Többször emlegettem már különböző bejegyzéseimben a hangos-térképet általában alapul véve, hogy olvasóim nagy része tisztában van a fogalom jelentésével. Most viszont, néhány friss hangostérképes tapasztalattal a hátam mögött úgy határoztam, hogy gyarapítom a téma igen szerény hazai irodalmát, még ha írásom nemis felel meg tudományos vagy publikációs követelményeknek. Jó alkalom ez az élménymesélés mellett arra is, hogy néhány közkeletű tévhitet is eloszlassunk a látássérült emberek tájékozódásával és közlekedésével kapcsolatosan. Az ihletet egy a minap elvégzett tesztelés mellett azok a kérdések is adták, amikkel az utóbbi hónapokban rehabilitációs szakmérnökök és megrendelők kerestek meg.

"Szervezetünk olyan segédeszközt tud adni a fehér bottal közlekedő látássérültek kezébe, amelynek segítségével bármely középületen, bevásárló-központon belül, ill. bármely közforgalmú helyen könnyedén eligazodhatnak, ill. eljuthatnak oda is, ahová a látó emberek minden előkészület nélkül eltalálnának." - Olvashatjuk a Látó-Tér Alapítvány honlapján, a www.hangosterkep.hu-n. Tudomásom szerint Magyarországon ez az egyetlen olyan szervezet, mely szakmailag megalapozott módszerrel készít hangos-térképeket. Az első ilyen térképek még a 90-es években készültek, melyek tesztelésébe a kezdetektől bevontak önállóan közlekedő vak személyeket. Az első térképek a fontosabb budapesti tömegközlekedési csomópontokat írták le, különös tekintettel az egyes járatok közötti átszállási kapcsolatokra. Az utóbbi időben az akadálymentesítési pályázatok kapcsán előtérbe került a közintézmények hozzáférhetővé tétele, így mostanában ilyen megrendelések érkeznek a készítőkhöz.

De mi is ez?

A hangos-térkép nem más, mint egy szöveges útvonal- és helyszínleírás, aminek alapján a látássérült személy képes mentális térképet készíteni az adott közterületről vagy épületről, így később ott segítség nélkül, önállóan képes tájékozódni, közlekedni, megtalálni az általa keresett épületet, szobát, stb. A "térkép" tehát egy teljes mondatokból álló, összefüggő szöveg, ami értelemszerűen főbb pontokra, bekezdésekre tagolódik, pl. egy épület térképét az egyes emeletek vagy szárnyak leírása alkotja, ezeken belül pedig a főbb útvonalak és elágazások adnak egy-egy részt. A térkép az adott útvonalon található utcákat, épületeket, helyiségeket, elérhető szolgáltatásokat, esetleg egyéb eszközöket, tereptárgyakat sorolja fel, emellett figyelmeztet az esetleges akadályokra, illetve felhívja a figyelmet a vak ember számára a közlekedés során alkalmazható viszonyítási- és támpontokra. Épületek esetén a hangostérkép fontos tartozéka egy ún. áttekintő térkép is, amely az épület főbb jellemzőit, funkcióit mutatja be, pl. hány emelet van, hány szárnyra vagy más funkcionális egységre tagolódik az épület, milyen a megvilágítás, illetve hogy vannak-e egyéb, a tájékozódást segítő rendszerek, pl. vezetősávok, Braille feliratos táblák, esetleg tapintható térkép, stb.

A térképet a felhasználók az interneten érhetik el vagy az adott közintézmény portáján vehetik át valamilyen elektronikus lejátszóeszközön. Ez utóbbiak kiválasztásakor természetesen fontos szempont, hogy azt egy teljesen vak személy is képes legyen minimális betanítással, pl. a portás pár mondatos magyarázata után önállóan használni. Nem lehet tehát az eszköz érintőképernyős, illetve fontos, hogy a gombok jól kitapinthatóak legyenek. Ideális az a készülék, amely nem rendelkezik kijelzővel, hiszen ezek használatához egyáltalán nincs szükség látásra. Az internetről ideális esetben a felhasználó saját készülékére is letöltheti a szükséges hangfile-okat, amik általában MP3 formátumban érhetőek el. Ezen kívül van lehetőség a térkép szöveg formátumú elolvasására, elmentésére, de akár nyomtatására is.

