Még tavaly nyáron történt, hogy szintén látássérült kolléganőimmel folytatott beszélgetéseink nyomán kipattant a fejemből egy kutatási terv, amit azonban egyelőre nem sikerült közel vinni a megvalósuláshoz. A téma a fogyatékos emberek párkapcsolatainak vizsgálata, a sokakat érdeklő kérdés boncolgatása, hogy a fogyatékos emberek párkapcsolataikban inkább más fogyatékosokkal, vagy épekkel találkoznak-e és alakítanak-e ki tartós kapcsolatokat, párkapcsolatukkal mennyire elégedettek és azokban a felek mennyire egyenrangúak. A beszélgető felek között volt olyan, akinek fogyatékos, másnak ép párja van, tény viszont, hogy szinte csak fiatal látássérült nők vettünk részt ezekben a beszélgetésekben.

A kutatási tervben az alábbi hipotéziseket fogalmaztam meg, melyeket később részletesebben is kifejtek:
1. A fogyatékos és nem fogyatékos emberek által alkotott párok kapcsolata kevésbé egyenrangú, mint a nem fogyatékosoké illetve mint amikor mindkét fél fogyatékossággal él.
2. Minél inkább elfogadja egy fogyatékos személy saját fogyatékosságát, annál inkább képes egyenrangú párkapcsolatot kialakítani fogyatékos vagy nem fogyatékos egyénnel egyaránt.
3. Két fogyatékos vagy két nem fogyatékos ember között az esetek többségében egyenrangúbb kapcsolat alakul ki, mint egy fogyatékos és egy nem fogyatékos egyén között.
4. A fogyatékos nők és nem fogyatékos férfiak kapcsolata kevésbé egyenrangú, mint a nem fogyatékos nők és fogyatékos férfiaké, mivel a fogyatékos szereppel sokkal kevésbé egyeztethetők össze a közvélekedésben a feleség, háziasszony, anya vagy szerető szerepei, mint a férfiak kenyérkereső, férj vagy partner szerepei.
5. A fogyatékos és ép emberek közötti párkapcsolatban több lehetőség van konfliktusok kialakulására, mint a nem fogyatékos emberek kapcsolatai esetében.

A kutatáshoz első lelkesedésemben elkezdtem felkutatni a téma hazai szakirodalmát, ami nagyon nem volt egyszerű. Örömömre szolgált viszont, hogy az a kevés magyar nyelvű igényes szakmai anyag, ami rendelkezésre áll, jórészt elérhető az interneten.

A szakirodalmi kutakodás mellett igyekeztem összegyűjteni személyes tapasztalataim alapján azokat a jellemzőket, amik jó eséllyel meghatározhatják a fogyatékos emberek párkapcsolatait. Ezek természetesen egyáltalán nem biztos, hogy egytől egyig és mindenkire igazak, többnyire alapjuk a közgondolkodás, a társadalmi vélekedések, de némelyik igazságtartalmával kár lenne vitatkozni.
- A közvélekedés szerint a fogyatékos emberek képtelenek „normális” párkapcsolat kialakítására és fenntartására, vagy igényük és lehetőségük sincs erre.
- A fogyatékosoknak sokan szélsőséges szexuális érdeklődést és megnyilvánulásokat tulajdonítanak, vagy egyáltalán nem gondolnak a szexre, vagy állandóan csak azon jár az eszük.
- A fogyatékos emberek gyakran választanak maguknak hasonló vagy más fogyatékossággal rendelkező partnert.
- A fogyatékos-ép párkapcsolatok általában kevésbé felelnek meg a vonzalmi és hasonlósági törvényeknek, pl. nagy lehet a kor- vagy státuskülönbség, stb.
- A nem fogyatékos partner gyakran más szempontból van hátrányban a többségi társadalomban, pl. gyermekét egyedül neveli, alacsony státusú, más, kevésbé látványos problémával küzd, pl. tartós betegség, stb.
- A nem fogyatékos fél gyakran valamilyen szempontból közel áll a fogyatékosokhoz, pl. segítő foglalkozású, mélyen vallásos, családjában vagy közvetlen környezetében él vagy élt fogyatékos ember, stb.

Ezek tehát a "szabályok", de természetesen mindig vannak a szabályokat erősítő kivételek.

Az itt felsoroltak és a fent leírt hipotézisek néhány esetben kétségtelenül értelmezésre, magyarázatra szorulnak.

Az 1. hipotézis esetében az egyenrangúság fogalma kíván értelmezést. Egyenrangúság alatt értem itt azt, hogy a párkapcsolatban kialakult partneri szerepek és a természetes segítő-segített viszony nem gabalyodik kibogozhatatlanul össze és nem válik az egyik a másik kárára, azokat mindkét fél képes a helyén kezelni. Ez mindkét fél részéről nagy lelki erőt, tudatosságot és önismeretet igénylő feladat. A bizalmon és egymás tiszteletén alapuló emberi kapcsolatok, pl. barátság, szerelem, ideális esetben szintén hordoznak segítő-segített helyzeteket, de a két szerep ezekben az esetekben ad hoc módon alakul és bármikor megváltozhat aszerint, hogy éppen ki kér vagy nyújt segítséget. Természetesen mindig léteznek a másikat folyamatosan kihasználó emberek, de jelen esetben tőlük elvonatkoztatnék, mivel őket általában más szocializációs vagy pszichés probléma akadályozza az egyenrangú kapcsolatok kialakításában és fenntartásában. Az ép-fogyatékos párkapcsolatokban viszont törvényszerű, hogy csaknem mindig a nem fogyatékos partnernél van a segítő szerepe, amit nem szabad összemosnia adott esetben a sértődött partner szerepével, pl. dacból nem kíséri el vak párját valahova, ahova ő el szeretne menni. A fogyatékos partner feladata itt önállóságának megőrzése vagy fejlesztése, amivel az ilyen helyzeteket kivédheti, kevesebb segítség igénylésével pedig kevesebb konfliktusnak szolgáltathat forrást.

