Egyetlen szomorú este

Nem sokára éjfél. A percek egyre csak rohannak egymás után, nem nézik az emberek szemszögéből a dolgot, nem törődnek a tárgyak kopásával, az életek múlásával, azzal, hogy az évszakok követik egymást, azzal, hogy esztendők múlnak, hogy megélt percek távolodnak és lassan a ködbe vésznek, feledéssé lesznek.
Éjfél lesz néhány perc múlva. Annyi minden történt ezen a napon... Annyi, mint bármely más napon, mint bármikor máskor. Hisz egy nap oly soknak tűnik olykor, egy perc oly kevésnek, egy óra röpke másodpercnek egy ilyen ember számára.
De milyen ember is? Olyan emberszerű... Olyan kicsit magának való, kicsit társas lény, kicsit szép kicsit csúnya, kicsit jó és kicsit rossz.
De a belseje senkit nem érdekel. Mamár nem az számít, mamár nem az a fontos, hogy miként is érez az ember, hogy milyen is a belseje. Nem úgy, mint a tojás vagy a barack, melyeknek a belsejük lényegük lehet még ebben a rohanó, elfajzott világban is.
Kicsit zömök, félhosszú hajú emberünk, hajában csíkokkal, amolyan rasztásan kivitelezve, szemüveggel az orrahegyén, nagyobbacska fülbevalóval a fülében. Szemüvege fajtája, szerepe nem állapítható meg, mert nemis azon keresztül néz, olyan, mintha csak úgy hozzá lenne nőve, de hasznát nem venné, legalábbis ahogy végig sétál az utcán, semmiképp nem játszik e cselekvésben szerepet a kis tákolmány.
Fülében az ékszer nem emlékeztet egy igazi ékességre, sokkalinkább egy oda nem illő és csúfságot, visszásságot előidéző tárgyra. Ez egy egyszerű bizsu fülbevaló, mely minden sarkon megvásárolható, pláne egy ilyen nyári estén, amikor árúsok hemzsegnek mindenütt és a túristáknak eladják silányabbnál silányabb portékáikat. De ezek közt is akadnak ám kivételek! Pl. ismerek egy helyet, ahol igazi ritkaságok vannak. Tudjátok ott van a... - De nemis erről akartam írni, majd ezt máskor. Akit érdekel a számomat szerezze meg és ellátom vásárlási tanácsaimmal. Vagy megírom neki levélben, mondjuk e-mailben. Majd csak akkor ha lesz netem. Addig maximum leülök és levelet firkantok neki, de azzal hát sokra nem megy...
- Visszakanyarodva emberünkre, arcán félszeg mosoly ül, ahogy befordul egy sarkon, és lépteit lelassítva egy már zárt ajtót néz. Valóban meglepő látvány ez az ajtó bárki számára, aki legalább egyszer, úgy tíz éven belül járt ezen a tájon. Meglepő, mert mindenki hozzászokott már, hogy az említett ajtó mindig csak résnyire zárva, és mögötte mindig talál az ember egy pár kedves szóra, italra, kisebb kalandra, tehát mindenre, amire szüksége van. Most bátran kérdezhetitek, ti, akik nem jártatok itt még soha, hogy mi az a minden?!
Én pedig erre csak azt tudom mondani, hogy bármi, amit egy ember megkívánhat. Elmondta itt nemrég az ember, hogy mit inna, és láss csodát, ott volt az ital, akármit mondott, illetőleg legfeljebb kicsit bóvlibb kivitelben, de ott volt. Lányt akart valaki, hát azt is megkapta. Pár pohár alatt elmondta, mit szeretne, milyen lányra vágyik és mit kíván tőle és mit tud adni, és mire négy-öt kupicával már megivott, ott is termett a lány...
Emberünk az ajtó előtt áll, és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Ámbár nem pusztán az arcán, jut belőle a szemüvegnek is. Annak a furcsa, szerep nélkül létező szemüvegnek.
