2010.02.26.
Demeter Viktor
Kedves Olvasók!
Némi visszatekintés következik, ugyanis ráakadtam egy másutt vezetett blogra, és most ebből mazsolázok Nektek. Talán van akit érdekel úgy a múlt, ahogyan annak idején megírtam, kicsit tán összehasonlítható a jelennel. Mellesleg még érdekelne is a véleményetek, kritikusként, őszintén, bármi is legyen az.
Kicsit még olvasgatom a régi írásokat, és tán be is biggyesztek ide még egyet-kettőt a mai napon.
Jó olvasást! :)
Életem az életedért
Forró nyári nap történt, mikor az emberek tömegesen indultak a strandokra és zárkóztak be egyúttal a hidegnek alig nevezhető házaikba, ahol mégis elviselhetőbbnek tűnt a hőség, mint az autók bűzétől mocskos utcákon. Bár lehet, hogy ezt a hűvös érzetet csak a meztelenség biztosította és a kádban felgyülemlett hidegvíz. Az mindenesetre biztos, hogy a vízművek igen jó bevételt tudhatott magáénak a nyáron.
Szóval egy ilyen napon esett meg, hogy egy csinos, fiatal lány strandra készülődött. Sokáig nem akart elmenni hazulról, ám amikor barátnője Judit felhívta, hogy találkozzanak és fürödjenek egy jót, nem tudta visszautasítani. Az is igaz, hogy jól esett megmutatnia magát olykor az embereknek.
Szép volt. Ezt ő is tudta magáról, de ennek ellenére nem bízta el magát, ugyanúgy élt, mint a többi ember, ugyanannyi magamutogatás lakozott őbenne is, mint bárki másban. Nem vitte túlzásba, de el sem zárkózott persze az ilyen irányú dolgoktól. Dehát ez így van rendjén.
Nem volt már egy pár hónapja férfival. És talán nemis azért, mert nem akarták volna őt, hanem mert válogatós volt. Elhívták sokszor vacsorázni, leszólították az utcán férfiak, viszont mégis egyedül töltötte az estéket. Nem tudta megmondani mire, pontosabban kire vár, de abban biztos volt, hogy még nem jött el az ő ideje. Nem, még nem. Elvégre csak húsz éves volt, gyönyörű szőke haja, formás alakkal párosult. Mellei is kifogástalanok voltak, pedig semmilyen műtétnek nem vetette alá magát.
Ez is egy ritka dolog ebben a mai világban, hiszen minden második nő mű cicikkel rendelkezett, valamijüket legalábbis biztos hogy korigáltatták az orvosokkal. Ági ezt soha nem szerette. Nem tartotta elég természetesnek, elég igazinak. Utálta a mű dolgokat. Ugyanígy viseltetett a pearsing-ekkel is, nem rajongott soha azért, hogy egy hagyományos ékszeren kívül, még más is, ráadásul extrémebbnél extrémebb helyen "díszitse" testét. Biztos volt abban is, hogy létezik olyan férfi, olyan ember a földön, aki nem azzal lesz elfoglalva, hogy milyen a külsője, még akkor sem, ha az kifogástalan. Ő olyan párt keres, aki csak gyönyörködik, de nem kinézet alapján választ.
Sétált az utcán, a buszmegálló felé. Ahogy bekanyarodott a sarkon, beleütközött egy épp hasonlóan nagy sebességgel kanyarodni készülő férfiba. Ahogy egymásnak rohantak, a nő lengén eltakart teste erősen hozzásimult a férfihoz. Persze ez csak egy pillanat műve volt, nemis beszélhetünk igazi simulásról, csak egyfajta természetes hatásról, ha két ember ütközik.
- Nem tud vigyázni?! - förmedt a férfira a lány.
- Elnézést kérek, ne haragudjon! - válaszolta a férfi, és arcán zavart mosoly jelent meg.
