Boldogság a boldogtalanság közepette

Vége lett az előadásnak. A közönség ráérősen hagyta el helyeit, miközben tapsviharral köszönték meg a csodálatos órákat, melyekért a színház személyzete, igazgatója, technikusai, de leginkább a szereplő színészek érdemeltek köszönetet. És mi lenne nemesebb, elkápráztatóbb a szereplők és a színház más alkalmazottai számára, mint egy hosszú, szívből jövő öröm, tapsvihar s éljenzés!
Teltház volt ez estén. A korosztály sem volt egységes, a tizenöt évesektől a hatvanas éveiben járó emberekig mindenki eljött, lelkesedve várták az előadás napját. Lelkesedtek, ámbár nem tudták, hogy mégis miért. Nem tudták, hiszen senki sem tudhatta igazán.
Nem kísérte hírverés a bemutatót, nem verték nagy dobra úgy, ahogyan általában szokták. Nem, mert nem merték, mert nem voltak bizonyosak a sikerben. Új, többé-kevésbé ismeretlen tehetségekkel játszottak, s a történetet is egy neve sincs író adta kezükbe. Két évig tartott, mire az író és a rendező együttműködésével igazán sikerült összeválogatni a szereplőket, és elkezdődhetett a darab tanulása, színpadra vitele.
E mű azért tartotta kétségek közt a színház vezetőségét, mert különböző remekművek szolgáltattak alapot a jelen előadáshoz: így sok elemében Az ember tragédiájára és Az Operaház fantomjára emlékeztetett ezen alkotás.
Így tehát nem csupán a színészek kiválogatása volt nagy feladat, hanem egy zenekar is kellett mindehhez. Törekedtek a teljesen élő előadásra, s így még elektromos zongorát sem használtak. A zenekar 15 tagból állt, négy gitáros, két hegedűművész, egy csellista, egy szakszofonos, két zongorista, egy trombitás, három harmonikás és két dobos tette lehetővé a teljes mű bemutatását.
Nehéz volt megszervezni a próbákat, összehangolni ezt a nagy csapatot. Pár hónap alatt elérték, hogy mindenki ismerte egymást és jó barátságok is születtek e teljesen új társulatból.
Így lépett ki az öltözőéből egy fiatal, frissen végzett színésznő, aki a mostani előadáson a főszerepet kapta csodálatos hangja miatt. Azonban nem csak hangjával büszkélkedhetett.
Haja most leengedve, rendezetlenül omlott hátára, úgy tűntetve föl őt, mintha még csak tizenéves lenne. Határozottan az volt az ember érzése, ahogyan ránézett, egy kislány őszinte, tiszta szeme néz vissza rá. Szeme olyan volt, mint a tenger. Olyan, mint a tenger tiszta időben: mikor csendesen nyaldossák a hullámok a kicsiny csónakot. Az egész teremtés nyugalmat, békét árasztott, nem látszott meg rajta a világ mocska. Ruhája sem volt feltűnő, egyszerű farmert, pólót és kabátot viselt. Kezén nem ékeskedett ezernyi ékszer, egyetlen gyűrű volt látható csupán. Egy olyan gyűrű, melyet az éppen kilépő fiatalembertől kapott, születésnapjára. Nem volt ennek köze szerelmükhöz, nem jeggyűrű volt, de valahogy mindig az volt az érzése amikor lenézett az ujján lévő parányi ajándékra, hogy a férfi szemébe néz. Mindig fölrémlett neki ilyenkor a férfi gyengéd tekintete, s mosoly terült szét az arcán. Mosolygott, hiszen boldog volt. Szerette a férfit... Szerette, mindennél jobban, őszintén, igazán. Soha nem érzett még ilyet, pedig volt már egy pár fiúval dolga élete során.
A kilépő férfi arcán fáradt mosoly jelent meg, ahogyan meglátta ráváró szerelmét, és nesztelenül lépett oda, hogy átölelje és megcsókolja a lányt. Nem tűntek épp összeillő párnak, egészen más jellemet vélt felismerni aki rájuk nézett, kinézetük alapján. Mosolyuk és tekintetük volt az egyetlen szemmel látható hasonlóság kettejük között. Látszott, hogy mindketten szeretik a másikat, s csak választottjuk társaságában tudnak igazán feloldódni, önmaguk lenni.
