Az elmúlt hét említésre érdemes eseménye a szerdai napon történt. Hivatalosak voltunk kollégáimmal a mezőtúri Szegedi Kis istván Református Gimnázium és Szakközépiskolába, valamint a helyi idősek otthonába, mely szintén egyházunk szárnyai alatt van. Az otthonban Istentiszteletet tartottunk. Az alkalmat Lóri és az apostagi lelkipásztor tartották. Volt Úrvacsora is, aminek nagyon örültem. Ebéd után indultunk is a gimnáziumba, ahol én tartottam áhítatot, majd a szokásos érzékenyítő programmal örvendeztettük meg a diákokat és tanárokat.

Elmondható, hogy eredményes napot zárhattunk, Hádész is szépen viselkedett és vezetett végig. este későn értem haza, de még nem volt vége a napnak, mert készülnöm kellett a csütörtöki hittanórámra. Most szembesültem hosszú idő után azzal, hogy milyen elfoglalt lehet egy vallástanár, ám ezt egyáltalán nem bántam. A fáradtságomat feledtette, hogy kicsit beszélhettem Zsuzsival, aki kórházban van lassan három hete. Ismét egy műtét, de reménység szerint ez már az utolsó.

Eljött aztán a hosszúhétvége, melyet sokan annyira vártak már. Én kicsit vegyes érzésekkel éltem meg ezt a pár napot, de a pihenés mindenképp jót tett azért. Szombaton meglátogattam Zsuzsit a kórházban. Nagyon örültünk egymásnak, hiszen két hete nem találkoztunk már. Próbáltam bíztatni, hogy ezen a helyzeten is átvergődünk majd Isten segedelmével és minden folytatódik majd tovább.

A mai este és a holnapi nap az emlékezésről szól. Alapvetően katolikus ünnepkörről van szó, de mégis picit elgondolkodtam azokról, akiket már elveszítettem. Elhúnyt Keresztapukám, két kutyám és más számomra fontos emberek is. Azt szokták mondani, hogy igazán az hal meg, akit elfelejtenek, de én soha sem fogom elfelejteni őket. Most is érzem Keresztapu kérges kezét, tisztán emlékszem a kutyáimra. Különös, de inkább úgy érzem, mintha elmentek volna egy olyan helyre, ahová nem követhetem őket, de nem semmisültek meg. Gyertyát nem gyújtottam, de egy pár percre megállítottam gondolataim folyamát és emlékeztem. Emlékeim olyan élesen törtek elő, mintha tegnap történtek volna, de tudtam, hogy ezek már csak emlékek. Ezeket az emlékeket azonban senki nem veheti el tőlem, mert mi éltük meg őket. Megbecsülhetnénk a percet, mert nem tudhatjuk, hogy lesz-e még következő. Minden közös élményt ajándéknak kell tekintenünk, mert nem természetes, hogy együtt lehetünk a másikkal. Egyik nap még együtt vagyunk, másik nap már nincs köztünk többi a másik. Engem nem félelemre késztet ez a megállapítás, hanem megfontoltságra, megbecsülésre, átértékelésre. Rohanásunkban jelentéktelenné válnak bizonyos emberi kapcsolataink, pedig minden okkal történik az életünkben.

A hétvége folyamán ismét elkezdtem súlyzózgatni, mert éreztem, hogy hiányzik a mozgás és az erőnlét. Nem csak mentálisan kell erősnek lennem, hanem lehetőség szerint fizikálisan is, hogy helyt tudjak állni a próbatételekben. Természetesen nem áll szándékomban fizikai harcot vívni senkivel, de az állóképesség fontos lehet. Helyt kell állnom a szolgálatban, de helyt kell állnom Zsuzsi mellett is és persze a családomra is gondolnom kell, hiszen bármi történhet.

Menetelek tehát továbbb, néha megállok, hogy mozdítsak a hátamon lévő terhen, majd felveszem a ritmust és folytatom a menetelést ameddig bírom.