Ági most vette csak szemügyre dühének tárgyát, ezt a faragatlan alakot. Szőke haja, kék szeme és egészen helyes arca volt. Magasabb volt nála, úgy egy fej választhatta el őket. Ahogy így nézte a férfit, egy pillantást vetett a kezére, amiben egy fehérbotot látott. Ekkor tudatosult benne, hogy az imént leszidott szerencsétlen, nemis tehetett az ütközésről. Zavarában csak motyogni tudott:
- Nne haragudjon, nem láttam, hogy nem lát ... szóval nem akartam... bocsánat.
A férfi arca elkomorult, szemei villámokat szórtak, s habár nem tudott egyenesen a lányranézni, mégis ijesztő külsőt öltött, valahogy látszott rajta, hogy most haragszik, vagy talán csak csalódott.
- Semmi baj. Attól, hogy az ember vak, még ki tudja kerülni az embereket. Nem nyomorék, hanem vak. Van különbség. Látja, így tudom kikerülni. - és hirtelen megkerülve a lányt, gyors léptekkel továbbsietett. A botot nemis használta igazán, csak cipőjével rúgott bele néha, meg egyszer-egyszer megnézte hol is jár tulajdonképpen.
Ági ledöbbenve állt még ott, és nézte a tovahaladó férfit. Úgy érezte utánna kell mennie, bár nem tudta pontosan, hogy miért. Elindult hát, nem szólította meg csak nyomában haladt, figyelte. Érdekes látványt nyújtott. Felettébb érdekeset. Ment, mint bármelyik ember körülötte, a segítő kezeket elfogadta, de külső szemlélőként az volt Ági érzése, hogy csak örömöt akar szerezni a segíteni vágyó embereknek, nincs rájuk kifejezetten szüksége. Látta azt is, ahogyan mindenkivel elbeszélget, a részeg hajléktalantól, a fiatal lányokig mindenkinek válaszolt és mindenkitől kérdezett, aki csak odament hozzá.
Kezdte becsülni a férfit. Nem sajnálta, mert rájött, nincs oka rá. Ő is ugyanolyan lehet, mint mások, és láthatólag fel is találja magát.
Egy zebránál álltak, amikor a férfi egyszercsak feléje fordult:
- Elnézést kérek! Nem szeretném zavarni sétájában, de óhalyt valamit?
Áginak rosszul esett, hogy a férfi kitalálta gondolatát, vagy legalábbis rájött arra, hogy őt követi.
- Én... Én csak elnézést akartam kérni.
- És ezért caplatott utánnam majd háromnegyed órán át? - kérdezte mosolyogva a férfi.
- Igen. - felelte a lány, és kezdte magát kissé kínosan érezni, de tudta azt is, hogy valami oknál fogva nincs erre szükség, mert a férfi nem gúnyosan mosolygott, csupán érezhető volt, hogy ez jól esett neki.
- Merre felé tart? - kérdezte Ági, és közelebb lépett.
- Áh, csak a strandra szeretnék eljutni, tudja nagyon meleg van egy panelban ilyenkor. Nem jó odahaza megsülni, akkor már forrjon föl az ember agya a napon és víz mellett.
- Én is pont odaigyekeztem. - válaszolt Ági és mosolygott örömében.
- Akkor mostmár be is mutatkoznék Kiss Béla volnék.
- Kaschperkievitz Ágnes.
- Szép név. Bár a vezetéknevét nem igazán könnyű megjegyezni. - mosolygott Béla.
- Hát igen, ezt már sokan mondták. Tegeződjünk jó?
- Jó rendben, az egyszerűbb is. Akkor szia. - és megfogta a lány kinyújtott kezét. Szép keze volt. Hosszú körmein érződött a lakk finomsága, bőrének érintéséből pedig kitűnt, hogy nem kézimunkát végez. Sejmes, kicsit húsosabb tenyere volt.
Mindezt egy pillanat alatt érezte a férfi, hiszen egy kézfogás nem tart órákig, nem hosszú idő.
- Hogyan fogjalak meg? Hogyan szoktak vezetni?
- Igazából mindegy. Ahogy neked a legkényelmesebb, ahogy nem zavarbaejtő, tényleg rád bízom.
