Eltűnt a gyémánt

Kellemes szellő fújt, amolyan nyárutói délelőtt volt ez, meghazuttolva a naptárat, az évszakok sorrendjét és elrontva ezzel az emberek nyaralását.
Az előző napokban számtalan gyümölcsöt és zöldséget vert el az esső, számtalan ágat tört le, a fel-feltámadó szél, melyeken megannyi érett termés volt, miket gazdáik még nem szedtek le. Mondhatnánk erre, hogy - hát ez az Ő gondjuk, Ő hibájuk -, ám az is igaz, hogy ekképp drágaság áll majd elő a piacokon, és egy magamfajta városi ember nemigen juthat ezévben igazi és igazán finom barackhoz például. Tudom, tudom. Ez a kedves olvasót hidegen hagyja - megjegyzem meg is tudom érteni -, így hát ismételten eltekintek egy számomra igen jelentős dolog bemutatásától, csakhogy elkerüljem a felesleges kritikákat. Pedig az ember a kritikákból tanul - mondják a nagyok - és a tudás is csak tapasztalás útján szerezhető meg maradéktalanul. Ezért van, hogy a sok diák az iskolapadban annyira feleslegesnek tartja a matematikát és az irodalmat. Mennyivel jobb megírni valamit, mint elolvasni! Mennyivel másabb büszkén hátradölni, vagy épp kétkedő kifejezéssel arcunkon szemezni az előző percben leírt szavakkal, sorokkal, mint valaki más művét elemezgetni úgy, hogy az már nemis igazi vélemény amit alkotunk, hisz szabályszerűségeken alapul az egész kritikánk, berögzült mintákat keresünk és vélünk felfedezni a sorok között. Pedig lehet, hogy emberünk nemis szándékosan írta akképp.
Lehet, hogy bánatát, keservét fejezte ki úgy, hogy ne lássék írásából, egyszerűen tollat ragadott és a fantáziájára bízta magát és természetesen születtek az oldalak egymás után. És bűn ez? Bűn, hogy az ember úgy alkot, hogy magát adja? Bűn szabálytalan, eltérő, össze-visszaságot eredményező sorokat írni a papírra? Bűn alkotni az alkotásért, írni magáért az írás élményéjért, szeretni azért, hogy viszont szeressenek, élni azért, hogy életet tudhassunk magunk mögött az utolsó percben, mikor elvész minden és utunk végéről visszatekintünk?
Bűn sokkalinkább az, amikor kritizálunk valamit, amit mi nem tudunk megtenni, amit mi nem tudunk szerezni, ami belőlünk nem fakadhat és egyszerűen csak azért nem lehetséges ez, mert nem vagyunk egyformák. Illetőleg dehogynem. Egyformák vagyunk, csak ráragasztottuk az emberiségre, hogy mindenki más és más, mindnyájan különbözünk. Pedig nem. Gondoljanak csak bele! Mindenki ösztönösen cselekszik, és ami talán eltér, az az ösztön erőssége, domináns mivolta az emberekben. Semmi másban nem különbözünk, legfeljebb a külszínt tekintve. Van aki formás, gyönyörű, van ki csúnyácska, aztán vannak bűnronda emberek, akik szintén nem lehetnek bűnrondák, hiszen mindenkiben ott rejlik valahol a szépség, ill. létezik az az ember, aki szépnek látja az említett csúnyát is. És ez így van rendjén. Nem baj, ha akarják tekintsék persze különbözőnek az embereket, és mondjuk "minden ember más és más" és nyugodjunk meg a tudatlanságban, mint ahogy a hívő emberek is megnyugodhatnak Isten létezésében és boldogsággal töltheti el őket a tudat, hogy létezik, még akkoris ha ők maguk eről a szó valós értelmében soha nem győződhetnek meg, kézzelfogható jelet, bizonyságot soha sem kapnak. Ők is hiszik, hát mi is higyjük. Tiszteletben kell ugyanis tartani az elveket, a másságot is meg mindent, mert kiveti azt a világ magából, aki nem így tesz. És hát rossz kivetettnek lenni, higyjük ezt. Csak az egyszerűség kedvéjért, csak mert olyanok vagyunk, hogy jobb szeretjük az eleve elrendelt dolgokat, amik ott állnak előttünk, legalábbis mi bizonyosan látjuk és beletörődünk látásába és jól vagy rosszul de átéljük a dolgot. Jól van ez így...
