az elmúlt napokban, semmi érdemleges nem történt. Akkor miért ragadtam billentyűzetet? Nos egy emberek által kreált ünnep késztetett rá, mely minden évben írásra késztet, főleg az értetlenségem ösztökél arra, hogy évről évre bejegyzést szenteljek neki. Ez a nevezetes ünnep pedig nem más, mint a valentin nap. Az ünnep eredetéről talál a neten információt a kedves olvasó, így nem fejteném ezt ki. Egy biztos, hogy alapvetően nincs hagyománya a hazai ünnepek között. Átvettük ezt is, mint oly sok más egyéb haszontalan dolgot másoktól. Egy biztos, hogy a virágosok, édességboltok jól keresnek ebben az időszakban, mert ugye mit is ünnepelünk ezen a jeles napon? Nos, ez a szerelem ünnepe. Ilyenkor a párok tagjai hirtelen nagyon szeretik egymást, mert Valentin napon ez olyan sikk. Meglepik egymást ajándékokkal, mert úgy illik ám, hogy ezen a napon megajándékozzuk egymást, persze szép csicsás csomagolásban adjuk át az ajándékot, mely egy másik embernek hasznot hozott, hiszen pénze származott belőle. Talán vacsorázni is elviszi a derék lovag szíve hölgyét, mert az ünnepnek meg kell adni a módját. A gesztus talán még szép is lenne, de érdemes a dolgot más szemszögből is megvizsgálni. Van tehát egy kinevezett nap, amely ma már arra buzdítja a párokat, hogy szeressék egymást. Vajon a többi napon nem kellene szeretniük egymást? Más napokon nem esne jól egy kis kedvesség a férfinak, vagy nőnek? Sok hasonló kérdést lehetne még feltenni ebben a témában, de nem teszem, mert talán soha sem érne véget ez a bejegyzés. Abban biztos vagyok, hogy ha egy pár tagjai igazán szeretik egymást, akkor minden nap lehet számukra a szerelem ünnepe, hiszen ők ketten testesíthetik meg a szerelem igazi lényegét. Azt az igaz szerelmet éltethetik tovább, melyet Isten gerjeszt a szívekben, mely nem a testiségen alapul elsősorban, bár nyilván egy idő után fontos az egészséges testiség is egy párkapcsolatban. Olvassuk a Bibliában az isteni rendelést, hogy a férfi ragaszkodik feleségéhez, elhagyja atyját és anyját, majd lesznek ketten egy testé. Ennél tömörebben, nem is lehet összefoglalni a szerelem igazi lényegét, mely túlhalad az üres, érdekeken és más egyéb emberi ragadványokon alapuló kapcsolatokon, melyeket szintén hajlamosak vagyunk szerelemnek nevezni. Olvashattunk más blogokban a férfi és női szerepekről, ezért ezt én nem fejtegetném hosszan, ám mégis ide is tartozik. Egy férfi tudjon férfi lenni a kapcsolatában, egy nő pedig nő! A nő maradjon meg nőiességében, legyen a férfi támasza, hátországa! A férfinak pedig az erőt kell sugároznia, mert egyszer talán gyermekek is lesznek jó esetben, mikor is a férfi családfővé lép elő. Ez persze nem trónus, hanem felelősség, melyhez erős jellem kell, valamint férfiúi öntudat. Ugyanígy a nőknek is felelősségük van abban, hogy megteremtsék az otthon melegét a család számára. Manapság nem könnyű megfelelni ezeknek a követelményeknek, mert sok ellenhatás éri a fiatalokat. Ma már szinte megszokott jelenség a singli élet, mely talán egy ideig élhető, de szerintem életcél nem lehet. Azt sem vitatom, hogy nem könnyű párt találni. Olyan párra gondolok, aki nem ágymelegítőként szolgál, vagy nem hagy ott az első nehézségnél, mert nem szeretne magának kellemetlenséget. Azt a párt nehéz meglelni, akit valóban Isten rendelt mellénk. Arról nem is beszélve, hogy az ember szíve sebeket kap, melyek sokszor nem gyógyulnak be hegek nélkül. A hegek pedig könyen felhasadnak újra, ismét nyilaló fájdalommal jelzik a múlt csatáit. A csalódottság ködfátyola mögött, viszont nehéz észrevenni a fényt, melyet egy új kapcsolat hozhat.

Nem szeretem a sorozatokat, ám az utóbbi időben mégis van egy sorozat hétvégenként egy bizonyos csatornán, melynek minden része mondanivalót rejt magában. A sorozat címe doki, vagy Cassidi doki. Mindkét formában láttam már a címét, ezért vagyok bizonytalan kicsit a pontos címet illetően. A sorozat főhőse egy mélyen hívő orvos, aki vidékről kerül egy nagyvárosi kórházba, ám hamar barátokra talál. Ennek a barátikörnek az életét mutatja be a film. Mindegyik résznek azonban van egy kiemelt mondanivalója. Mindig egy hét eseményeit látjuk, amit aztán a végén levélben ír meg a főhős egy öreg barátjának, aki ott maradt abban a kisvárosban, ahonnan főhősünk érkezett. Ma két részt is leadtak a sorozatból. Talán nem meglepő, hogy mindkét rész valahol a szerelemről szólt, de annak igazi lényegét lehetett felfedezni, ha odafigyelt az ember.

Kérdezheti talán joggal az olvasó, hogy mit papolok én a szerelemről, mikor az életemben nincs jelen olyan teljességében, ahogy azt itt hirdetem? A kérdésre mégis egyszerű a válaszom. Volt részem párkapcsolatban, mely boldogan indult, ám csúfos lett a vége. Kár két év távlatában boncolgatni, hogy miért történt, vagy miért így. Ami bizonyos, hogy azóta egyedül vagyok. Mégis tudok hitelesen beszélni, vagy írni ezekről a dolgokról, mert értéknek tartom. Olyan értéknek, mely az én életemből pillanatnyilag hiányzik, de érzem is hiányát és szükségét. Mert biztos vagyok benne, hogy önmagunkért élni nem életcél, de másokért élni már lehet az. Az ember pedig a teremtés óta meghatározott vágyát egy társ után, nem tagadhatja meg. Ha megtagadja, önmagának is hazudik. Hazugságban élni pedig lassan ható méreg.

Senkinek sem szerettem volna lelombozni a kedvét, aki esetleg fontosnak tartja a Valentin napot, csak szerettem volna egy más szemszögből is megmutatni a szerelem igazi értelmét, jelentőségét. Mert vallom, hogy minden nap ünneppé tehető, ha tudjuk a másikban mindig tisztelni az embert, a férfit, vagy a nőt, a társat. Ettől válhat élhetővé, ez a gyakran elviselhetetlen földi lét.