A Gyermek

Kellemes nyári szellő fogadta az embert, ahogy kilépett az utcára. A hőmérséklet nem volt épp magas, 28-29 Celsius tájékán lehetett. Felhő egy sem látszott az égen, csupán a kék ég tündökölt az emberek feje felett; nem takarta egy felhőcske sem el a Napot, azt a Napot, mely az embernek mindig is oly sokat jelentett. Ám nem csupán az emberek örültek ennek az időnek, nem pusztán őket mosolyogtatta meg a kék ég látványa, minden élő a Földön mosolygott, ki-ki a maga módján: a madarak vígan dalolták éneküket, a halak élték megszokott kis életüket, minden állat boldog volt leszámítva azokat, melyek fel sem fogtak semmit a dologból. Bár ezen is lehetne vitatkozni és bizonyára lehetne biológusokat megkérdezni a dologról, hogy mégis mely állatok fognak fel bármit is az időjárásból és melyek nem, és ha valamelyik felfog dolgokat - hiszen tudjuk azért mi halandó egyszerű kis emberek is, hogy egynéhányan tutira érzik az időjárás változásait -, akkor mégis mennyit, vajon ők miként értékelik a napsütötte ég látványát, a nap sugarának érzetét, a kék éget.
Ha valaki úgy érzi, rakja le ezt a kis irka-firkát és rohanjon megnézni mely állat mit fog fel. Nem tartom vissza. Annyira úgysem érdekes amit én most itt leírok, legalábbis úgy érzem e nélkül mindenki bátran átélheti a szép és csúf pillanatait, amik neki adattak, amiket neki szánt a sors, isten, vagy nevezzük csupán valamiféle rendezőelvnek. Azt hiszem erről is lehetne diskurálni, filozofálgatni, ki így, ki úgy vélekedne és a fura, hogy mindenkinek igaza lenne. Már ha van olyan hogy igazság. Talán inkább úgy lenne jobb mondani, hogy létrejön mindenkiben egy adott dologról egy vélemény, és ha azt valaki más nem tudja megcáfolni vagy az élet nem alkotja, formálja tovább, akkor egyszerűen keletkezik egy tézis, egyfajta gondolat vagy gondolatsor, mely adott ember számára "igazságként", mint fogalom definiálódik. És talán csak ennyi kb. az igazság. De sebaj, mi ne menjünk bele az élet nagy kérdéseibe, mert hát sokan megharagudnának, ha mi ilyeneket boncolgatnánk, többnyire leginkább a kedves olvasók, hiszen rájönnének, hogy egy ilyen vackot nem érdemes forgatni, amit én itten irkáltam. De mi csak tartsuk meg az embereinket, a mi kedves ismerőseinket, barátainkat, rokonságunkat abban a hitben, hogy minden sorom értelmes és érdemes elolvasni ha más nem kellemes időtöltésnek minősül, bár én szerintem sokkal inkább beillik egy röhejes betűhalmaznak az egész és büszke vagyok bizony mondom, büszke vagyok arra, hogy ez itt az én nevem alatt díszeleghet valahogy úgy, mint ahogy díszelegnek az ősember kis alkotásai, bár azok némely esetben értékelhetőbbek és tán még élvezhetőbbek is, mint én itt betűket formálva, cifrázva és körülírva dolgokat, egyszerű állati önvalómmal, mely adott és melyen nem változtathat senki és semmi.
Tessék közben zene is megy itt, csakhogy jobb legyen az írás. Jobb lesz? Nem. Hát ez is rossz próbálkozás volt. Pedig a bácsi aki itt énekel, igazán tud énekelni, ráadásul a szöveg is felettébb érdekes már amennyire én az angol nyelvet ismerem...