Belekarolt hát Ági a férfiba és elindultak, mert a lámpa zöldre váltott. Lendületesen mentek így, nem érződött igazán, hogy a lánynak kell irányítania a férfit. Ez kifejezetten tetszett neki.
- Mesélj magadról! Hova valósi vagy? Mit csinálsz? Meg ilyenek. - mondta egy kis idő múlva Béla.
- Itt születtem Pesten, és most az ELTE Magyar szakán tanulok, másodéves vagyok. És te?
- Kb. ugyanezt mondhatnám el magamról, leszámítva azt a különbséget, hogy a Bajza József Általános Iskolában tanítok, természetesen magyar nyelv és irodalom területein.
- Mért akartál tanár lenni?
- Valahogy úgy éreztem, tovább szeretném adni a nyelv iránti szeretetemet, és ezt találtam a legmegfelelőbbnek erre a célra. Meg hát szeretem is a gyerekeket. Annyira jó érzés kimenni úgy egy óráról, hogy tudom, vannak, akikben az az óra indít el egy folyamatot, melynek végén költő, író, vagy lelkes olvasó válik a diákból. Na és téged mért érdekel?
- Talán pont ezek miatt... Meghát ha ehhez hozzávesszük, hogy a kisöcsémet és a barátait régóta korrepetálom, akkor igazából azt mondhatom, hogy nem tudom másképp elképzelni az életem, mint tanárként. Valahogy ez illik hozzám.
Megérkeztek a strandra, ahol továbbfolytatták a beszélgetést, eltöltöttek együtt egy csodálatos nyári délutánt. Végülis hazafelé is együtt mentek, mikor is a lány megkérdezte:
- Nem lenne kedved nálam vacsorázni?
- Nem szeretnék zavarni és nem akarlak ezzel is terhelni... Már a főzésre meg magamra gondolok. - pirult el eközben a férfi.
- Te bolond! Akkor nem hívnálak, ha teher lennél nem de?!
- Ez igaz. Rendben. Előtte viszont hazamennék átöltözni.
- És hogy fogsz visszajutni?
- Megmondod a címed és mondjuk visszajövök... Mennyi is az idő?
- Fél hét.
- Akkor kilencre.
- Jó, akkor minden jót, találkozunk kilenckor.
- A címed? - kérdezte nevetve Béla.
- Jaj, majdnem elfelejtettem. Lepschtück Mária u. 22. II/11. Tényleg, és ugye nem vagy vegetáriánus?
- Nem. Persze hogy nem. Nincs is jobb a húsnál. - és megsimogatta nagynak épp nem nevezhető hasát.
- Ez a mozdulat tudod, egy berögzült szokás, mert régebben csöppet kövér voltam. - magyarázkodott a férfi.
- Te kövér? - nevetett a lány.
- Igen, képzelj el 110 kilósan. - kuncogott Béla.
- Hmm. Nem vagy semmi.
- Na jól van, menjünk, mert soha nem érek oda hozzád.
- Szia.
- Szia.
Ezúttal Béla várta meg, hogy elhaljanak a lány léptei, és elindult hazafelé. Ahogy ment, a lányon gondolkodott. Érezte, hogy megtetszett neki, hogy kedvesebb számára, mint egy egyszerű ember, valahogy többet is el tudna képzelni vele. Annyira aranyos. Annyira kedves. És jó volt vele.
Ági is erre gondolt, és egy picikét mérlegelte, mit szólnának szülei Béla vakságához. Rájött arra, hogy nem érdekli ki mit mond, ő beleszeretett. Persze azt nem tudhatta, hogy milyen a férfi igazából, hiszen egy napos ismeretségből nem lehet leszűrni semmit. Mért is lehetne?!
Béla már bement a lépcsőházba, ahol sikítás ütötte meg fülét.
- Neee! - hallotta a távolból. Elindult a hang irányába. Egy lakásból jött a zaj. Megállt az ajtó előtt és hallgatózott.
