismerős volt nekem, de sajnos nem jöttem rá, ki volt ő. Borzasztóan irritált, hogy a beszédét folyamatosan olvasta, de ez még mindig nem lett volna baj, ha ebbe nem bakizott volna bele kb. tagmondatonként egyszer. Ott már majdnem kipukkadt belőlem a nevetés, amikor népdalverseny helyett néphadsereget olvasott. Szerencsére viszonylag hamar bekonferálta Móga Erzsébetet, akiről nem derült ki, hogy pontosan milyen funkcióban van jelen, gyanítom, hogy ő lehet az alapítvány kuratóriumi elnöke. Gondoltam, most majd meg leszek győzve végre arról, miért is kell ez a látássérülteknek kialakított galéria. Hát, csalódnom kellett.

Az előadó azzal kezdte beszédét, hogy a galéria ötlete Szilvási Miklós fejéből pattant ki, akiről szintén nem derült ki, ki is ő, vagy lehet, hogy csak én vagyok műveletlen és az ő nevét mindenkinek kéne ismernie? Aztán jött valami sablonszöveg az integrációról és a vakok társadalmi rehabilitációjáról, és hogy ehhez képest milyen fontos, hogy valahol mindenki otthon legyen. Otthon? Hát, azt hiszem, a Vakok Iskolája volt jelen esetben az otthon, ahol "minden az élethez szükséges vakos technikát megtanulhatunk". Az alapítványt egyébként gyógypedagógusok és művészek hozták létre, hogy köztük voltak-e látássérültek, arról szintén nem történt említés. Arról viszont igen, hogy az alapítvány következő hasonló eseményét a fehér bot napja körül fogja megrendezni.

A bemutatkozás után a kiállító művészek kaptak emlékül ajándékot az alapítványtól, itt történt meg,hogy a felsorolásból majdnem kimaradt a már említett Balvinszky Orsi, ami roppant kínos volt, pláne, amikor ezt észrevették és korrigálni próbálták a hibát.

A pezsgős-pogácsás állófogadás után következett maga a tárlatvezetés. A látó érdeklődőkkel együtt én is szemtakarót kértem, majd odavezettek a segítőmhöz, aki legnagyobb meglepetésemre egyik évfolyamtársam volt még a Vakodás időkből, akiről ezer éve nem hallottam. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az embert egy teljesen ismeretlen látássérült segítő vezeti. Engem nagyon zavart, hogy a vezetőm láthatóan egyáltalán nem mozog otthonosabban a kiállítótérben, mint ahogy azt én tenném első bejárásra, úgy tűnt, hogy sem a helyszínből, sem a műtárgyakból nem készült fel előzetesen, ami nekem nagyon hiányzott. Azt sem értettem, hogy állítólag tapasztalt látássérült vezetők jelenlétében miért volt szükség az ajtótól az első asztalig tartó párméteres útszakaszon vezetőkötélre. Ismét megtapasztaltam, hogy az emberek úgy vélekednek, hogy pusztán azért, mert valaki vak, már eleve elrendelten képes mindennek a kommunikálására és átadására, ami a vaksággal kapcsolatos, ezért aztán nem kell energiákat fektetni pl. egy tárlatvezetői csapat összeválogatásába és kiképzésébe, elegendő, ha pár vakot összeszednek. Sajnos ennek valódi lebonyolításáról nem volt alkalmam senkit megkérdezni.

A műtárgyak megtekintése viszont érdekes volt, időnként valódi művészeti, esztétikai élményt jelentett és egy nagyon elgondolkodtató kérdést is felvetett bennem, de erről majd később. Az anyagok és technikák változatossága már eleve garancia volt arra, hogy színes, változatos kiállítást állítsanak össze a szervezők. A hagyományosnak számító kerámia, porcellán, fa és fém mellett voltak üvegből, nemezből, textilből és sokféle változatos anyagból készült alkotások is. A látogatók kb. 20-30 alkotást tekinthettek meg, amennyire menet közben ezt fel tudtam mérni. A szobrok és domborművek mellett tapintható képek és egyszerű használati tárgyak is szerepeltek a tárlaton. A teljesség igénye nélkül csak párról osztanám meg az élményeimet.

A legelső alkotás egy csecsemőt ábrázolt, fából volt, csak nagy vonalakban mutatta a gyermek alakját, de pl. az arca kitapintható volt. A szobrok között találkozhattunk még imádkozó nővel, Árpád vezérrel és egy Jézus ábrázolással is. A domborművek közül nekem leginkább egy zebrákat ábrázoló maradt meg, a tapintható képekből pedig Balvinszky Orsi Kalap háromszög című meglehetősen bizar alkotása, amibe egy valódi kalapot épített be, ezen kívül pedig sok gomb és más csörgő-zörgő tárgyak színesítették. A kellemetlen csak az volt, hogy a mentolos illatú kép itt-ott ragacsos volt, ami engem nagyon zavart és onnantól már nem is tapogattam olyan szívesen. Nagyon tetszett viszont egy különleges műalkotás, ami négyszög alakú láncszemekből állt, Lánc volt a címe is. Akkor azt hittem, hogy agyagból készült, később az alkotótól megtudtam, hogy porcellán, a lényege pedig az összeütődő elemek érdekes hangja és az egész alkotás formálhatósága. Ha ezt pl. a vezetőm elmondta volna, biztos kipróbáltam volna és bátrabban mozgattam, emelgettem volna a tárgyat. Volt még három igen érdekes kompozíció is, amiket kb. ujjnyi vastag kötélből font az alkotójuk és különböző mértani alakzatokba voltak rendezve, itt az anyag és a forma, illetve a kettő találkozásának különlegessége nyűgözött le.