A hangos-térkép legnagyobb előnye, hogy relatíve olcsó, illetve hogy tárgyi beruházást a lejátszóeszközök megvásárlásán túl nem igényel. A tapintható térképpel szemben a készítés és a kihelyezés során nem okoz problémát a mérete, az elhelyezése, illetve a gyengénlátó és a teljesen vak személyek igényeinek összehangolása sem. Alkalmazása természetesen olyan környezetben ideális, ahol rendelkezésre állnak a látássérült felhasználók számára érzékelhető tájékozódási pontok, azonban nem szükséges, hogy ezek feltétlenül a vezetősávokat jelentsék, sőt, a térképkészítők szívesebben alapoznak egyéb támpontokra, információforrásokra. Ilyen információt hordozhat egy járda melletti földsáv, egy csendesből visszhangosba váltó aula, egy huzatos átjáró, egy korlát, egy járdaszegély vagy akár egy zümmögő elektromos szekrény. A térkép nem csupán a látható vagy fehér bottal tapintható támpontokat veszi alapul, hanem hasznosítja a hallással, netán szaglással vagy hőérzékeléssel megszerezhető információkat is.

Bár a rendszer alapvetően a teljesen vak felhasználók számára a leghasznosabb, mégis szükséges említést tenni a térképeken a megvilágításról és a nagy kontrasztokról, mivel ezek egy részét a csupán fényt érzékelő látássérültek is észlelik, és ezek az apróságok is nagy segítséget nyújthatnak az iránytartásban, tájékozódásban. Pl. ha tudjuk, hogy a folyosó végén nagy felületű ablak van, akkor az innen érkező fény segítheti a sok látássérült személy számára egyébként nehézséget jelentő egyenes iránytartást.

A térkép elkészítésének legfőbb nehézsége, hogy precízen kell meghatározni az irányokat, amihez a megszokott jobb-bal, előttem-mögöttem, stb. kifejezések mellett az óra számlapját is hasznos alkalmazni. Pl. egy aulába belépve a térkép információja szerint 1 óránál lévő recepciós pultot előre haladva, enyhén jobbra tartva érhetjük el.

A hangos-térképeken bemutatott útvonalak az esetek egy részében nem a legrövidebb variációt mutatják, hanem a legbiztonságosabb vagy a leginkább támpontgazdag területeken vezetnek át, ezzel is segítve a minél önállóbb és egyszerűbb közlekedést. A készítők így lehetőség szerint kerülik a nagy, támpont nélküli tereken való átvágást vagy a túl sok akadállyal telezsúfolt útszakaszokon való átvezetést.

A látássérült emberek tájékozódásával kapcsolatos néhány közismert tévhit közül az egyik, hogy közlekedés közben számlálják a lépéseket, ezeket memorizálják és ebből vonnak le messzemenő következtetéseket arról, hogy kb. merre járnak, mikor érkeznek meg egy-egy támponthoz vagy az uticélhoz, stb. A legtöbb teljesen vak vagy minimális látásmaradvánnyal rendelkező személy valóban használja tájékozódása során valamilyen módját annak, hogy felmérje az eddig már megtett út hosszát, de ez sokkal inkább intuitív módon történik, semmint a lépések direkt számlálásával. Ráadásul gyakori, hogy egy látássérült személy a változó környezeti tényezők között, pl. fel- vagy lekapcsolt világítás, napsütéses vagy borús idő, csúszós vagy biztonságos talaj, kényelmes vagy kényelmetlen cipő, stb. jelentős mértékben eltérő módon közlekedik, pl. én magam erős és szemből érkező fényben sokkal óvatosabban, kisebb lépésekkel haladok, mint megfelelő megvilágítás mellett vagy felhős idő esetén. Másrészt a vak emberek mozgása, járása - a teljes populációhoz hasonlóan - igen jelentős egyéni eltéréseket mutat, beleértve a lépéshosszokat is. A hangos-térképeken éppen ezért sosem hangzik el olyan útmutatás, hogy pl. "ettől öt lépésnyire található...". És egyáltalán kinek a lépései lehetnének itt a mérvadók? Egy 190 cm magas, sportos és életerős férfié vagy egy 150 cm magas, mellesleg mondjuk kissé túlsúlyos és enyhén mozgáskorlátozott idős emberé? Az utóbbit figyelembe venni épp oly súlyos hiba lenne, mint az előbbit, mivel egyáltalán nem tekinthető általánosnak, hogy a látássérült emberek lassan és bizonytalanul közlekednek, különösen pl. ha vakvezető kutyájuk van, ami az átlagosnál általában lényegesen gyorsabb haladást tesz lehetővé.

