Mit érnek a napok?

Fiatal voltam még, mikor megismertem Istvánt. Ő mindenkinek István
volt, pedig ősz hajszálai, reszkető keze és görnyedt testtartása tanúskodtak koráról, megmutatták, hogy igencsak benne jár a korban. Csillogó kék szemei, melyek folyamatosan körbejártak a jelenlévőkön, arcvonásai, melyek beesett arcán élénken kirajzolódtak, mégis azt hitették el az emberekkel, hogy fiatal. "Az ember annyi idős, amennyinek érzi magát." - tartja a mondás. Ő ezzel szemben "annyi idős volt, amennyinek az arca mutatta.".
Egyszer, mikor még az iskolából tartottam hazafelé, összetalálkoztunk egy cukrázda előtt. Meghívott egy süteményre, így leültünk egy kis asztalkához, és lassan fogyasztottuk csak az előttünk pompázó kókuszgolyót. Mindketten azt ettünk, mert azon a helyen - tudtuk jól - a többi sütemény nem teljesen volt ehető, viszont végképp nem volt sorolható a finom kategóriába.
Megkérdeztem tőle:
- Mennyi idős vagy? - s közben kicsit el is pirulhattam, mert Ő mosolyogva, kicsit bátorítóan nézett rám.
- Mennyinek nézek ki? - kérdezte, kicsit komorabb arccal.
- Hát... Hatvannak talán. Viszont az arcod, az arcod olyan, mintha külön életet élne. - feleltem feloldódva.
- Ennek meg van a maga története, de azt hiszem - s vett egy mély lélegzetet, én pedig közbe szóltam:
- Van időm és meg is szeretném hallgatni. Mondd el, kérlek! - és felvettem legbájosabb mosolyomat.
- Megbocsáss kedvesem, következő szavaimért, de légy olyan jó, és ne mosolyogj rám úgy, mintha egy jól sikerült éjszaka után beszélgetnénk! Ugye még nem volt jól sikerült éjjeled? - kérdezte, és tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem. - mondtam elhaló hangon, és teljesen úgy éreztem, hogy el akarok bújni a föld alá.
- Jól van na, ne haragudj! - mosolygott rám.
- Nem haragszom, hogyan is haragudhatnék. - mondtam enyhén, kényszeredetten mosolyogva.
- Akkor elmondom arcom s testem történetét, azt a történetet, ami meglehet, magyarázatot ád koromra.
- Én pedig hallgatlak. - mondtam, és picikét hátrább döltem a széken.
- Negyven évvel ezelőtt kezdődött. Tudod milyenek voltak azok az idők? - kérdezte, s válaszomat meg sem várva folytatta tovább.
- Nem tudod. Hogy is tudhatnád?! Az unokám lehetnél... Tehát negyven évvel ezelőtt, már a huszas éveimet tapostam, erőtől duzzadó fiatalember voltam. Szerettem élni. Szerettem csavarogni, mászkálni, ismerkedni, lányok után rohangálni. Egyszer aztán, megkedveltem egy lányt, pár utcára lakott csak tőlünk. Megpróbálom neked leírni Őt.
Barna szeme, barna haja volt; és bár ez egyszerűnek tűnhet számodra, amolyan közönségesnek, nekem nem tűnt annak. Szép szemeiben elvesztem, hajának illata elbűvölt, ajka íze lángra gyújtotta szívemet. Azt a szívet, ami olykor fel-felgyorsult szebbnél szebb lányok láttán, de talán ezt jobb lenne vágynak nevezni, mert hormonok munkája volt. Talán a szerelem is hormonokból keletkezik, de ez ezzel a lánnyal, Ágnessel nem így volt. Ő elbűvölt, elvarázsolt, egyszerűen beleszerettem.
Pár hónappal megismerkedésünk után elvettem, arám, feleségem lett, és boldogok voltunk. Boldog voltam, nagyon is a fellegekben jártam, nem figyeltem semmire. Dolgoztam, nagyon sokat dolgoztam, hogy minnél többre jussunk, hogy legyen egy szép lakásunk, ne egy szoba-konyhában kelljen élnünk. Gyűjtögettünk, már nem sok hiányzott, hogy megvegyük álmaink kis lakását. Persze ne úgy képzeld el, mint a mai lakásokat. Azok a régi lakások még kevésbé voltak konfortosak, mint a maiak. Nem voltak változatos, szebbnél szebb kis házak, még a lift is ritkaságnak volt tekinthető.
Ágnesem pedig minden nap várt haza, minden napot széppé, örökké emlékezetessé tett számomra. - eközben arca egy pillanatra megváltozott, s gyengéd s egyszerre keserű kifejezést öltött.
