Alábbi bejegyzésemet Orschie fogyatékosok párkapcsolatait elemző két részes írása ihlette, köszönet neki érte. Mindenekelőtt leszögezem, hogy nem vagyok pszichológus, és a témában sem végeztem semmiféle kutatómunkát, még hozzá sem olvastam semmit a témához. Mindezek ellenére mégis veszem magamnak a bátorságot, és formába öntöm a témával kapcsolatos kusza gondolataimat, melyek kb. 10 év alatt fogalmazódtak meg bennem több látóval, és csupán csak egyetlen látássérülttel fennállott kapcsolataim alapján, mely utóbbi az eddigi legtartósabb, és immár szoros családi kötelékké avanzsált egy jó ideje. Azt is le kívánom szögezni, hogy Orschie a szakember, én csak egy amatőr, gondolataimból sem messzemenő következtetéseket nem kérek levonni, sem tőle, sem mástól.

Mindezen bevezetés után rá is térek az én egyik hipotézisemre, miszerint egy kapcsolat kiegyensúlyozottsága nem a fogyatékosság kérdésén fordul meg, hanem azon, hogy az adott felek az adott kapcsolatban mennyire képesek a női és a férfi szerepeknek megfelelni, mennyire a nő viszi a női szerepet, és mennyire a férfi a férfiét. Amennyiben egy nő vállalkozik férfi szerepek megvalósítására, a kapcsolat csak akkor fog elműködni, bár egy sokkal alacsonyabb színvonalon, mint azt tehetné, ha a férfi elfogadja az adott feladat női megfelelőjét. Ha ez nem történik meg, a kapcsolat élhetetlenné válik egy idő után, mivel egy szekeret sem lehet kétfelé hajtani. Ez utóbbi szerepcserében is fellelhető némi bibi, hiszen a felek nem lehetnek így sem teljesen elégedettek.
A férfiak szerepe a harc, a család védelmezése, a mindennapi létszükségletekhez szükségesek megszerzése, világunkban leginkább a pénzkereset. Ebbe a nő is besegíthet, de ha oroszlánrészt vállal ebben, a kapcsolat elbillen, mivel a nők feladata az otthon melegének megteremtése elsősorban, a férfi hátországának biztosítása. A nő nem harcol, a nő őriz.
Ha egy férfi tudása nem értékes a mai világban, az képtelen lesz a férfi szerepnek megfelelni a párkapcsolatban, legyen az ép vagy fogyatékos, tudjon bár mindent megszerelni, megjavítani, ami a keze ügyébe akad, hiszen a mai világunkban a pénz az értékmérő, és ha ezt a férfi nem tud szerezni, akkor a feladat a nőre hárul, pedig a lét biztosságának megteremtése alapvetően férfi princípium.
Gyakran gondolom úgy, hogy a mai nagy egyenjogúsításban elveszik a férfi-női jelleg, szerep. A nőknek egyszerre "kellene" férfi és női szerepeket is vállalni. Legyenek családfenntartók és családanyák is egyszerre, emellett nők. Míg ez utóbbi két funkció meglehetősen jól összeegyeztethető, az elsővel már nemigen. Ez ugyanis a két lovat megülni egy fenékkel esete. Egyiknek semmiképpen sem fog tudni a nő megfelelni. Családfenntartóvá csak akkor válhat, ha családanyai feladatait az államra hárítja, egyéb iránt nagy is a nyomás ebben az irányban, mivel a gyerek fejlődéséhez elengedhetetlen a bölcsi, ovi mondják, és az iskola után mindenképpen kell jutnia minden napra edzésnek, különóráknak a délelőtti kötelező iskolai órák után. E közhelyeket már sokan, sok helyen megcáfolták, a köztudatba azonban csupán csak lassan szivárognak be olyan kutatási eredmények, melyek a jól bevett paradigmákat támadnák. Még akkor is, ha a saját szüleim idejében sem volt még tipikus sem a bölcsöde, sem az óvoda, nem is járt egyikük sem, a délutáni óráknak pedig híre hamva sem volt. E feladatáthárításról egyebekben nemigen illik beszélni.
Gyermekei nevelésének és otthonteremtői feladatainak megteremtője viszont csak akkor tehet eleget, ha nem veti bele magát teljes gőzzel a családfenntartói szerepbe. Könnyű átlátni ezt, hiszen egy nap csak 24 órából áll, és ha ebből a feleség 10-et munkával és utazással tölt, vagy többet, aztán otthon mos, főz, takarít, és mondjuk alszik is 8 órát, esetleg beszélget pár szót férjével, és megpróbál nő lenni, a gyerekekre már nem marad idő.
Ha Orschie nézőpontjára redukálom a feltételezéseimet, és olyan párokban gondolkodom csupán, ahol csak két felnőtt él együtt, és nem akarnak gyereket, ott a helyzet nem bonyolódik ennyire, ott a kapcsolatnak ugyanis nem kell családként is funkcionálnia, a képlet egyszerűbb, mert kevesebb a változó, kevésbé bonyolult a rendszer az általam felvetett szempontból.
Orschie hipotéziseiben egyéb iránt az egyenrangú szót nemigen tudom értelmezni, a női és férfi szerepek maradéktalan betöltése más-más funkciót követel meg, és mindkettőre szükség van a rendszer jó működése szempontjából, így egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, ugyanúgy, ahogy az összetett ökológiai rendszerekben sincs egyik vagy másik elemnek egyenlőbb feladata. Mindenki mást csinál, de munkája a rendszer működése szempontjából elengedhetetlen. Hogy egy fogyatékos-ép párkapcsolatban vagy egy fogyatékos-fogyatékos párkapcsolatban nehezebb-e ezeket a szerepeket statisztikusan kialakítani, nem tudom, lehet ezt vizsgálni, miért is ne. De mindenképpen a rendszer kiegyensúlyozottságára helyezném a vizsgálat hangsúlyát, hogy a felek mennyire tudják betölteni férfi és női minőségüket.