- Gyönyörű voltál. - szólt a férfi, és miközben egyik karjával átölelve tartotta, gyengéden megsimogatta a lány arcát.
- Olyan jó volt veled játszani! - szólt kedvesen a lány, s közelebb húzódott a férfihez.
- Furcsa volt megcsókolni a színpadon, úgy, hogy mindenki minket néz. Nagyon furcsa, de egyszerre jó érzés is. Úgy éreztem, hogy az a csók, az az ölelés egy új fejezetet nyitott életünkben... Gyere, még ne menjünk haza! Van egy kis... Szóval van egy kis meglepetésem a számodra.
- Nem vagy még fáradt? - kérdezte a lány, s pajkosan ránevetett szerelmére.
- Nem. Ha veled vagyok, sosem fáradok el igazán. Erőt merítek belőled, s veled lépni, menni, haladni könnyű. - válaszolt a férfi, és cinkosan ránevetett.
Kézen fogta a lányt, és elindultak a hátsókijárat felé. Lassan sétáltak, és egy pár percig nem szóltak semmit, csak szorosan egymás mellett mentek s erősen tartották egymás kezét. Olyan volt ez, mintha mindketten gondolataikba mélyedtek volna. A lány azon töprengett, hogy milyen meglepetést tartogathat számára a fiú, s vajon mennyire lesz ez új számára. Ugyanis szokása volt Andrásnak, hogy olyan ötletekkel álljon elő, amik már-már képtelenségnek tetszettek. Ennek ellenére mégis mindig örömöt okozott Áginak mindenegyes ilyen hírtelen jött ötlet, gondolat. Ezt is imádta a férfiban. Egyáltalán nem volt szokványos alak, mindig tudott egy új arcot, képet mutatni, amit nem várt volna tőle senki.
Ezzel szemben András azon töprengett, hogy vajon biztosan jó ötlet-e ez a mostani, vajon nem riad-e meg Ági, és, hogy vajon szereti-e Őt igazán. Hírtelen megfordult, s így szólt:
- Szeretsz?
- Szerinted? - kérdezett vissza Ági.
- Nem. Nem tudom... - felelte vigyorogva a férfi.
- Akkor hülye vagy! ... Mért ne szeretnélek, Te Kis Hülye?! - mosolygott rá a lány, és mélyen a férfi szemébe nézve megcsókolta Őt.
Így álltak egy pár pillanatig, aztán ismét elindultak. Ahogy kiértek az épületből, a taxiállomás felé sétáltak. Ott leintett András egy kocsit és beszálltak. Mintha csak erre várt volna a sofőr, beindította a motort, és lassan kitolatott helyéről, és gyorsítani kezdett. Aztán egyszerre csak száguldottak az úton. Ági megborzongott és halkan a fiú fülébe súgta:
- Hova megyünk?
- Nyugodj meg, ez pontosan így volt megbeszélve. - felelte Andris, és megsimogatta a lány haját. Annyira szerette ezt a hajat! Ez volt az egyik külső jegy, amit imádott szerelmében. Olyan jól esett neki ezt a bársonyos, síma és jóillatú hajat simogatni. Rendszeresen játszott is vele, csavargatta, tekergette, s olykor játékból még húzogatta is. Ilyenkor nem mondta volna róluk senki, hogy felnőttek s, hogy már igencsak húszas éveik végét tapossák.
Kergetőzni is szoktak, és a helyzet az, hogy ezekben a játékokban általában Ági nyert. Ő, mert a fiú kissé kövér, ráadásul csiklandós volt. Így tehát, ha sikerült is elkapnia a lányt, az egy kis csikizéssel megadásra késztette Andrást. Nagyon édes volt így játékaik közben. Egyszerűen angyali. Valahogy úgy érezte ilyenkor a férfi, hogy nincs nála szerencsésebb ember a világon.