Egy lány készülődik épp, az ablakon át láthatjuk, ahogy öltözködik. Minden látható innen, ámbár valószínű, hogy nem sokan nézik, mert ablaka a kertre néz. Elmondom most az öltözködést, csakhogy teljesen lássák amit én láttam. Csakhogy tudják. Nem hiszem, hogy mindenkit érdekel, és a történet pornográf részekben hiányt szenved, ekképp akik örülnek is e leírásnak, előre megnyugodhatnak, hogy folytatása nem lesz ezen az oldalon.
Hölgyünk egy szekrényben nézelődik, aztán lehajol, ekképp teljesen beláthat a szemlélő a lábaközé, a nők talán legszebb ékszeréhez, melyből gyermekeink lesznek, mely annyi örömöt és keserűséget adhat nekünk. Meg kell hagyni szép volt. Tehát olyan kis izgató. Jól látják e szót, nem szégyenlem leírni, mert ha egyszer úgy volt, akkor mért írjam másként, mért hallgassam el. Ne botránkozzanak meg a kicsikét prűdebbek sem a dolgon! Felesleges. Mamár kérem szépen semmin nem szabad megbotránkozni. Ez a mai világ. A szexualitás tömény tengere. Így lehetne röviden jellemezni. De mire is megyünk a jellemzésekkel!
Amíg én itt elmélkedem Önöknek, hölgyünk kimászott szekrénykéjéből és a lábát felebújtatta egy kis topánkába. Szép lába volt. A legszebbek talán körmei voltak. Hosszú, enyhén lakkozott lábkörmei. Ne lepődjenek meg, hogy ezt láttam! Felemelte egy kicsit, mint aki a lakkot szárítgatja, lóbálta picit, és úgy bújt bele a cipőbe. Igazán édes kis lába volt. Olyan nőies, mondom minden tekintetben nőies. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy ha valaki hosszú körmöket akar és szépre szeretné azt, akkor annak mindenképp szakemberhez kell fordulnia, és ki kell fizetni azt a párezer forintot amibe annak a megcsinálása kerül. Történetesen öltözködő hölgyünk példája megcáfolja ezt, mert véletlenül tudom, hogy soha nem volt még ilyennél. Még masszőrnél sem. Pedig azt hinné az ember, ott mindenki megfordul egyszer-kétszer. Ha nemis mozgásszervi megbetegedéssel, pusztán az élvezet kedvéjért.
Sétálni kezdett a szobában, mint aki a kis topánka kényelmi lehetőségeit méri fel, kétszer-háromszor körbesétálta a szobát, mely nem volt épp megeröltető feladat, hiszen elég kicsike volt, ráadásul tele szekrénykékkel és kacatokkal, azokon pedig nem trappolhatott volna át. Trappolni! Nevetnem kell. Ezekkel a kicsiny lábakkal trappolni nem tudna, mert ha azt is akarna, csak tipegésnek hatna, és kárt nem tudna tenni semmiben. Na látják. Ilyen láb láttán gondolkodom el azon, hogy annyira nem lehet rossz ha végig sétálnak az ember hátán ugyebár van olyan masszázsnak titulált dolog. Nos, hát egy ilyen kis lábbal lehet, hogy megkockáztatnám. Csak mert azt hinné az ember, hogy olyannyira ártatlan.
Odalépett egy másik szekrényhez, ahonnan különböző üvegcséket szedett elő, melyek közt sokáig válogatott, mire megtalálta amit keresett és egy keveset rakott a melkasára, a nyakára és a füle alá. Mellei kicsik, de formásak voltak. Bár lehet, hogy férfi szemmel sokminden formás. Azt nem tudom és így Önök sem fogják megtudni, hogy hölgyünk mennyire volt megelégedve testével és konkrétan a melleivel. Egy dolog biztos, bőre fehér volt, már-már természetellenesen fehér. Olyan, mintha míg mások barnaságukért tennének, Ő fehérítőt használna. Szép volt így fehérségével együtt is. Olyan ártatlanná tette ez a szín, arcán megjelenő mosoly, amit egy képzeletbéli udvarlónak küldött talán.