Visszakanyarodva ahhoz a naphoz, folytatom terjengős leírásomat arról, miként is élvezték a gyerekek, hogyan játszottak, labdázgattak és kergetőztek, a strandokon lubickoltak a medencékben, játszották ki meddig bírja levegő nélkül. Aranyosak voltak. Valahogy az embernek mindig jólesik látni a gyerekeket. Talán a sajátját leginkább. A saját gyerekünk, a saját vérünk, a saját lelkünk és egy szerelem gyümölcsei, mely szerelem megmarad vagy elvész, de a gyermek, gyermek marad, és örökké közös még akkor is, ha az ember nem szeretné, hogy közös legyen, még akkor is, ha a másikat ki nem állhatja. Vannak bizonyos kompromisszumok, melyeket a gyerekekért meg kell kötni, vannak szabályok, melyeket be kell tartani, de a fő, hogy a gyermekünk mindig a gyermekünk marad.
A strand, szokás szerint telve volt, mondhatnánk úgy is, hogy egy talpalatnyi szabad hely nem volt, természetesen leszámítva azt a félméteres részt, melyek az emberek közt azért lenni szoktak, csak amolyan szégyenlőségből, vagy talán csak azért, hogy ne érezzék akár válogatás nélkül egymás testét. Pedig az emberi test az egyik legszebb teremtménye Istennek vagy mondjuk inkább evolúciónak. Ezzel mindenki egyet érthet. Persze vannak csúnyácska emberek, vagy dagadtak, mint én, vagy soványak mint egy nádszál, de hát akkor is minden anatómiai részünkkel, minden bonyolultságunkkal, sejtünkkel mi volnánk az evolúció csúcsa, legalábbis egyenlőre, a mai ismereteink szerint.
Egy apuka épp fagyit nyalt, és segített kislányának, hogy le ne csöppenjen a drága csoki fagylalt. Mosoly ült az arcán és néha egy-egy puszit nyomott a kicsi lány arcára. Picit távolabb tőlük egy nő feküdt, napoztatta már eléggé barna testét és olvasni próbált. Nem tudott. A regény, melyet kezében tartott, egyike volt az ismert csöpögős sztorik százait megíró íróknak vagy írógépeknek, akik mindig happyenddel zárták a történetet, és valahogy biztos, hogy gyerek, boldogság, és nagyon nagy szeretet uralta a könyv utolsó oldalait. De nem bántom és ítélem én el ezeket, így van ez rendjén, ilyennek is kell ám lennie. De komolyan. Ne nézzenek bárgyú arccal, és kételkedő mosollyal, tényleg így gondolom!
A nőnek egy könnycsepp gördült le az arcán. Letette a könyvet és elfordult attól, hogy a borítót se lássa. Nem is tudta igazán mért vette meg, amikor már a borító elszorította a szívét, amikor már attól lehervadt arcáról a mosoly, és félt a boltban, hogy sírva fakad a pénztárnál. És mégis, alig várta, hogy kinyithassa a kis kötetet, és belefúrhassa tekintetét a sorokba, átélhesse az oldalakon át tartó feszültséget és konfliktussorozatot azért, hogy egyszer ennek is vége legyen. És most tessék. Vége lett. És mire ment hát vele?!
Ahogy elfordult, az apjába csimpaszkodó Annát látta, ahogy puszilja annak az ajkát és ráncigálja a szakállát. És az apa oly boldogan mosolyog. Oly boldog, hogy végre vele lehet.
Nem bírta türtőztetni magát, sírva fakadt, s némán rázkódott. Csak könnyei peregtek sorra. Az apa ezt látta, és egy pillanatra eltűnt a mosoly arcáról, elkomorult és bánat csillogott szép barna szemeiben. Ezt nem láthatta a nő, nem érezhette hatalmas bánatát. Nem tudhatta, hogy neki nem adatott meg a gyermek, másnak viszont megadatott, de egy éven belül el is vétetik. Isten keze. Istené, a sorsé, akármié, mégis együtt kel mosolyogni a kicsivel az elmúlásban, együtt kell örülni azért, hogy azok a kicsike napok, az a rövid idő, mely másoknak évtizedekben méretik, ennek a kis négy éves lánykának igazán tökéletes lehessen...
Szabadifürdő 2006. augusztus 20.