Ági is gondolataiba mélyedt, amikben igencsak megjelent András. És tulajdonképpen csak Ő. Visszaemlékezett arra, amikor egy szép nyári napon, elmentek sétálni, s a Tisza partján üldögéltek. Nagyon jót beszélgettek, és egyszer csak András karjaiban találta magát, akivel szenvedélyesen csókolózott. Meglepődött. Megijedt egy pillanatra, mert ekkora vágyat és szenvedélyt még nem érzékelt azelőtt, de amikor ránézett a fiú boldogságban úszó arcára, majd belenézett szép barna szemeibe, rájött, hogy nincs oka félni. Akkor kezdődött kapcsolatuk. Akkor jött rá arra, hogy megtalálta az igazit, hogy megtalálta azt a férfit, akit minden pillanatban el tud viselni, és imád velelenni.
Ezután is... Ezután is annyira bolond volt András, hogy ez már-már őrültekre vallana. Ruhástul ugrott be vele a folyóba. És ezt egyik pillanatról a másikra tette. Semmi átvezető, vagy egyáltalán valami árulkodó jel. Egyszerűen csak ahogy karjaiban volt, arra lett figyelmes, hogy fölállnak, és András ugrik. Először bosszús volt. Aztán amikor rájött, hogy az összes fontos irat, jegyzet, sőt a pénze is a táskájában volt, akkor már nemis haragudott többet. András viszont így dobhatott ki egy telefont, mert az is úszott velük a folyóban.
Az emberek ezután eléggé rosszallóan nézték őket, ahogyan hazafelé sétáltak. Azóta is sokat gondol erre a napra, ami annyi öröm és szép időszak kezdetét jelentette. Igaz ugyan, hogy kevés ideje volt erre gondolni, mert a férfi nagyon találékony volt, és számtalanszor elkápráztatta már azóta is, de azért olykor még nosztalgiázott ezekkel az emlékekkel.
Egyszerre fordultak egymás felé, és ezen jót nevettek. Látszott rajtuk, hogy mindketten a másikról álmodoztak, hogy még egymás mellett ülve is képesek a másikra gondolni. Megölelték egymást, és kinéztek az ablakon.
A táj egyre változó volt, alig-alig látszott valami a sötétben, csak egy-egy fa koronáját lehetett kivenni, s persze az útjelző táblák körvonalait, melyek meg voltak világítva. Persze nem mindegyik, mert általában sok fiatal szórakozik a világítás tönkretételével, nemis sejtve, hogy mennyi balesetet okozhat cselekedetük.
A kocsi lassulni kezdett, majd bekanyarodott egy kisebb ösvényre, és lassan megállt egy kis ház mellett, ahonnan kiszűrődött a fény.
- Hova hoztál? - kérdezte Ági.
- Css. Kapsz egy kendőt a szemedre, és majd csak akkor látod meg, ha már én is szeretném. Jó?
- Jó. Legyen, ahogy akarod. - felelte a lány.
Elővett a férfi egy kendőt, és gyengéden a lány szeme elé helyezte, és megkötötte hátul. Elégedetten nyugtázta, hogy jól sikerült a dolog.
A taxishoz fordult, és megköszönte szolgálatait. Megkérte még, hogy jöjjön vissza a megbeszélt időpontban.
Kiszálltak, és megfogva kedvese kezét, elkezdte vezetni a ház felé. Bizonytalanul lépkedett a lány, hiszen nem volt hozzászokva a vaksághoz, ahhoz, hogy vezetésre szorul. Furcsa volt ez neki, de megbízott a férfiban, s így nem okozott nehézséget az sem, amikor szólt, hogy lépcső lesz fölfelé.
Beléptek egy ajtón, ahol íncsiklandó étel illata fogadta őket. Érezni lehetett, hogy virágok is vannak a közelben, mert jó orra volt Áginak ehhez. Imádta a virágokat, és így szaglásával is fölismert jónéhányat közülük.
- Ülj le, kérlek! - szólt András, és gyengéden egy székhez segítette a lányt.
- Levehetem végre? - kérdezte kissé feszengve Ági.
- Nem, még nem. Előtte figyelj csak! Szeretnék neked adni valamit, amihez most elegendő lesz a füled is.
Hallotta a lány, hogy egy tok nyílik, cipzár húzódik szét, s valami koppan egy kicsit az asztalon.
- Mit adsz nekem? - türelmetlenkedett a lány.