Több szempontból is fontos tehát, hogy a hangos-térképet képzett személy, ún. mozgástréner szakember készítse el. Mozgástréner az a gyógypedagógus, aki a veleszületetten látássérült gyermekeket és fiatalokat, illetve a később látássérültté vált személyeket tanítja az önálló közlekedésre, tájékozódásra, amihez természetesen rendelkezik a megfelelő szakképzettséggel és gyakorlattal. Ez a szakember jártas a vak emberek által észlelhető és hasznosítható információk terén, egy területet vagy útvonalat áttekintve figyel ezekre és észreveszi őket, illetve ismeri az érintettek közlekedési, tájékozódási szokásait, átlagos képességeiket, valamint a fehér bot használatának technikáját. A térképeket mellettük rutinosan önállóan közlekedő látássérült személlyel is szükséges teszteltetni. A készítés során először a mozgástréner méri fel a területet és elkészíti a térkép vázlatát, de az is lehetséges, hogy ezt már a látássérült tesztelővel közösen végzik, így egyben megtörténik a tesztelés is. A kipróbálás során feltárt tapasztalatokat a készítők összegzik és ezek alapján módosítják a térképet, ami így nyeri el végleges formáját.

Természetesen elkerülhetetlen, hogy az épület vagy közterület átépítésekor, átrendezésekor vagy a szolgáltatásszervezésben történő változtatásokkor a hangos-térképet is frissíteni kelljen. Erről a megrendelők valószínűleg éppolyan gyakran megfeledkeznek, mint a Braille feliratok vagy az audio tájékoztatások frissítéséről, netán az elkülönített "vakbarát" honlapok tartalmának aktualizálásáról. Pedig ez rendkívül fontos, hiszen épp úgy, mint a vizuális alapú térképek, a hangos-térkép is használhatatlanná, értelmetlenné válnak frissítés híján.

A hangos-térkép tapintható társaihoz hasonlóan azoknak a látássérülteknek jelent segítséget, akik megfelelő téri tájékozódási képességgel és az önálló közlekedésben rutinnal rendelkeznek. Fontos tudni, hogy a hangostérkép, bár alapvetően útvonal-centrikus, mégsem útvonalat tanít, hanem a környezetet mutatja be a felhasználó számára az általa észlelhető modalitások útján. Használata során ugyanúgy időre van szükség a helyszín megismeréséhez, ami lényegesen több időt jelent, mint egy látó ember számára egy épület térképének áttekintése, ám valószínűleg nem több, mint egy tapintható térkép tanulmányozásához minimálisan szükséges idő.

A gyakorlatban eddig sajnos viszonylag ritkán volt alkalmam hangos-térképet használni, néhány esetben viszont már teszteltem ilyen rendszert. Legutóbb egy budapesti önkormányzat épületében végeztem ezt a feladatot, aminek legfőbb tanulsága az volt, hogy az emberek - mind a hivatali dolgozók, mind az ügyfelek - rendkívül segítőkészek, tulajdonképpen annyira, hogy ezzel éppen a munkámat akadályozták, annak ugyanis épp az épület önálló megismerése volt a célja. Nem véletlen talán, hogy a legtöbb látássérült személy szívesebben kér személyi segítséget, minthogy hangos- vagy tapintható térképet használjon. Természetesen egy ötperces ügyintézés kedvéért nem is biztos, hogy érdemes kb. fél órát tölteni egy intézmény alaprajzának megismerésével egy, a helyszínen kiállított tapintható térkép segítségével, a hangos-térkép azonban éppen az előre való felkészülésre, informálódásra ad lehetőséget, ha az az intézmény honlapján elérhető. Ugyancsak fontos lehet az ilyen ismeretek megszerzése, ha az ember rendszeresen és több időt tölt egy adott intézményben, erre tipikusan jó példák az általában nagy alapterületű és bonyolult elrendezésű egyetemi épületek, ahol a különböző előadótermek, irodák és egyéb kiszolgáló helyiségek megtalálásához gyakran elkélne a hangos-térkép segítsége.

Összegezve tehát a hangos-térkép a szavak útján, élő szóban (felolvasott formában), vagy írott szövegként nyújt segítséget a vak emberek számára az önálló tájékozódásban, új útvonalak vagy épületek megismerésében, ezáltal pedig az önálló életvitel gyakorlásában.