Ezúttal a Népszabadság 2009. december 27-ei számának Hétvége mellékletében megjelent cikk késztet írásra. Tóth Krisztina A Szem története című írása szokatlan hatást tett rám. Mielőtt azonban bármit elárulnék, mindenki olvassa el a cikket!
http://nol.hu/lap/hetvege/20091224-a_szem_tortenete

Az első bekezdés után azon gondolkodtam, hogy most egy szánakozós vagy egy égig magasztalós vakos cikk következik-e. Az igazat megvallva a végén erre a kérdésre nem tudtam egyértelmű választ adni, olyan meglepő volt a folytatás és a végkifejlet.

A cikk nem egy fájdalmas sorsot bemutató interjú, nem patetikus hangvételű portré, nem könnyfakasztó esettanulmány. A fantázia tobzódása, a női hiúság megnyilvánulása, a mindennapok regényhőseinek születéstörténete, a realitás és a félelmek vívódása. De bizonyosan nem első olvasatra látjuk és értjük meg mindezt.

Mit gondolhat egy átlag ember erről a cikkről? Szomorú, feszültséget keltő majd kellemes feloldást hozó történet, ami mégis valami apró nyomot hagy bennünk, egy pillanatra talán megállunk és elgondolkodunk a nagybetűs életen. És mit gondolhat egy átlag vak ember erről a cikkről? Amit én is gondoltam elsőre: már megint valaki olyan ír a vakokról, akinek gőze sincs az egészről. Már a bevezetésben ott sorakoznak a sztereotíp kellékek: a fehér bot, a fekete napszemüveg, az átadott hely a metrón. Aztán jönnek a lehetetlen dolgok: hogyan közlekedik egyedül, aki a karóráját sem tudja bekapcsolni. De ha mindezen túl tudunk lépni, valami egészen más tárul fel a cikkben.

Saját nőiségemnek sem volt túl hízelgő, hogy a szerző meglepődik azon, hogy egy vak nő magassarkút vagy karórát hord, vagy hogy csinosan öltözködik, és kapásból, már a legelső bekezdésben hiúnak titulálja a jó külsejű fogyatékos embert. Vajon ő az adott szituban mit viselt? Ugyanakkor nagyon is szimpatikus, hogy nőként nézi meg vaknak vélt utastársát, meglátja csinosságát, azt a tényt, hogy ápolja külsejét, törődik szépségével. De megbicsaklik a pozitív ítéletem, amikor a miértekre kanyarodunk. Miért? A "szomorú férj" kedvéért. Fáradsággal, szenvedéssel, mindent megtéve csak érte. És nem azért, hogy önmagának szerezzen ezzel örömet vagy hogy az utcán, a boltban vagy a hivatalban az emberek jó érzéssel tudjanak ránézni? Vagy aki vak, annak ez már nem fontos, és csak annak juthat ilyen szentségtörés eszébe, aki valaha látott? Ugye, ha előrántjuk a jó öreg sztereotípiákat, akkor ez a válasz: minek az már neki! Már nem nő, hanem vak, de legjobb esetben is csak vak nő lehet, aki nem törődhet külsejével, mert úgyse látja, mások pedig nem nézhetnek nőként rá, ezt bűntudat terhe mellett tiltják a sziklaszilárd társadalmi tabuk.

A szerző páratlan fantáziával gyártja a sztorikat, hogyan is veszthette el a nő szeme világát. Ezen képzelt események már-már regénybe illőek, és talán éppen ezért nem mentesek a sablonoktól: baleset, egzotikus betegség. Az okok következetlenül váltakoznak sokkal prózaibb történések lehetőségével, mint például a szemműtét eredményeként beállt időleges látásromlás vagy valamilyen szemdaganat. De valahogy egyik se reális, mind olyan filmbe illő és bestseller szagú. Mint a szemek történetei, amik mind-mind egy-egy Danielle Steel regénynek adhatnának tartalmat. Igen, már meg is van: négy vak nő egy kórteremben, a folytonos sötétségben nem tudván, mikor van nappal és éjszaka, egy éjjelen át mesélik el egymásnak életük és megvakulásuk történetét, miközben mindannyian várják a csodát.

Az összképbe mégsem illik a karóra, mint részlet. Az órát látni kell, tehát egy vaknak nem lehet ilyenje, mi szüksége volna rá? Persze, lehet ékszer, de ennek viselése is áldozatot igényel a család, vagyis a "szomorú férj" részéről. Ő mégsem mer ésszerűsíteni, nem mer kérdezni, az az érzésem, hogy a szerző képzeletében ők ketten sosem beszélték meg a nő megváltozott állapotát. A legjobban éppen a szomorú férjet gyűlölöm, aki kötelességtudatból van még amellett a nő mellett, akit valaha szeretett. Valaha, mielőtt megvakult. Vagy talán már 30 éve egy rossz házasságban él, miért ne. De mégis, szomorú, mert mielőtt vak lett volna, szerette, mostmár csak szánakozni tud rajta.

Számomra itt bontakozik ki a cikk legfontosabb üzenete. A történet már egyáltalán nem a vak nőről, hanem a szerzőről szól. Képzelete útjain bolyongva szembe jön a félelem, "úristen, velem mi lenne, ha én is megvakulnék! Szeretne-e engem akkor a pasim? Be tudnám-e kapcsolni a karórámat? Egyáltalán el tudnék-e szakadni a látó életemtől? Vagy kéne-e egyáltalán?" Ez a történet már régen róla, önmagáról, az emberről, a nőről szól, ez már az ő története. Mindenki története, aki még nem tudta ledönteni ezeket a falakat.

A csattanó is magáért beszél: ha nem vak, akkor biztos nem is olyan jószívű és elnéző vele a családja. Egy vakkal nem lehetne ezt megtenni, de akinek semmi baja, az más, az egészség ugyebár természetes és értéktelen, amíg van. De mégsem tudok egyértelműen dühöngeni a cikk felett. Benne látom a laikus emberek ostoba kliséi mellett, vagy inkább
azok mögött a belső, rejtett, szinte genetikailag kódolt félelmeinket, az ősi rettegést a megvakulástól, a borzadást a kiszolgáltatottságtól. De a derű is érdekes, hogy a nő mégse vak. "Úr isten, de hülye vagyok!" - szakad fel a szerzőből ebben a kimondatlan mondatocskában a megkönnyebbült és szégyellős sóhaj. Akit megérintett a fogyatékossá válás lehetőségének szele, most fellélegzik, mégsem olyan közeli a probléma, mégsem ült itt szemben a metrón.