Külön posztot szentelhetnék a bölcsödének és az óvódának szükségességéről vagy szükségtelenségéről látássérült szülők esetében. Mióta megboldogult Erhartné Katalin volt MVGYOSZ főtitkárasszonyunk minden fórumon azt hangoztatta, hogy ha egy látássérült házaspár nevel gyereket, akkor azt legkésőbb két éves korában közösségbe kell adni, azóta ez vak és egyéb körökben szintén paradigmává vált.
Az ovi bölcsi kérdés egyebekben csak annyiban kapcsolódik ide, hogy erről is úgy gondolom, hogy nem a fogyatékosság kérdésén fordul meg szükségessége, csak úgy, mint Orschie által említett fogyatékos gyerekek korai "öregedése", továbbá a gyerek segítővé avanzsálása. Utóbbi kettő egyebekben tipikusabb fogyatékosoknál, de felmerülésük nem fogyatékosspecifikus kérdés, megoldásuk úgy gondolom, nem a fogyatékos ügy keretei között megoldandó szerintem.
Előbbi úgy gondolom a család, mint rendszer jó vagy rossz funkcionálásán múlik, azon, hogy a szülők mennyire képesek megfelelni szerepeiknek, így a család mennyire képes betölteni funkcióit. Ideértve különösen érzelmi, szocializációs funkcióját. Különös fontosságú a család társadalomba való beágyazottságának kérdése is. A gyerek mennyire tud kapcsolatokat teremteni másokkal is, mennyire képes megtapasztalni az életet, ahogy van, nem csak a négy falat nézni szüleivel, mert utóbbi esetben tényleg fontos szocializációs hellyé válhat a bölcsöde, óvóda.
Az ingerszegény környezet mind fogyatékos mind nem fogyatékos szülők esetében felmerülhet, csakúgy mint a család rossz funkcionálása, így a bölcsöde és óvóda igénybe vétele mindkét esetben indokolt lehet adott körülmények esetén.

A fogyatékos szülők szülők gyerekeikre állapotuk folytán több felelősséget kénytelenek kihelyezni, ez azonban inkább kívánatos, mint kerülendő. A felelősségkihelyezés kérdését azonban nem szabad összekeverni azzal, mikor a gyermeket felnőtt szerepekbe kényszerítjük, például neki kell édesanyja fogyatékossága miatt ellátni kisebb testvérét teljesen iskola után. A gyerek felnőtt szerepbe való kényszerítése, kényszerülése azonban általános a társadalomban, Susan Forvard Mérgező szülők című könyvében hosszan foglalkozik a témával. Ez, mint fentebb említettem azonban nem azonos a felelősségkihelyezéssel, azaz azzal, hogy a gyereket saját kompetenciáiban igenis hagyjuk dönteni, és döntéseiért neki kell viselni a felelősséget. Egyebekben saját akaratából csak olyan döntéseket fog hozni, melyek meghozatalára már érett. Amennyiben pedig gyermekünket dönteni hagyjuk, ami a mai világban nem szokás, gyerekünket koravénnek nézik. Pedig nem ez a rendellenes, hanem az, mikor egy gyermek nem együttműködő, és felelőtlen döntéseket hoz. Talán már írtam valahol blogomban, hogy a felelősségkihelyezés magától értetődősége, mivel a fogyatékos szülőnek nincs más választása, minthogy megbízik gyerekében sok helyzetben, rengeteg nevelési hibától kíméli meg az embert a túlvédéstől kezdve a felelősség gyerektől való elvételéig.

A segítő segített viszony elkerülése ép gyermek fogyatékos szülő esetében szintúgy fennálhat bárki nem fogyatékos két személy között. Ha én beszélek németül, a férjem meg nem, akkor ha utazunk Németországba én leszek a segítője. Ez a viszony csak abban az esetben válik problémássá, ha a segítő valamiért kötelességének érzi a segítést, és nem képes nemet mondani, vagy nemleges válasz esetében a segített manipulálja a segítőt, hogy az segítsen.
Itt alapvetően a kérés milyensége a kritikus pont szerintem. Ha képesek vagyunk úgy kérni, hogy el tudjuk fogadni a nemleges választ, és nem neheztelünk érte, akkor a segítség kérése gyermekünktől rendben van. Ha a segítségét nem várjuk el, csak örülünk neki, és nemleges válasz esetén is megoldjuk pl. Orschie által említett levelünk felolvastatását, akkor a kérés rendjén való. Ha azonban kérésünk igazából elvárás vagy parancs, akkor az mind gyermekünk, mind bárki más felé nem alkalmazandó. Az erőszakmentes kommunikáció értelmében nem is kérés. Itt pedig már megint elkanyarodtunk egy olyan témához, aminek semmi köze a vakokhoz. Az elvárások hibájába pedig ép szülők is beleesnek, csak nem áll kérésük annyira a figyelem középpontjában, nem sajnálja a társadalom annyira szegény gyereket, mert a vakot sajnálni kell, és a gyerekét is, hogy nem jutott neki csak ilyen szülő. De kedves látó olvasóim ismerős a kérés gyerekünkhöz, hogy vigye le a szemetet? És kérés-e ez valójában?