Emberünk, Kerekes Róbert becsületes anyakönyvezett nevén, egy gyűrött cigarettásdobozt vett ki a zsebéből, amolyan rutinos kézzel mint aki már sokszor megtette ezt, és már-már a vérébe ivódott. Szájába illesztette az igen-igen megviselt cigarettát és egy nagy doboz gyufát előhúzva, meg is gyújtott egyet, és a lánghoz tartotta a cigarettát, s méllyen beleszívott. Pillanatra eltorzult az arca, miközben a lassan elégő gyufát nézte, majd egy gyors mozdulattal elhajította. A gyufa az ajtóhoz csapódott, majd a földön kötött ki. A csöndben hatalmasnak tetszett ez a zaj, és Robi összerezzent. Vagy talán nemis attól rezzent össze, csak az emlékek súllya nehezítette el szívét. Nem tudni. Egy dolog biztos, a következő slukknál zsebkendőt vett elő, és termetéhez képest oriási hanggal kifújta az orrát.
A vállára nehezedett egy kéz, mire megfordult, és szembe találta magát Bandipapával, aki olyan volt ezen a környéken, mint keresztapa. Jól értettétek, keresztapa. Mintha mindenkinek a keresztapja lett volna. Mindenkiről ha csak félpercig is, de gondoskodott, mindenkire odafigyelt picit, mindenkihez volt egy-egy szava, mely vagy jól esett az embereknek, vagy nehezteltek érte rá. Egy dolog biztos, csupa szív emberről lévén szó, nagy szakállal, hiányos és szakatt öltözékkel járt-kelt, és ezért senki nem vetette meg. Aki az elején ilyet gondolt, az is rájött arra, hogy Bandipapa másként nemis lenne ugyanaz az ember.
Sokan azt hitték, nincs más és jobb ruhája, de voltak, akik azt állították, ez hagyomány számba menő dolog, hogy így "öltözködik". Mások pedig egyszerűen úgy gondolták, neki így kényelmes, akár mert nem szeretne sokat mosni, akár mert így nincsen melege, a hideg ellen meg mindig legurítható egy-egy pohár bármiből.
- Robertó! Hát ne lógasd úgy az orrod! Igyunk egyet gyere, itt visszább az egész olcsó. - Papa csak kacsintott Robira, de Ő csak a fejét ingatta, tagadólag és lemondóan, mint akinek az életkedve teljesen elment már rég, valahogy olyan életúnt volt, olyannyira, mint akinek mindenkije meghalt.
- Robikám! Hát ne csináld ezt. Mi értelme ennek így. Ilyen üresen és monotonon élni már fél éve! Hát mi értelme!
- Semmi. Igazán semmi. Csak vagyok, de minek azt nem tudom. Nem tudnám megmodnani. - felelte az orrát törölgetve.
- Minden élet értelmet nyer egyszer, a puszta lét értelme maga az élet. - felelte komoran papa.
- Hiányzik. - mondta Róbert, és elfordult egy pillanatra, hogy ne lássa a másik a szemébe gyűlő könnyeket.
- Az a lány mindenkié volt. Igazán mindenkié.
- Nem. Csak az enyém, úgy legbelül, csak az enyém.
- Gyere igyunk egyet!
- Menjünk. De inkább ne üljünk be sehova.
Bandipapa bólintott és elindultak. Az utca lámpái megvilágították őket, hol gyengén, hol kevéssé gyengén. Robi arra gondolt, minek ide annyi fény, amikor nincs is érték a dolgokban, minek ide minden, ha Ő úgy sincsen már itt vele.
Álltak és várták, hogy átmehessenek, mikor nem jön egy autó sem. Eindultak. És robi, ahogy szinte vaktában elindult, egyszerre elesett. Egy kocsi jött és elütötte. Elütötte épp úgy, ahogyan egy macskát ütött volna el az ember.
Belehalt sérüléseibe, pedig a mentők hamar a helyszínre értek, de már nem lehetett rajta segíteni. És csak Ő, csak az a lány tudta, hogy jobb így neki.
Hiszen így legalább nem látta az esküvőt, mikoris egy gazdag férfihoz hozzáment, nem látta amikor babakocsit tolva ment végig az utcákon...
Pedig a baba az övé volt. Csak az övé...

Szabadifürdő, 2006. augusztus