- Css. Figyelj! - válaszolt a férfi, és végig húzta ujjait az imént elővett gitár húrjain.
- Imádom ha gitározol. - mosolyodott el Ági.
A férfi nem válaszolt, csak egy mosoly futott át arcán, és nézte szerelmét. Aztán pár másodperc múlva elkezdett játszani, majd énekelni.
- Az évek rohannak, kergetik egymást.
Mi is sietünk, reméljük a folytatást.
A Nap ragyog és az ég is tiszta, kék;
eltűnik és megújul százezernyi kép.

Megismertelek, megláttalak, megszerettelek.
Időtlen idők óta csak téged kerestelek.
Elértem hozzád, kikötöm hajóm, veled, veled;
szívembe lánggal írtad angyali neved, neved.

Egy éve már; de mintha egy perce csak,
csak egy perce, hogy megéreztem ajkadat.
Évmilliók óta ismerlek talán,
de még ma is szerelmem vagy, kis Leány.

Megismertelek, megláttalak, megszerettelek.
Időtlen idők óta csak téged kerestelek.
Elértem hozzád, kikötném hajóm, veled, veled,
ha szeretnéd, ha szeretnél... Add nekem kezed!

Ági önkéntelenül kinyújtotta kezét, s a férfi felé nyúlt. András még gitározott, de egyik kezével egy határozott mozdulattal levette a lányról rögtönzött szemkötését.
- Igen. Szeretném, szeretlek. - szólt a lány, és átölelte a férfit. Boldog volt, hogy Ő is így érez s, hogy Andris ilyen szépen kérte meg. És azért is boldog volt, hogy Ő... Pont Ő, akit mindennél jobban szeret.
- Akkor ... Hozzám jösz feleségül? - kérdezte a férfi, tekintetét belefúrva a lány szemébe. Nézték egymást, és látták, ahogyan mindkettőjük szeme ugyanazt a képet adja, ugyanaz a gyöngédség, őszinte szeretet és tiszta boldogság tükröződött tekintetükben.
- Igen. Igen, boldogan. Nem vágyom másra. Szeretnék a feleséged lenni, aki egy életen át melletted fog állni, aki vigyázza álmod, őrzi nappalod, és aki te vagy. Mert részed akarok lenni, részed, épp úgy, ahogyan te neked részemmé kell válnod, ahogyan már így is részemmé váltál. Szeretlek. - mondta gyengéden, de határozottan a lány, s eközben arcáról leolvasható volt az a mérhetetlen boldogság, igaz szeretet. Egy könnycsepp gördült le arcán, és ahogyan felpillantott, ezt látta a férfin is. Olyan volt ez, minta tükörképét bámulta volna. Olyan jóleső volt... Olyan egyedülálló, igazi, egyetlen s örök...
Ekkor csöngetést hallott a fiú, megrázkódott, megijedt. Kinyitva a szemét rádöbbent, hogy csak álmodott. Csak egy álom volt. Egy gyönyörű, boldog álom. És az a lány, akit feleségül kért, még nemis tűnt föl soha előtte, nem ismerte még. Arra is ráeszmélt, hogy őt sem Andrásnak hívják, ennél sokkalta egyszerűbb, közönségesebb neve van az álmon kívül. A neve, Viktor...
- Az Ember álmában boldog lehet, s ami nincs a valóságban, az életben, az éjjel eljő, s beragyogja szürke életét. Velem is ez van. Egyedül vagyok, magányosan, félve a jövőtől és undorodva minden megélt naptól. Undorodva, undorodva! Nincs semmi, ami érték lenne számomra. Megcsalva, hazugságoktól övezve, a múltra félve tekintve léphetek csupán. Eltűnt a reménykedés és a bizalom, megvetem világom, életem. Nincs lét, csak vegetálok. Látom ahogyan sorvadok és elmerülök a szennyben, melyet én magam ástam, készítettem elő - gyanútlan, boldogságban úszva -. - mondta ki hangosan gondolatát, és fölkelt, hogy ajtót nyisson. És az ajtóban a postás állt csupán. Eltűnt az utolsó halovány reménysugár is, megmaradnak a szürke hétköznapok.
Budapest, 2004. november 7.