Október 15. a "fehér bot" nemzetközi napja, csúnyábban, ám de népiesebben szólva a "fehér bot ünnepe". Hogy is van ez? "Mit ünneplünk ilyenkor?" - Szoktam kérdezni, ha valaki ezt mondja. Aztán ott van a "megemlékezés" szó is. "Miről is emlékezünk meg?" - Kérdezhetem ismét. Hogy mennyi baj van ezzel! Pedig ez is csak egy világnap, mint az állatoké (október 4.), az élelmezésé (október 16.), az erőszakmentességé (október 2.) vagy a szabványosításé (október 14.). Azokat sem ünnepeljük, még csak meg sem emlékezünk.

A látás napját, ami ugyancsak októberben van, szintén nem szoktuk "ünnepelni", nem szoktunk róla "megemlékezni", egyszerűen csak megtartjuk, átéljük, rendezvényeket, programokat szervezünk ebből az alkalomból. Az október második csütörtökén zajló programok között elsősorban szakmai, főleg szemészeti és rehabilitációs konferenciákat, illetve mindenki számára nyitott szűrővizsgálatokat és tanácsadásokat találunk.

Az orvostársadalom októbert a "látás hónapjaként" tartja számon, amikor igyekszenek mindenki figyelmét felhívni az egyik legnagyobb érték, látásunk és szemünk épségének megőrzésére. Évente több százra, sok orvos szerint több ezerre tehető ugyanis azoknak a száma, akik látásukat teljesen elveszítik, vagy súlyos látásromlást szenvednek el. Pedig ezeknek a személyes tragédiáknak egy jó része megelőzhető lenne némi odafigyeléssel, az első tünetek észlelésekor az orvos felkeresésével vagy akár az előírt szemüveg rendszeres viselésével is. De a látásvesztésben más krónikus betegségek is szerepet játszanak, ezek közül a legismertebb a cukorbetegség. A probléma bizony gyakran megelőzhető, elkerülhető lenne, ha egy kicsit jobban odafigyelnénk egészségünkre!

De visszatérve a világnapok feletti merengésre, azon gondolkodtam el, vajon mit adhat vagy mit jelenthet a gyengénlátó emberek számára a "fehér bot napja". Mit jelenthet nekik, akik gyakran az utolsó kapaszkodónak tartják, hogy még nem kell az utcán járva-kelve ezzel a stigmával élniük? Mit jelenthet nekik, akik gyakran a végső stádiumig halogatják a "vakos technikák" megtanulását a közlekedésben és a mindennapokban, mert "ők még látnak"? Mit jelenthet nekik, akiknek ugyanakkor mégis nap mint nap magyarázkodniuk kell, mikor megkérdezik az érkező busz számát, hogy nem analfabéták, csak rosszul látnak? Mit jelenthet nekik, amikor távcsőszemüvegükkel elolvassák az utcanévtáblát, a következő lépésnél pedig csaknem összeütköznek a szembe jövő járókelővel? És mit adhat nekik egy ilyen világnap?

A média ez idő tájt több vak embert mutat, mint talán egész évben összesen, vakvezető kutyával vagy anélkül, iskolában, munkában, utcán, otthon, színpadon, stb. És több látót is, akik a vakokról beszélnek. A rendezvényeket sorra járva gyakran találkozunk vakvezető kutyás bemutatókkal, a Braille-írással vagy a látás nélküli életet érzékeltető játékos szituációkkal. De szinte kizárólag a vakokról hallunk ilyenkor, a gyengénlátókról oly ritkán esik szó. Pedig aki még valamennyit lát is, épp úgy igényelheti embertársai figyelmét, segítségét, megértését, türelmét. Őket nem kell a karjuknál fogva vezetni, de hasznos lehet, ha megmondják nekik az érkező busz számát, a boltban egy termék árát, a hivatalban a képernyőn felvillanó sorszámot, stb. Ők is igényelnek speciális segédeszközöket, egyénre szabott oktatást, munkahelyi adaptációt, házi segítségnyújtást, vagy bármi mást, amely igényeket a vakok esetében néha már egész természetesnek veszünk. És jóval többen vannak ők közöttünk, mint a teljesen vak emberek, és jóval többen, mint gondolnánk, több tízezren.

Érdekvédőknek és szakembereknek egyaránt közös feladatunk, hogy a gyengénlátó embereket is segítsük és ilyenkor a figyelmet rájuk is irányítsuk. Persze, az emberek többségét sokkal inkább megrendíti, megállítja, megragadja a teljes vakság réme és ijesztő gondolata, de fontos tudatni, hogy a látásproblémákat nem csak ezen a szélsőséges dimenzión lehet és kell szemlélni. Bemutathatjuk ilyenkor szimulációs szemüvegekkel a látássérülések számtalan típusát, pl. a csőlátást, a látótérkiesést, az éleslátás megszűnését, a színtévesztést, a színvakságot, stb. Megmutathatjuk, hogy ezek milyen nehézségeket okoznak a mindennapokban, és ami talán a legfontosabb, igyekezhetünk csökkenteni az ezen embereket naponta érő pszichés terhet, ami a folyamatos magyarázkodásból adódik, mikor megkérdezik: "Akkor te most vak vagy, vagy nem?"