- Szóval - folytatta tovább -, minden napunk szép volt. Jó volt vele lenni. Sokan furcsán is néztek rám a gyárban, amikor teljes megelégedettséggel, lelkesen bontottam ki otthonról hozott reggelimet, és mielőtt beleharaptam volna, mindig megszagoltam s néztem egy kicsit a zsömlét. Éreztem rajta kezének illatát, láttam rajta a kezét, ahogyan készíti nekem, és közben halkan énekel. Éreztem evés közben is, ahogy segít ennem, ahogy rám néz szép barna szemével, és élvezi, ahogy eszem. Mondom, annyira beleszerettem, hogy még amikor közelemben sem volt, igen, még akkoris azt hittem, úgy éreztem, hogy velem van.
Talán ez az igazi szerelem. Talán te is akkor fogod megérteni mindezt, ha igazán szerelmes leszel. Persze nem úgy, ahogyan a mai fiatalok. Nem azzal a tűznek álcázott hazugsággal, amikor mindent a kéj, a szenvedély, a szexuális örömök irányítanak. De hagyjuk is... Máris folytatom. - és eközben egy tőle nagynak számító falatot helyezett a szájába, és idegesen összerágta. Láttam rajta, hogy ideges. Azt is éreztem, hogy egyben szomorú is. És hát, megvallom őszintén, nem igazán értettem mondatait. Sok esetben badarságnak tűntek szavai. Ismertem én is azt a szexcentrikus világot, amiről Ő beszélt, de nem tartottam, nem tudtam rossznak tartani. Talán azért, mert én ebbe születtem. Talán azért, mert mindenkinek az ő kora a normális, a megszokott, és ezért lepődtem meg szavain. Nem tudom, mindenesetre kiváncsian vártam a folytatást. És még mielőtt megszólalhattam volna, folytatta is a történetet, folytatta az elbeszélését, életét:
- Minden nap sugárzott a boldogságtól, gyönyörű volt, ahogyan sűrgött-forgott. Egyszer beszélgettünk a gyárban András barátommal, aki épp úgy, mint én csak pár éve volt házas. Elmondta, hogy amikor Ő haza ér, már minden készen várja, asztalon a forró vacsora, sőt van úgy, hogy már kihül, mire leül az asztalhoz mátkájával.
Eltöprengtem magamban később, hogy nálunk miért nincsen így. Egyszer aztán, bementem a gyárba, és közölték velem, hogy "ma nincsen munka, menjen haza Elvtárs, és pihenjen!". Meglepett a dolog. Nemcsak én álltam ott meglepetten, sokan voltunk még, akik épp úgy hasztalannak éreztük a szabadnapot, az időt, amit nem kell ill. nem tölthetünk munkával. András barátommal úgy határoztunk, megiszunk egy fröccsöt, aztán eljön velem egy darabon, és mindketten hazamegyünk, a mi drága asszonyainkhoz.
Ez is milyen furcsa szó! Asszonyaink... Mi meg a férjeik voltunk, dehát ezt nem hangoztattuk semmi képp, inkább az volt a lényeg, hogy ők az "asszonyaink"... De mért is lettek volna ők a milyeink?
Mielőtt még filozofálgatni kezdenék neked, és a kókuszgolyó megromolna, végére kell járnunk a dolognak, és be kell fejeznem a történetet!
Szóval hazafelé sétáltunk, amikor egy fiatal, nálunk öt évvel legalább fiatalabb férfi közeledett, tartott velünk egyirányba. András felénk lakott, s kiváncsian néztük mindketten a férfit, hiszen tudtunkkal nem volt kihez jönni.
Jól öltözött, szőke, magas fiatalember volt. Tartásán nem látszott, hogy munka alatt görnyedne, hanyag viselete mégis elegánssá tette. Nem tűnt erősnek, de nem mondta volna senki, aki ránézett, hogy egy erőtlen, gyenge alak volna.
Továbbmentünk hát, majd kiváncsian figyeltük, ahogyan befordult előttünk az utcába, ahol én laktam. Furcsa érzés volt. Aztán, mintha megbeszéltük volna Andrással, egyszerre álltunk meg, és maradtunk egyre hátrább. Szemünkkel követtük a férfit, s láttuk, ahogyan megáll házunk előtt, előveszi a kulcsot, és bemegy. Ez persze még semmit nem mondó dolog volt, hiszen négy emeletes házról lévén szó, nem tudhattuk hova megy, s rajtunk úrrá lett a kiváncsiság.
Vártunk tehát pár pillanatig, amíg bizonyosan eltűnik a szemünk elől, és utánnamentünk, berohantunk az ajtón. Egymásra is nevettünk Bandival, mert valahogy úgy éreztük, kamasz korunkat éljük át újra. Igen vicces volt, ahogyan rohanunk, és megfigyelünk egy számunkra lényegtelen férfit.