A minimalizmus tetőfokát számomra egy Füles labda című alkotás jelentette, ami tulajdonképpen két felfújt párnából állt, amiknek oldalán fülecskék voltak, és ezekk közül egy fogta össze a kettőt. A tárgyról az volt a benyomásom, hogy ilyet készen lehet venni és hogy az egész csak arról szól, hogy mennyire bevállalós a művész, hogy ezt is ki meri állítani, mint műalkotást. Erről sajnos nem sikerült több információt szereznem, de azóta is furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

A sorozat végén néhány nemezdoboz volt kiállítva, ezek közül a legtöbbnek kellemes tapintása volt, főleg hogy üveggyöngyökkel is ki voltak varrva. Az utolsó dobozkának a széléről viszont számomra meghatározhatatlan anyagú szálak meredeztek, lehetett valami szalmaféle vagy műanyag is, amitől a tapintása egyáltalán nem volt esztétikus, sőt, engem kifejezetten megijesztett és kellemetlen volt. Ez az utolsó élmény elgondolkodtatott, jó is volt, hogy itt vége volt a tárlatnak. A szemkötőt levéve azon gondolkodtam, vajon miért kerül egy tapintható kiállításra olyan tárgy, aminek a tapintása kifejezetten kellemetlen, szinte még ijesztő is. Aztán eszembe jutott, hogy sok festmény sem a szó hétköznapi értelmében esztétikus, sőt, kifejezetten sokkoló látványviláguk is lehet, mégis művészi alkotásnak tekinthetőek. De vajon mit akar kifejezni egy ilyen tapintva nem esztétikus dolog azzal, hogy a várt kellemes érzések helyett kellemetlen élményeket kelt bennünk?

A tárlat végén, a szemtakarót levéve a látogatókat a múzeum terembe kísérték, ahol találkozhattunk az alkotókkal, illetve a kiállított tárgyakat fényképeken is meg lehetett nézni.

Már a tárlat végigjárása közben is elgondolkodtam több tárgy megtapintásakor, hogy milyen színűek is lehetnek. A már említett füles labdát én kéknek és fehérnek képzeltem, az egyik labda valóban kék volt és sárga, a másik viszont piros. Balvinszky Orsi kalapos képére sárgásbarna színvilágot képzeltem, és nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy zöld, visszamenve viszont nagyon tetszett ez a szín. A porcellán láncot kerámia színűnek képzeltem, ehhez képest nagyon meglepett, amikor az alkotó megmondta, hogy fehér. A kötélből font alkotások színét sajnos nem tudtam meg. És biztos lett volna még több meglepetésben is részem, de a nagy tömeg miatt nyitott szemmel már nem volt lehetőségem megnézni a teljes kiállítást.

A kiállítás összességében nekem nagyon érdekes és gazdag élményt adott, de maga a program és a kitűzött cél továbbra is eléggé vegyes érzelmeket kelt bennem. Megint kicsit úgy érzem, hogy az integráció és az esélyegyenlőség varázsigéi mögé rejtve próbálnak szándékosan nem szegregált, de automatikusan bizonyosan szegregáló megoldásokat rejteni. De remélem, nem nekem lesz igazam!

Kíváncsiságból megnéztem a szervezet honlapját is. Az első döbbenetet az itt elérhető akadálymentes változat okozta, ami Jaws képernyőolvasóval semmiben nem különbözik a normáltól. A második döbbenetet a tízfős kuratórium jelentette, ami valóban jórészt gyógypedagógusokból áll. A harmadikat pedig a valóban kuratóriumi elnök Móga Erzsébet bemutatkozó anyaga váltotta ki, amiben két érdekes szófordulatra kaptam fel a fejem. Az egyik: "Mindig integráltam érdeklődési köreimet a vakokhoz." És a másik: "Adoptáltam a fazekas és a kerámiakészítő szakmát látássérültek számára." Nagyon remélem, hogy az "adoptáltam" szó puszta elírás folytán került ide és eredetileg "adaptáltam" akart lenni, de ebben sajnos korántsem vagyok biztos. Viszont még a bemutatkozásokból se lett tiszta, hogy a kezdeményezés a látássérülteknek vagy a látóknak szól-e. Ráadásul az alapítványnak a honlapon megjelölt céljai szerint a galériában látássérült művészek alkotásait állítják majd ki, ezzel szemben az első kiállításon csak két látássérült kiállító volt, a többiek jól látók voltak, de ami szerintem ennél is fontosabb, valóban művészek és nem fazekas tanulók alkotásait élvezhettük. Szerintem talán célként is szerencsésebb lenne integrált tárlatban gondolkodni. Ja, és ami a legfontosabb: a tízfős kuratóriumnak csak egyetlen látássérült tagja van.