Már réges rég nem írtam. Sokan kérdezik - Miért? - és nem tudok olyan feleletet adni, ami igaz lenne. Legbelül mindig úgy érzem, vannak szavak és sorok, melyek kikívánkoznak és valahogyan mégis bent ragadnak. Olyan ez, mint amikor ráteszed a kulacsra a tetőt. Szomjúzol, de míg a kupakot le nem tekered, inni nem tudsz és egy sivatagban megmenti életed ha cselekszel és megszabadulva a kupaktól magadhoz veszed az éltető nedűt.
Azt hiszem valamikor réges régen ilyen volt nekem az írás. Most ezek a betűk csupán kusza halmazként tetszenek, nem mondanám értelmezhetőnek, nem keresném bennük a szépséget, a csodát, mint korábban..
Rengeteget írtam régen hol bánatomban, hol örömömben, hol kérdéseket, hol észérveket, hol semmiségeket, hol érzéseket, szerelmeket énekeltem meg kapa hangomon, és voltak akik mindezt csodásnak élték meg, csodásnak gondolták, érezték, és elhitték, hogy ez én vagyok.
Vajon ha az emberben elhallgat az írás hangja, ha nem beszél a fejében jó ideje már, akkoris ugyanazt az embert köszönthetjük körünkben, mint aki volt régen? Vajon az írás teszi az embert, vagy az ember az írást?
Ne úgy képzeljetek most el, mint aki bús komorságában üldögél. Volt a minap valaki, aki azt mondta, hogy sokkal komorabb és vékonyabb embert képzelt a sorok mögé, mint jómagam. Aki ismer az tudja, se nem vagyok túl komor - még komolynak sem nevezhető - se nem vagyok kisméretű, pocakom vetekszik egy átlagfeletti kövér ember pocakjával. No de nekem tetszik így a testem. :) És elvégre ez a legfontosabb, hogy az ember saját magának hogyan tud megfelelni, a saját értékrendjének mit tud felmutatni. Én azt hiszem elégedett vagyok az összképpel.
Persze, mint mindenkinek voltak nekem is "hülyeségeim", viszont mindent ugyanígy csinálnék. Azok az emberek akik elhagytak, elvesztek mellőlem, okkal tették, és okuk bármi is volt, bizonyára jobb életre leltek nélkülem, az én személyem kizárásával. Vagy talán mégsem?
Sokat gondolkodtam korábban exeim döntésén, ma már csak mosolygok és legyintek, mert egyszerűen néhány választást nevetségesnek gondolok, bár mindamellett, hogy jókat kacarásztam rajtuk, mindenkinek sok boldogságot is kívánok, és egyben azt is, hogy találják meg már végre önmagukat és ne hagyják heverni belső lényüket valahol, valahol ott nagyon méllyen, ahol mindenki előtt rejtve marad, esetleg egy-egy ember megleli. Én például hiszem, hogy a legtöbb ember igazi arcát, valóját megláttam akit megismertem, és szomorú látni, hogy ezt olykor ők maguk sem tudják, nem akarják tudni, vagy talán jó a butaság homájában megbújniuk még maguk elől is.
No most látjátok amikor elkezdtem írni e sorokat, még talán tudtam miről is szeretnék írni, most pedig nem tudok már semmit csak írok és rabolom mindenki drága idejét.
Időről jut eszembe. Képzeljétek, most lesz az első házassági évfordulónk. Talán még emlékeztek az esküvői videórészletre, amikoris azt ígértem több darabkát is kaptok, aztán ez elmaradt.
Tegyünk egy próbát és szavazzatok!
Mit gondoltok ha leírom ide mi lesz a meglepetésem az évfordulónk alkalmából, két nap alatt asszonykám vajon rábukkan a világhálón? Lebukom valahogy?
:)
Nos a meglepetés szerényre sikeredik, aminek financiális okai vannak főként. Ahonnan hoztuk az esküvőre a sütit annak idején, onnan fogok egy kis sós sütit hozni. És egy kis aszu kiséretében el lehet ezt majd fogyasztgatni. Kicsit így leírva tán szánalmasnak hat ez a fajta meglepetés, de hát az anyagiak azok mindig közbe szólnak és mindig áthúzzák az ember számításait.
Véleményezzétek ezt is nyugodtan!
Úgy sem szól soha senki hozzá az írkálásokhoz, úgyhogy tán itt az ideje hosszú idő után! :) Mondhatnám ha én megtanulok írni szépen ti is tanuljatok meg!
Számtalan dologról tudnék még írni és egyszer tán ennek is eljön az ideje, hogy elmondjam a jelen történéseit. Most azonban legyen elég mindez, hozzátéve hogy még munkahelyem azóta is meg van, dolgozom szerencsére, és baba még mindig nincs, ezen is munkálkodunk.
És mindezt valamikor később még talán ki is fejtem. Addig is szavazzatok!
Mindenkinek szép estét,... hátralévő napot kívánok!