- Te rohadt cafka! - üvöltött egy férfi. - Most meg leszel baszva és nem érdekel, hogy itt virnyákolsz.
- Kötözzük meg! - hallatszódott egy másik férfi hangja.
Ezt nem bírta tovább hallgatni Béla, és keresni kezdte a csengőt. Megtalálta. Az nem szólt. Nyomogatni kezdte, de nem szólalt meg.
Közben ösztönösen tárcsázta a rendőrség számát. Fölvették, bejelentkezett a kerületi kapitányság, és ő nem tudta mit mondjon. Aztán elkezdte dadogva:
- Erőszak... Épp erőszakolnak egy nőt. Cím: Aradi u. 33. második emelet. Nem tudom hányas ajtó.
- Mit csinálnak épp?
- Nem tudom, hallom csak. Az ajtón át.
- Látott valakit bemenni?
- Nem, ... nem, csak most jöttem haza és ... nem látok. Vak vagyok.
- Maga vak és bejelent egy ilyet? - kérdezte kétkedve a hang.
- Igen a rohatt életbe, képes vagyok bejelenteni! - üvöltött és lenyomta a telefont.
Ekkor egy szörnyű sikojt hallott, és azonnyomban ütni kezdte az ajtót. Senki nem jött ki a zajra, továbbfolyt a dulakodás odabent. Bélának sem kellett több, rúgdosni kezdte és előrántott késével felfeszítette a zárat.
Az ajtó kinyílt. Belépett, botját magával vitte. A lakás elrendezése látszólag ugyanolyan volt, mint az övé. Orrát megcsapta a jellegzetes panelszag és az olcsó, de koránt sem kellemetlen női kölni illata. Befordult a folyosón, és belépett a szobába. Üvöltve mondta:
- Engedjék el!
- Ki kéri? - mondta egy gúnyos hang melőle. Pont az, aki meg akarta kötözni az imént a nőt.
- Én, a végzeted. - felelt Béla, és botjával a kérdező felé csapott. Acél botja volt. Egy koppanás hallatszódott, ahogyan elesett az ember.
A nő közben továbbsikított, a vele foglalatoskodó férfi észre sem vette az imént lejátszódó jelenetet. Így Bélának meg volt a lehetősége, hogy leszámoljon vele.
Elindult a hang felé. Csak lassan. Tudta, hogy ha az történik, amire gondol, ha ez a förtelmes alak épp megerőszakolja a szerencsétlen nőt, akkor nem fog figyelni másra. Valószínüleg a figyelés volt a másik szerepe. Mehetett tehát nyugodtan. Vigyázott, hogy ne verjen le semmit, ne törjön össze semmi körülötte.
Odaért a férfihoz, mögé. A kegyetlen alak előtte volt, és mozgott. Épp ki-be húzogatta szerszámát. Erre a hangokból következtetett, és abból, hogy a lány egyre csak nyöszörgött. Tudta, cselekednie kell. Ekkor megfordult egy kicsit a férfi, és látta Bélát, ahogy előre lendíti a botot. Ügyesen elkapta.
- Mit akarsz itt, te köcsög? - mondta kiszáradt torokkal.
- Azt, hogy takarodj el!
- És mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondd nekem mit csináljak?!
- A végzeted. - felelte halkan, majdnem suttogva.
Előre lendült Béla teste, kinyújtott kezében a késsel. A férfi vállába hatolt, aki fölüvöltött fájdalmában, és lehanyatlott a földre. Kihúzta a kést és újra szúrt, ezúttal a nyakába. A férfi vére kifröccsent, bemocskolva vele kezét és arcát. A nő pedig már nem volt magánál. Senki nem szólt semmit. Csönd honolt a lakásra, csak saját lélegzetét hallotta. Nem érzett semmit.
Állt, összeroskadva. Tudta, hogy most megölt egy embert. Félt. Nem akarta, hogy így legyen. Csak annyit akart, hogy a nő megmeneküljön.
