Az előző bejegyzés már elkészült egy ideje, most kis csúszással rakom fel. Mióta jegyzettömbben írom bejegyzéseimet, néha ez megesik.
-***
Van a mi házunkban egy lépcső, mely elég meredekre sikeredett helytakarékossági megfontolásokból, van benne egy kilencven fokos kanyarulat, ahol a fokok csiga formát vesznek fel.
E lépcső már megléte elejétől hatalmas para forrás a babák tekintetében. Kezdődött úgy, hogy családom minden tagja a lépcső elkorlátozása mellett érvelt, mert Laura leesik róla, és összetöri magát, mert az XY-ék gyereke, aki már két éves volt is hogy leesett. És ugyan igaz, hogy Sándor is már 15-16 hónaposan anyukáméknál mászott hasonló lépcsőn fel és le, de a Sándor egyébként is fiú, meg olyan kis ügyes, és az a lépcső mégis kevésbé veszélyes talán. Én belementem, korlátozzunk, majd apum csinál egy rácsból korlátot. Bíztam benne, hogy mire elkészül a korlát, Laura megtanul a lépcsőn közlekedni. Ez így is történt, apukám nem híres a gyorsaságáról barkácsolás tekintetében szerencsére.
Nagy riadalmat keltett, mikor megtudták, hogy Laura egyszer leesett a lépcsőn. Nem voltak itt, én meg nem mondtam volna el, hisz amit nem tudnak, nem fáj, de Sándor fiam beárult, mint szenzációt mesélte az esetet jól kiszínezve bűnügyi stílusban. Szerencsére a színezés tragikusságát oldotta, hogy a történetnek több változatát is kialakította, és egymásnak ellentmondó részekkel tarkította. Így aztán a tragikus előadás és történés súlya némileg lecsökkent. A rács viszont csak készült és készült, mert nehezen feloldható logisztikai problémák támadtak, miszerint apukám sajnálta megfúrni az éppen felújított falat. Aztán meg Laura sem esett le többször a lépcsőn, Sándor már más borzalmakat mesélt, pl hogy elesett, és lett egy négyzetcentiméternyi varr a térdén, ó, micsoda tragédia. Nem szokta meg az ilyesmit, mert tényleg ügyes, és nem szokott esni.
Laurát az esése megfontoltságra tanította, és nagyobb baja sem lett szerencsére. A kis balesetek védenek meg a nagyoktól, ez itt is bejött. Már vígan közlekedik fel és lefelé is. Volt olyan időszak, mikor felfelé már tudott menni, de lefelé még nem. Ebben a fázisban az esése - gondolom én - megvédte a felelőtlenségtől, és amikor le akart jönni, addig visított a lépcső tetején, amíg valaki le nem hozta. Elindulni sosem indult el, csak mikor már biztos volt magában, és mászási tudományában. Pedig volt, hogy nevelő célzattal pár percig fent hagytuk, mivel nem jó játék felmászni és lehozatni magunkat, legalábbis nekünk kevéssé tetszett.
A lépcső barátnőim számára, kiknek babáji Lauránál másfél hónappal, illetve egy héttel idősebbek, szintén nagy félelmet okozott. A lépcsőt mindig el kell korlátolni, ha jönnek, de inkább azt szeretik, ha mi megyünk az ő lépcsőtlen házaikba. Annak ellenére nem engedik a babákat lépcsőzni, holott Laura már jó ideje biztosan közlekedik fel-le, hogy az ő gyermekeik hónapokkal Laura előtt elkezdtek két lábon járni. Laura ezt is csupán nagyjából egy hónapja gyakorolja. Mondhatjuk, hogy előbb közlekedett, azaz mászott a lépcsőn, minthogy két lábon járt volna. Ezt csak azért írom, mert Laura nem az a nagyon gyorsan fejlődő baba mozgás tekintetében, bár nagyon ügyesen mászik fel és le mindenhová.
A lépcsővel kapcsolatban egyébként nekem is voltak félelmeim, de ezek teljesen mások voltak, mint a többieké. Én pl attól féltem, hogy lezárjuk a lépcsőt, és valaki a családból átesik a lezáráson, és akkor aztán tényleg akkorát esik, mint az ólajtó. olyan félelmem is volt, hogy nem zárjuk le a rácsot véletlenül, és Laura korlátait nem ismerve elkezd mászni már ügyessége nagyobb birtokában, és akkorát esik, hogy mehetünk az ügyeletre. Persze ezek a félelmeim sem építőek, tudom nagyon jól, ezek legalább annyira feleslegesek és rombolóak, mint a többiek félelmei. Az viszont mindenképp a rácstalanítás mellett szól, hogy a rácskészítés olyan munka, ami felesleges, és még nem is ad örömet. Mert ugyebár félni mint láthattuk mindentől és annak ellenkezőjétől lehet, ők a rácstalanságtól, én a rácstól féltem.
Ugyanerre a mintára barátnőm attól fél, hogy cirkó, kályha, kazán van a laktérben, én meg attól, ha a pincében van. Én úgy gondolom, ott nem tudom kontrollálni a tűz folyamatait, ő meg úgy gondolja, a lakásban jelentenek ezek nagyobb veszélyforrást. Szóval én ettől félek, ő meg az ellenkezőjétől. De sorolhatnám még a példákat.