Nem viselt ékszereket, nem tűnt hivalkodónak. Bájos volt, de olyan is, mint aki nincs tisztában női mivolta adta lehetőségeivel. Bár ez nemis baj. Sok nő tanulhatna némi szerénységet. Bár ez a férfiakra is ugyanúgy igaz, csak mi kevésbé mutatjuk illetőleg másképp, másban és másnál hangsúllyozzuk a mi fene pozitív tulajdonságainkat, legyen az testünk állapota, fogunk, arcunk, esetleg méreteink, vagy az eszünk, bármink. Mindkét nemmre jellemző ez, csak picit másként.
Egy ízléses, kicsit elegáns ruhát vett ki, melynek leírásába nem bocsátkozom, már csak azért sem, mert a divatban és viseletekben nem vagyok épp otthon. Remélem megelégszenek azzal, hogy olyan volt a ruhában, mint egy angyal. Olyan, mint maga az ártatlanság, olyan szép, kívánatos, de elérhetetlen.
Kilépett az ajtónn. Cipői halk koppanással érintették a kövezetet, ahogy a kapuig elsétált. Majd miután becsukta maga mögött, nekiiramodott és eddigi bájos lassúsága semmivé lett. Rohant mint egy pajkos kisgyerek. Szaladt és nem tudhattam hova szalad.
Kicsit később, egy-két óra múlva tért csak haza, inmár csapzottan, rendetlenül, mint aki most kelt ki az ágyból. Korábbi szépsége mintha elveszett volna. Bement a kapun, becsapta maga után, ledobta a ruháit az egyik fotelba, és leült csak úgy meztelenül. Ezután hallatszódott a kapu csapódása, és egy nagy darab, ápolatlan férfi lépett be a kis lakba.
- Mit űsz itt csöcsbe? - hallatszott a kérdés.
A lány nem válaszolt, csak felkapott egy szakadt pongyolát, és eltűnt mindaz, ami pár órával ezelőtt volt.
Hogy hova lett? Ez az élet. Ilyen a legtöbb ember és ezért hiszünk egyre kevésbé egymásban, mert mindig kiderül, hogy olyannyira mások vagyunk, hogy olykor ez már-már elviselhetetlen. Elsőre mindenki lehet gyémánt, de ritka, hogy nem kopik el és nem válik kaviccsá, egyszerű, rücskös kis kaviccsá.
Így vesznek el kapcsolatok, így tűnnek el emberek egyre, így hagy magunkra mindenki lassan; és csak egy ember lesz, aki elfogad bennünket, és csak remélni lehet, hogy az az egy képes lesz felöltöztetni halotti köntösünkbe, szeretni mindenünkkel és még halálunkban is velünk maradni.
Szabadifürdő, 2006. augusztus 9.

Megírásról néhány gondolat

Kedves Olvasó!
Amikor ezeket a sorokat megírtam, magam előtt láttam mindazt, ami történt. Olyan volt, mintha emlékeimet nézném egy jóminőségű filmen. Pedig ez is - mint megannyi más írásom - a képzelet szüleménye csupán.
Igaz, hogy ennek volt némi valóság alapja, valami, amiből meríthettem mikor írtam.
Most, így, visszaolvasva, a masszázsok jutnak eszembe: amikor ott fekszenek kiterítve a nők, és minden érintésemre reagál a testük, reagcióba lépünk, és minden mozdulatommal előidézek valamit, valami olyat, ami elsőre nemis látszik előidézhetőnek.
A lelküket is simogatom, cirógatom, megérintem s kényeztetem, és ez a kényeztetés átjárja egész belsőjüket, beszédre készteti az embereket, megnyílnak, felengednek, átadják magukat nekem.
És ez csupán egy óráig tart és aztán felöltöznek, visszatérnek régi dolgaikhoz, levetett gönceik ismét rajtuk.
Vagy nézzük a fordítottját!
Bejön a Hölgy, csinosan, ruhában, levetkőzik, lebontja álcáját, leveszi ékszereit és egyszerű, közönséges emberré válik, akinek Isten - vagy épp nevezzük valamiféle Rendezőelvnek -, testet adott, olyan testet, mely tűnhet szépnek, csodásnak, viszont lehet egy egyszerű formátlan, csúnyácska eszköze az életnek, a létnek.
Benned, Kedves Olvasóm, milyen gondolatokat ébresztett irományom?

Budapest, 2007. január 30.