Mindenek előtt álljon itt két saját történet az adományokról:

Még gyerek voltam, kb. 8-9 éves lehettem, mikor a Vakok Iskolájában minden gyerek, köztük én is, akkori szemmel nézve hatalmas édességcsomagot kapott. A felnőttek elmondásából úgy tudtuk, egy idős néni ajánlotta fel a csomagokat, amikben csupa egészségtelen de igen finom nyalánkság volt, gondolom, tanáraink és szüleink nem túl nagy örömére. Valahogy már akkori fejjel se tudtam hova tenni a dolgot, gyermeki agyamban az az őszinte de ki nem mondott gondolat fogalmazódott meg, hogy "ez a néni biztos azt gondolja, hogy a vak gyerekeknek ilyesmire nem tellik". Hogy valójában mit gondolt az adományozó, természetesen sose tudtuk meg.

Úgy 6 éve történhetett, hogy legnagyobb meglepetésemre Braille-írásos levelet kaptam lakóhelyem önkormányzatától, melyben, ha jól emlékszem, karácsonyi ünnepségre invitáltak, mint a kerület fogyatékos lakóját. Volt a meghívásban némi félreérthetetlen utalás is valami ajándékra vagy csomagosztásra, pontosan már nem emlékszem. Az eseményen nem vettem részt, így csak egy szintén kerületi sorstársam beszámolójából tudhattam meg jóval később, hogy a helyszínen a legkülönbözőbb okokból hátrányos helyzetű lakosok jelentek meg, az ünnepi műsor végén pedig alapélelmiszerekből álló csomagot vehettek át. Hozzám hasonlóan felsőoktatásban tanuló látássérült ismerősöm szerint a helyzet roppant megalázó volt számára.

Szerintem mindkét eset sajátos példája a szociális rendszerünk mindent összemosó szemléletének.

Az alamizsnálkodás a középkor bibliai és keresztény erénye volt, az adakozás a XIX. században dívott a tehetősek körében, az adományozás már a XX. század intézményesült civil szférájának fogalmaként jelent meg, a társadalmi felelősségvállalás pedig kétségtelenül az új évezred vállalati terméke. A fogalmi és szemléletbeni fejlődés magáért beszél!

De vajon kik és kiknek, mit, de legfőképp miért adományoznak? Időszerű most, karácsonykor boncolgatni ezt a kérdést, amikor az év minden más időszakához képest sokszoros az adakozási és adománygyűjtési kedv. De vessünk előbb egy pillantást az adományozás és adománygyűjtés ma már igen gazdag módszertani tárházára!

A fent már említett alamizsnálkodás a középkorban a szegények, elesettek támogatását jelentette az utcán kéregetők alapvető szükségleteit kielégítendő pénz- vagy más adományok odavetésével. A korabeli prédikációk szerint a könyörületesség hozzájárul ahhoz, hogy az ember a Mennybe kerüljön, szegények pedig mindig voltak és vannak, akiknek lehetett vagy lehet adni.

Az adakozás ennél már intézményesültebb formában, nagyobb méretekben szolgált jó ügyeket. A XVIII-XIX. század nemesei gyakran adakoztak árvaházak, kórházak vagy tanintézetek létesítésére, de a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár is főúri adományokból jöhetett létre.

Az adományozás fogalmát már a XX. századhoz köthetjük, amikor elindultak az utcai adománykérésnél szervezettebb adománygyűjtési formák elsősorban intézmények és civil szervezetek irányításával. Ezen a területen is hamar felütötték fejüket a marketing eszközök, megjelentek az adománygyűjtés céljából árusított termékek, pl. plüssmackók, képeslapok, matricák, stb., új értelmet nyertek a jótékonysági bálok, koncertek, rendezvények, az internet elterjedésével pedig minden képzeletet felülmúló országos és világszintű adományozási akciók vehették kezdetüket. Az adományozások célpontjai többnyire még mindig a szegények, a betegek, elsősorban a gyerekek, illetve a fogyatékos emberek is, a konkrét pénzadományok mellett sok esetben tárgyi adományokat is gyűjtenek, pl. ruhák, játékok.

