Elolvastam ékezet nélküli bejegyzésemeg beküldés után, és mi tagadás az ékezetek hiánya eléggé élvezhetetlenné teszi szerintem az olvasást, ennek fényében döntöttem úgy, hogy külföldi tartózkodásom ideje alatt felfüggesztem az írást.
Szerdán viszont landolt a gépünk Ferihegyen, így folytatom. Mielőtt folytatnám a szigorúan kronológikus sorrendű fejezeteimet, nem állhatom meg, hogy lejegyezzek pár dolgot, melyet mindenképpen meg akartam osztani az olvasókkal, ha egyáltalán vannak ilyenek, és amelyeket mindenképp megjegyzésre érdemesnek tartok saját magam számára. Fejtegetném és árnyalnám továbbá az ovival kapcsolatos tapasztalataimat, melyek előző bejegyzésem óta letisztultak bennem.
Nem kétlem, hogy vannak olyan családok, és gyerekek, akiknek egy óvóda jót tesz, mert a gyermek az oviban több élményhez jut, mint amihez odahaza jutna. A bölcsiről mindez szintén elmondható. Portugáliában egy anyukával és a saját fiamnál két hónappal fiatalabb gyermekével laktunk egy lakásban, azaz egy szobát adtak nekünk, továbbá használhattuk a közös helyiségeket, a nappalit és a konyhát, meg természetesen a fürdőt. A vendéglátónk, aki mellesleg ugyanannyi idős mint én, egyedül nevelte kisfiát, és napi nyolc órát dolgozott, mialatt a gyereke a nagymamánál volt. Miután hazajött a munkából a portugál anyukánk, egyből letelepedett a számítógépe elé, a gyerek meg csinált, amit csinált, az anyja csak akkor szentelt neki egy "nem szabad"-ot, mikor a kisfiú a konyhakéseket pakolta elő a fiókból, vagy mikor felmászott az étkezőasztal tetejére, hogy megkaparintsa az ott levő gyümölcsöstálat. A kisfiúnak azonban nem túl sok ilyen figyelemfelhívó lehetősége volt, mert a mosógépen gyerekzár, az ajtókon lakatok, minden felpakolva, ami csak lehetséges. Őszintén szólva nem csodálkoztam rajta, hogy a gyerek mindent rámol, mindenre felmászik, és mindennek nekimegy, mert eléggé unatkozhatott szegényke esthosszat. Az anyja ugyan mindig bekapcsolta a tévét is, hátha az lefoglalja a gyereket, gondolom én ezért, de a gyereket nem érdekelte a tévé. Természetesen ment benne ami épp műsoron volt az első csatornán. Vad filmet mondjuk azért nem láttam, de focit, híradót, vicces filmet, szerencsekereket (ott most adják e nemes vetélkedőt!) reklámot, beszélgetős műsort láttam.
Az anyuka a vacsorát és a reggelit sem vitte túlzásba, a gyerek étele valami por vízzel vagy tápszerrel felöntve, be a mikróba, és reggel cumisüvegből, este általában kanállal a gyerekbe töltve. Az anyuka a gyerek vacsoráztatását általában úgy intézte, hogy bevitte az etetőszéket a nappaliba a tévé elé, és a műsor megtekintése közben megetette a kisfiút. Ennél bármelyik bölcsi vagy ovi ingergazdagabb környezet, legalább nem unalmas a gyereknek. Az oviban legalább történik valami, és a kisfiúnak legalábbis, ha akkor is internetfüggő lesz anyukája, az oviban valószínűleg több interakcióban, társas kapcsolatban lesz része.
A fenti kisfiúnak az ovi kifejezetten előnyös lesz, azonban ez a megállapítás nem mond ellent előző bejegyzésemben írottaknak, miszerint az ovi nem az abszolut jó megoldás egy 3-6 éves gyermek számára a korábban már taglalt hátrányok miatt.
Egy 3-6 éves gyereknek - ha megfelelően kötődik - még édesanyja közelségére van szüksége, arra hogy édesanyja a száára mndig elérhető távolságban maradjon. Emellett ingergazdag környezetre is szüksége van, ahol tapasztalatokat szerezhet, és élményekben részesülhet. Kortársakra is szüksége van, mondják sokan ellenérvként, hogy együtt játsszanak. Így igaz, de egy gyereknek elsősorban a nála nagyobb, idősebb gyerek az érdekes, az oviban sem igen játszottak egymással a gyerekek, inkább egyedül, az együtt játszás is csak annyiból állt, hogy egymástól akarták megszerezni a játékszereket, talicskát, kis motort stb. Ha egy gyereket összeengedünk egy hasonkorú gyerekkel, azok nem feltétlenül lesznek jóban egymással. Az ovi pedig egy mesterséges csoport, ahol a gyerekeket találomra zárják össze, nem lehetséges, hogy a gyerekek saját szimpátiája alakítsa ki a közösséget, bár ez itt még lényegtelen. A csoportban a meghatározó a gyerekeknek az ovónéni, és nem a többi gyerek.
A gyerek alapvetően egoista: és ha annyira szeretné más gyerekek társaságát, akkor örömmel menne oda, és nem lenne még decemberben is sírás, hogy a nagyinál szeretné inkább a napot tölteni. Mondhatják erre a kedves olvasók, hogy a gyerekek sok dolgot nem szeretnek, ami jó nekik, utálnak fogat mosni, otthon segíteni, egészséges ételeket enni. Ez alapvetően téves állítás: jól leírja ezt A. S. Neil Summerhill c. könyvében. Ő egy olyan iskolának volt igazgatója 40 éven át, és most lánya az igazgató már, ahol a gyerekek azt csinálnak, amit csak akarnak, nem kötelező órára járni csak a tanároknak, azt ehetnek, amit akarnak, csak az az egy szabály, hogy másnak nem árthatnak, tehát az órákat nem zavarhatják, hogy aki akar nyugodtan tanulhasson stb. A gyerekek átlag három hónap után mind járnak órákra, és felhagynak a csokievéssel is hamar, és egészségesen táplálkoznak. Hihetetlen, de igaz. És ha még azt is hozzávesszük, hogy ebben az iskolában nagyon sok olyan diák volt - főleg kezdetben - akiket mindenhonnan kicsaptak már. És bizony ők is elkezdtek tanulni, és javarészt tisztességes, tanult emberek lettek, miután megtapasztalták az önszabályozást. Egyébként ez egy bentlakásos iskola, ahol a gyerekek megtanulhatják az önszabályozást, és a lehető legnagyobb szabadság megkapása és megtapasztalása után megtanulnak felelősen dönteni, és a sorsukat megfelelően irányítani.