Hallottam, ahogyan a lépcsőket szedi, és utánna is eredtünk. Nesztelenül léptünk, hiszen mindketten tudtuk, hogy most titokban járunk, és nem akartuk, hogy tudja az előttünk haladó. Megérkeztünk a második emeletre, ahol amúgyis hagytam volna futni emberünket, de ekkor lakásunk irányából meghallottam, ahogy kattan a zár. Megfordultam, s ott állt a férfi, kezében kulcsával, ami az én lakásom ajtaját is nyitotta.
Amikor meg akartam szólítani már háttal állt nekem és becsukta az ajtót. Női hangot hallottam. Sikítást... Egy sikítást. Tudtam, ez a feleségem. Odaugrottam az ajtóhoz, és... - könnycsepp gördült le az arcán ekkor - és... hallottam, ahogy feleségem beszél. Hogy miket, nem részletezem. Ha voltál már szerelmes, te magad is mondtál ilyeneket. Bandi megfogta a kabátom és kért, ne menjek be, de én nem engedelmeskedtem. Egyszerűen nem tehettem. Nem, mert nem engedte valami ott belül, talán a szívem. Talán ő hajszolt. Talán ő, ez a híres, nagy szívem.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Ekkor már semmit nem hallottam. Lassan léptünk be az előszobába, hogy ne lássanak meg minket.
Balra nyílt a konyha, jobbra pedig a hálószoba. Szembe velünk egy kicsinyke fürdőszoba kapott helyet. Csendesen felakasztottam kabátomat és intettem Bandinak is, hogy tegyen így. Ő is megtette hát.
Aztán még mindig nesztelen, kinyitottam hálószobánk ajtaját. Az én drága feleségem pedig ott lovagolt a fiatalemberen, és halk, kéjes nyögéseket hallatott... Miket is mondok! Neked nem lehetne ilyet mondani! - látszott arcán a düh, és a zavar.
- Megszólaltam ekkor: "Ágnes!". Feleségem összerezzent és megfordult, gyorsan leugorva a férfiról. "Mit csinálsz itt, Ágnes?!" kérdeztem tőle. A férfi közben fölkelt és késsel közelített. Én nem vettem észre. Már odaért mögém, miközben én az asszonyt néztem, mikor Bandit láttam, ahogyan ugrik és üt. Aztán még egyet, majd még egyet, majd rúgdosni kezdi emberünket.
Ágnes sírt. Nagyon sírt. Elátkozott, és elmondta, hogy nyomába sem érek annak a férfinak, és ütni kezdett. Arcon ütött, pofán csapott a szerencsétlen... Én pedig... Én pedig halántékon vágtam. Elterült és már nem sírt többé.
Egymásra néztünk Bandival, és tudtuk, hogy nekünk végünk. Bementünk hát a rendőrségre, és elmondtuk mindazt, ami velünk történt. Persze nem tudtunk teljesen összefüggően beszélni, de elmondtuk. Beismertük. És tizenöt év fegyházat kaptunk. Mi csak így neveztük "fegyházat". A börtönben letöltendő és az ehhez hasonló kifejezések soha nem voltak ínyünkre.
Így történt tehát. A munka alatt, amit végeztettek velünk a börtönben, a verések okán és amiatt, hogy meg kellett védenünk magunkat, megcsúnyultunk. Mindketten sokszor voltunk a börtön kórházában, már úgy ismertek bennünket az orvosok, mintha jó barátaik lennénk. Mindezek ellenére boldogan telt ez időszak. Mi megmaradtunk kettőnknek, és tudtunk egymásra mosolyogni. És amikor a hátunk sajgott, amikor eltört a lábunk, amikor mozdulni sem bírtunk, ajkunk mosolyra tudott húzódni. Amikor lelkileg már összetörtünk, mindig tudtuk, hogy a másik mellettünk áll s így, megmaradt arcom, elcsúfult a testem, és lelkem is elveszett. Öltem. Tudod mit jelent ez?
- Azt hiszem tudom. - feleltem halkan.
- Honnan is tudnád? Mit öltél meg egy bogarat? Vagy egy macskát? - kérdezte egyáltalán nem bántó hangsújjal.
- A kishúgomat. - feleltem. - Őt, mert előbb születtem, és Ő pedig meghalt.
- Kislány, ez nem gyilkosság. Ez a természet. És hidd el nekem, neked még boldog életed lehet és lesz is. Kívánom neked, hogy legyen. Kívánom, hogy soha ne kérdezd: - Mit érnek a napok?! Soha! Soha!
Budapest, 2005. október