Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy kezdődik a vakmissziós táborunk. Nos, tegnap sajnos véget ért ez a tábor, amelyről megint csak elmondható, hogy igen tartalmasra sikerült. Ismét, hasonlóan az elmúlt évekhez sok új ember volt. Szólád ismerős volt számunkra, hiszen tavaly is ott tölthettünk egy hetet. Amint az előző írásban írtam, most két vakvezető kutyus is volt. Ike mellett Berri is, aki Ágotát kísérte. Kicsit izgultunk, főleg én, hogy a két kutya hogy fog kijönni egymással, mivel Berri herélt kan labrador. A legnagyobb meglepetésre, a két kutya nemcsak hogy nem veszett össze, hanem igen hamar össze is barátkoztak.

Vicával és Ike-kal mi egy házaspári szobába kerültünk, amely egy másik házban volt, a református parókia közelében, ellentétben a táborozók nagy részével, akik a parókiáhoztartozó gyülekezeti házban voltak elszállásolva. Vasárnap a megérkezés és pakolás után csak egy rövid ismerkedési est következett, ahol mindenki elmondhatta, hogy honnan jött, mivel foglalkozik, mindazt, amit fontosnak tartott magával kapcsolatban. Az ismerkedési est előtt természetesen vacsora volt. Hétfőn délelőtt egy kamarazenei hangversenyt hallgathattunk végig egy testvérpár szolgálatával. Fuvola és zongora volt, és meglehetősen igényes zenei alkalom volt. Délután busszal átmentünk Szárszóra, és fürödtünk a balatonban. Ugyanez volt kedden és pénteken is, legalábbis a táborozók nagy részére.

Keddtől kezdve annyival módosult a dolog, hogy énekpróba volt délelőtt, hiszen készültünk a szombati szolgálatunkra, amely a szóládi református templomban volt. A zenés áhitat meg volt hirdetve, így joggal remélhettük, hogy lesznek a falu lakosságából vendégek. Hétfőn, tekintettel a délelőtti kamaraestre, délután a fürdés után volt a kóruspróba. A megtanulandó énekeket brailleban kinyomtattuk, így a vakok kezébe tudtuk adni. A kóruspróbákat Barna Marika tartotta, nagyon lelkiismeretesen és alaposan, aminek meg is volt az eredménye.

Kedden délután megint csak strandolás volt, jégkrémmmel tarkítva. Hétfőn este természetesen az eddigi hagyományokhoz híven elkezdtük a bibliaköröket is, ebben az évben a tízparancsolat első kőtábláját vettük át négy estén keresztül. Azért így oldottuk meg, mivel a tábor időtartama nem engedte meg, hogy több időt szenteljük a legszentebb törvénynek. Szerdán egy idős otthont látogattunk meg Balatonföldváron, ahol rövid szolgálatot is adtunk. Nem maradhattunk sokáig, én személy szerint nagyon sajnáltam ezt többekkel együtt. A kis öregek, akik végig hallgatták a szolgálatot, nagyon örültek neki, és némi süteménnyel és teával viszonozták azt.

Csütörtökön azok, akik nem vettek részt az énekpróbán, délelőtt lovagolni mentek. Úgy volt, hogy mi is megyünk, de délután nem volt elég jelentkező. Így legalább bent maradtunk kicsit, én Barna Marikáékkal dominóztam, majd kivittük a két kutyát. A kutyasétáltatások elmaradhatatlan programok voltak minden nap. Most, hogy Berri is ott volt, Ike is nagyon boldog volt. Voltak olyanok is, akik csütörtökön délután strandolni mentek. Péntek délután ismét strandolás következett lángosevéssel, halazással. A balaton vize érezhetően melegebb volt, mint a hét elején, így nem csoda, hogy alig akartunk kijönni belőle. Néhányan sokat bohóckodtunk, játszottunk a vízben. Péntek este egy istentisztelet volt, és nem beszélgetés, tekintettel a szombatra. Nagyon tanulságos prédikációt hallgathattunk meg arról, hogy hogyan is kell az örömöt megtartani még akkor is, hogyha nehéz helyzetbe kerülünk. Különösen tetszett az, hogy Erika, aki a prédikációt tartotta, József életét hozta fel példának.

A szombat a szokásos rend szerint zajlott, délelőtt a templomban tartottuk az istentiszteletet, ahol én szolgálhattam a 42. zsoltár igéiből. Délután négyórakor következett a tábor fénypontja, a zenés áhitat a református templomban. Vida Gábor orgonált, és az orgona muzsikát énekszolgálatok, valamint két vers, illetve tíz perces igeszolgálat tarkította, amit én tarthattam. Bár a vihar miatt félni lehetett, hogy az emberek inkább otthon maradnak, mégis voltak olyanok, akik megtisztelték jelenlétükkel az együttlétet. A helyi református lelkész már tavaly is nagyon kedvesen fogadott minket, és a segítőkészsége az idén még fokozódott. meleg hangon köszöntött bennünket, és az alkalom végén is szívhez szólóan köszönte meg szolgálatunkat, és ajándékot is kaptunk. Egyrészt a látók egy képeslapot, másrészt a templom bronzból készült mását is, amelyet vasárnap vehettünk át a délelőtti református istentiszteleten, amelyen jó néhányan ott voltunk. A fiatal lelkész nagyon nagy erővel prédikált arról, hogy hogyan kell ISTEN EREJÉBEN MEGERŐSÖDNÜNK. A hazaút is simán ment, semmi probléma sem volt.
Ismét túl vagyunk tehát a táboron. Ismét elmondhatjuk, hogy sok áldás volt, és ezért csakis hálásak lehetünk Istenünknek. Annak külön örültünk, hogy a két kutya megértette egymást, és annak is, hogy végre a falu népének is bizonyságot tehettünk hitünkről Krisztusban.