Egyszercsak egy kéz érintette a vállát, és halkan a nemrég leütött férfi hangját hallotta:
- Tudod, az a legszörnyűbb az egészben, hogy most elvisznek majd. Te ölted meg. Megölted. És én, elveszek tőled mindent ezért. Mindent...
Az ajtó egy pillanat múlva kinyitódott, és bilincsbe verve vitték el Bélát.
A rendőrségről csak Ágit hívta, akinek elmesélte mi történt, és elnézést kért, hogy nem mehet a vacsorára.
A lány összezavarodott, mert ezt nem gondolta volna a férfiról. Meglepte őt. És nem kellemesen. Tudta, hogy gyilkolt, hogy egy gyilkossal volt együtt egész délután, és föllángolása gyűlöletté vált. Gyűlölte Bélát azért, mert segíteni akart, azért, mert nincs vele, azért, mert gyilkolt. Gyilkos...
Öt év telt el. Kiss úr szabadon sétálhatott ezúttal kifele a börtön kapuján, és az őrök illendően köszöntek el tőle. Kint csönd volt. Ismét egy nyári nap, forróság és madárcsicsergés.
Nem hinné az ember, hogy mekkora különbségek lehetnek egy öt évvel ezelőtti nap és e között. Pedig nagy. Akkor vidáman sétált, megismerte Ágit és azt hitte, úgy remélte, nyugodt élete boldoggá válhat. Ma pedig csak szomorúan tudott gondolni arra a napra, és nem szeretett már élni. Tudta, hogy kioltott egy életet. Azzal nyugtatta magát azóta is, hogy egy mocskot takarított el, hogy megvédett egy ártatlan embert. Ezzel együtt pedig tönkre tette magát, és örökre megbéllyegezték. Tudta, állásába már rég fölvettek mást, és senki nem látná jó szívvel. És igazuk lenne.
Valamilyen oknál fogva mégis elindult régi munkahelyére. Talán csak nosztalgiázni akart. Az épület kapuján úgy sétált be, mintha haza tért volna.
- Szervusz! - hallotta szemből a rég nem hallott hangot, Ági hangját.
- Szervusz! - próbált mosolyogni, de arca fájdalmat és reménytelenséget tükrözött.
- Hogy vagy? - kérdezte a lány.
- Hmm. Sehogy. Nem vagyok senki és semmi és eképp sehogy. És te? Mit csinálsz itt?
- Itt dolgozom. Két éve vettek fel. És... István sokat mesélt rólad.
- István? Ír még? - ragyogott föl egy pillanatra Béla arca.
- Igen. Gyönyörűen ír.
- Azt hiszem ez a szép ebben a munkában. Kár, kár hogy nem én értem el...
- Kár... Ne haragudj, de mennem kell! Megérkezett András... András a vőlegényem.
- Gratulálok. - mondta Béla, kissé csalódottan.
- Sajnálom. - rebegte a lány.
- Nem kell, nincs mit... ne haragudj! - dadogott a férfi.
Tőlük nem messze egy új, fekete Mercedes csikorgó fékekkel megállt.
- Szia! Jónapot! - hangzott egy hang az éppen nyíló kocsiajtó mögül.
- Ő András.
- Jó napot. - felelt a férfi és kinyújtotta András felé kezét.
"Én, elveszek tőled mindent ezért. Mindent..." - emlékezett vissza Béla a hangra.
A férfi arca elsötétült, ahogy visszaemlékezett erre a mondatra. Tudta, hogy semmit nem tehet. A rendőrség rajta és az ájult nőn kívül senkit nem talált a lakásban, s így mesének tartották mindazt, amit mondott.
Elbúcsúzott, és tovább sétált. Tehetetlen dühöt érzett. Egy sarkon befordulva, ráköszönt egy nő. Nem tudta ki az. Csak annyit mondott neki:
- Köszönöm magának.
És máris tudta, hogy megérte. Megérte és megérné még százszor...
Továbbhaladt a férfi, befordult a következő sarkon. Ekkor sietős női lépteket hallott maga mögött...
Budapest, 2005. április 24.