A magánszemélyek mellett az intézmények és vállalatok is egyre szívesebben és tudatosabban álltak és állnak az ügy mellé, így született meg a ma már hazánkban is ismert Corporate social responsibility (CSR), azaz a társadalmi felelősségvállalás eszméje. A társadalmilag felelős vállalat nem csak pénzzel támogatja az általa kiválasztott szerencséseket, hanem tevékenységével is segíti egy-egy jó ügy képviseletét, kommunikációjával felhívja rá a figyelmet, munkatársai pedig gyakran önkéntes munkával segítik egy-egy nemes cél megvalósulását. Célcsoportjuk még mindig elsősorban a betegek és fogyatékosok, de különösképpen a gyerekek, az állami gondozott gyerekek és fiatalok, de egyre többen tesznek az állatok védelme érdekében is. A fejlődést jelzi az is, hogy az adományozók az érintettekre nem mint sajnálatuk tárgyaira gondolnak, hanem személyes kapcsolatot alakítanak ki velük és közösen tevékenykednek céljaik érdekében. Bár a kerítésfestős, parkrendezős és kézműveskedős jótékonysági akciók még mindig inkább csapatépítési célokat szolgálnak és egyfajta vállalati divatirányzat fontos kellékeiként funkcionálnak, egyes cégek már valóban komoly és tartós együttműködések keretében támogatnak jó ügyeket.

A fenti levezetés jól tükrözi az adományozással kapcsolatos szemlélet megváltozását. Ahhoz viszont, hogy a fent leírt két esettel kapcsolatos problémám érthető legyen, még egy tényre rá kell világítani.

2010. a szegénység elleni küzdelem európai éve lesz. A kampány kialakítása érdekében 2009-ben szakértői csoport jött létre, amelyhez szervezetünk, a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete (VGYKE) is csatlakozott. Ezt a döntésünket némi gondolkodás előzte meg. Talán az olvasó sem érti elsőre, mit is keres egy kifejezetten fogyatékosügyi szervezet a szegénység elleni küzdelem terén, vagy éppen úgy gondolja, hogy nagyon is jól érti. A köztudatban a fogyatékos emberek még mindig mint szegény, hátrányos helyzetű, rossz anyagi, lakás- és egészségi körülmények között élő emberek élnek. Pedig köztünk is sokan vannak, akik jó, netán átlagon felüli helyzetben vannak, akik másoknak is adhatnának ahelyett, hogy valakik a nevükben adományokat gyűjtenek. Részvételünkkel a szakértői munkában éppen azt szeretnénk kifejezni, hogy a fogyatékos emberek csoportja nem azonos a szegényekével, fontos ezt a két helyzetet megkülönböztetni.

A fogyatékosság legalapvetőbb sajátossága, hogy gyakran szociális kérdésként kezelik, holott a helyzet alapvetően társadalmi szemléletbeni és emberjogi probléma. Eszerint a fogyatékos emberek csoportját nem az alapszükségleteik kielégítésére szolgáló adományokkal, pl. élelmiszercsomag vagy ruhaosztás, kéne segíteni, hanem társadalmi befogadásukat és beilleszkedésüket, esélyegyenlőségük megvalósítását kell támogatni olyan sajátos eszközökkel, mint pl. a speciális életvitelt megkönnyítő segédeszközök beszerzésének támogatása, a munkavállalásuk elősegítése, oktatási esélyegyenlőségük megvalósítása, közszerepléseik támogatása és az össztársadalmi szemlélet pozitív irányú megváltoztatása. Ha a vak gyermekek édességcsomag helyett hangszereket, sport- vagy taneszközöket kaptak volna, talán látványosabb lett volna az eredmény. A segélycsomagot kapott fiatal fogyatékosok pedig biztos szívesebben vették volna, ha igényük esetén segítséget kaphatnak az önkormányzattól pl. bevásárláshoz, ügyintézéshez vagy könyvtárhasználathoz.

Ha a fogyatékos emberek megfelelő iskolai végzettséget szereznek, munkához jutnak, a közügyekben is hallatják hangjukat és a társadalom befogadó és elfogadó közösségként fordul felénk, akkor nem fog gondot okozni a mindennapi kenyér megvásárlása vagy a ruházkodás, de talán még a speciális segédeszközök megvétele is kisebb terhet jelent majd.

Kívánom így karácsony előtt, hogy a jelenlegi és leendő adományozók lássák és értsék, hogy mi fogyatékos emberek nem szegények vagyunk, hanem társadalmi hátrányokkal küzdünk, és ennek megfelelően igyekezzenek segíteni! Bizonyos vagyok abban, hogy így a siker sokkal nagyobb lesz!