A félelem viszont úgy ahogy van, terméketlen és felesleges dolog. Attól, hogy félek valamitől jobb semmi nem lesz, csak én leszek rosszkedvű, bepánikolt. A helyzet ugyanaz marad. A dolgokat meg elkerülni nem lehet, a félelemmel nem jutunk előbbre, csak magunkat korlátozzuk.
Sokan nem ülnek autóba pl amiután egy autóbalesetet szenvedtek el sofőrként, és soha nem fognak volánt a kezükbe. Sokan mások meg igen. Akik nem ülnek kormányhoz azt mondják, hogy azért teszik, hogy elkerüljenek egy balesetet, miszerint árokba viszik a családot esetleg újra. Ez azonban nem így működik. Más is ugyanúgy árokba viheti a családot, a baj százezer forrásból leselkedhet ránk, azzal, hogy nem ül vezetői székbe a balesetet okozó személy ezzel csak annyit ér el, hogy megnehezíti a családja közlekedését, de megóvni őket nem fogja.
Vannak kályhaépítő barátaim, akiknek tavasszal porig égett a házuk - nem a kályhájuktól, hanem elektromos tűzben, állítólag a hűtő volt a ludas, zárlatos lett. Ettől függetlenül ők még a tűzzel dolgoznak, és gondolom, hűtőt is fognakk venni a biztosításból.
Félnek-e? Ha igen, akkor csak nekik lesz rosszabb, senki másnak, a saját jóllétüket teszik tönkre a félelemmel. Úgy gondolom egyébként, hogy nem félnek, ahogy másik barátom sem fél üveget készíteni pincéjében több száz fokon, miután neki meg villámcsapás következtében égett le németországi többb szintes gyönyörű háza. Persze mondja, tesz azért óvintézkedéseket, van poroltója, bár tudja, egy nagyobb tűz esetén mit sem használ, olyan hő kell az üvegműves munkához, és megpróbál nem gyúlékony anyagokat használni a pincéjében és a lakásában, persze hétszáz fokon mi nem gyúlékony mondja. Ez mind csak amolyan önmegnyugtatás, mert ha jön a baj, és az akar jönni, az ellen nincs orvosság általában.
Nem kellenek a balesetekhez különleges körülmények feltétlen, én pl úgy ficamítottam ki a bokámat egyszer, hogy kiléptem a fürdőkádból. Azóta is kiléptem már párszor, nem hagytam fel emiatt a baleset miatt a fürdéssel attól való félelmemben, hogy ez újra megtörténik, pedig fájt jócskán.
Ha már eljutottam a lépcsőtől a félelmekig, akkor megemlítem a félelmek egy azon tulajdonságát, hogy mindig a jövőre irányulnak. A jelentől nem lehet félni, mert az itt van. Lehet félni attól, hogy mi lesz egy perc múlva, de attól, hogy mi van most, attól nem. Igazából azt sem tudjuk, mi lesz holnap vagy a következő percben. Ha tavaly nekem november 10-én azt mondja valaki, hogy jövő ilyenkorra fel lesz újítva a házunk, és lesz egy infraszaunánk, ami nagy vágyam volt, azt mondtam volna, hogy az illető kezeltesse magát, mert nincs erre pénzünk, és nem is lesz, Lottózni meg nem Lottózunk. Az események mégis így alakultak, igaz bizonyos közbenső részeket nem kívánnék senkinek átélni. Persze valahogy nem is voltak annyira szörnyűek, mert sok volt a teendő, és minden szépen alakult a maga útján. Ezt az alakulást már a kezdetektől éreztem valahogy, a szerencsétlenségbe sok szerencsés körülmény vegyült az első perctől kezdve.
Mivel nem tudhatjuk, mit hoz az élet, mi vár ránk, ezért a legjobb megoldásnak azt tartom legalábbis magam számára, ha megpróbálok nem félni, energiáimat más, hasznosabb dolgokra fordítani. Arra például, ami mindig az aktuális feladat, ami jön. Most például az írásra, utána a főzésre, hogy a krumplik minnél szebben le legyenek hámozva, majd a fák kályhába pakolására, a bekészítésre az esti begyújtáshoz, hogy ha itt lesz az ideje, a rakás szépen begyulladjon, és minnél tökéletesebben égjen. Pedig mint sokan tudják, infraszaunánk forrása egy kisebb tűz volt. Mégis túljutottam a tűzfóbián, nagyban nem olyan kellemes, mint kicsiben, bár ez a vízről is elmondható, sőt az áram is csak a konnektorban jó. De ott nagyon. A tűz is nagyon jó a kályhában, de csak ott. Barátságos, alkalmas a gázszámla csökkentésére, és igen jó nekidőlni a cserépkályha oldalának, szundikálni a padkán.
Félelem, rettegés, mind-mind olyan érzések, melyek csak bennem léteznek, irreálisak, és saját életemet teszem velük tönkre. A jövőt nem tudhatom, így mitől is féljek? A jövő pedig jön, és most lesz belőle, attól függetlenül, hogy félek-e tőle vagy sem.