Két fogyatékos ember kapcsolata esetében ilyen problémák ritkábban merülhetnek fel, főleg ha azonos fogyatékossággal vagy nagyjából megegyező súlyosságú sérültséggel élnek. Ugyanakkor a fogyatékos párok esetében is vannak a helyzetükből, állapotukból adódó konfliktusforrások, pl. az intimitás kialakításának nehézségeiből sok probléma adódhat, pl. hogyan lehet megszervezni egy látássérült pár számára egy nyaralást kettesben? Erre is utal kimondatlanul az 5. hipotézis, amikor az ép-fogyatékos kapcsolatok konfliktusosságával csak az ép-ép kapcsolatokat állítja szembe. Ugyanakkor a 3. hipotézisből mégis az tűnik ki, hogy a fogyatékosság szempontjából nézve hasonlóbb emberek közötti kapcsolatok jó eséllyel egyenrangúbbak.

A 2. hipotézisről az önbizalom kapcsán az előző bejegyzésben már részletesebben szóltam. Itt mindössze annyit kívánok hozzátenni, hogy úgy tűnik számomra, az élettel való elégedettség és a minél teljesebb önelfogadás képes megnyitni az utat egy fogyatékos ember számára a nem fogyatékosok világa felé, akár a párkapcsolatok terén is.

A legérdekesebb talán a 4. hipotézis, miszerint a fogyatékos nők és nem fogyatékos férfiak kapcsolata kevésbé egyenrangú, mint a fogyatékos férfiak és nem fogyatékos nők viszonya.

Az értelmezéshez rendelkeznünk kell némi gender tudományos ismeretekkel. A nőtudományokban elfogadott tény, hogy a férfiak munkában való helytállása és férji kötelességei mellett a nőknek "három műszakot" kell teljesíteniük, vagyis dolgozó nőként, a háztartást is vezető feleség- vagy szeretőként és "valódi nőként" is kell funkcionálniuk, ez utóbbi a szépségápolást és az ezzel járó mindenféle plusz kötelezettségeket jelenti. A nőknek így sokkal több terhet kell hordozniuk, sokkal gazdagabb és változatosabb szerepelvárásoknak kell megfelelniük. A közvélekedés, mint ahogy azt már fentebb leírtam, teljesíthetőbbnek tartja egy fogyatékos férfi által a férfi szerepeket, mint egy fogyatékos nő számára a nők társadalmilag elvárt feladatait. Emellett kutatások igazolják, hogy szüleik a veleszületetten fogyatékos fiúkat sokkal inkább bátorítják önmaguk kipróbálására és kiteljesítésére, mint a lányokat, felnőtt korra a különbség így szemmel látható.

Ha viszont megnézzük a fogyatékos emberek foglalkoztathatóságával kapcsolatos vélekedéseket, azt kell látnunk, hogy ha ott is nagyok az ellenállások és merevek a téveszmék, akkor itt egyszerűen siralmas a helyzet. Eleinte talán nehezen érthető ez az összefüggés, de ha belegondolunk, hogy a fogyatékos emberek által ellátható szakmák közül ma már szinte mindenki fel tud sorolni legalább egyet-kettőt, addig a háztartás vezetésének vagy a nőiesség kialakításának összetett feladatkörének ellátására egy fogyatékos nőt valóban alkalmatlannak tarthatnak. Ráadásul számításba kell venni azokat a statisztikai adatokat is, miszerint a fogyatékos nők foglalkoztatottsági aránya lényegesen alatta marad mind a nem fogyatékos nők, mind a fogyatékos férfiak foglalkoztatottsági mutatóinak. A fogyatékos nők tehát halmozottan hátrányban lévő csoportot alkotnak, a feministák szerint éppen a lerombolni kívánt sztereotípiákat testesítik meg, vagyis gyengék, segítségre szorulnak és könnyen áldozattá válnak.

Érdekes tény, hogy ép férfiak viszonylag gyakran vesznek feleségül külsőre hibátlan értelmi fogyatékos nőt, míg ép nők szinte sosem választanak értelmileg sérült partnert, ám elnézőbbek a testi hibák iránt.

A kutatás természetesen új terepet jelentene a szociológia és pszichológia kutatóinak, számos speciális tényezőt kell megvalósítása során figyelembe venni ahhoz, hogy elkerülhessük az áleredményeket.

A vizsgálatba olyan párokat szükséges bevonni, akiknél vagy mindkét fél fogyatékos, vagy csak egyikük, illetve kontrollcsoportként szükség lehet ép párok vizsgálatára is.

A módszerekközött szerepet kell kapniuk a kérdőíveknek, amik elsősorban a személyiséget vizsgálják, kiemelten a kötődési stílust, illetve foglalkozni kell fogyatékos résztvevők esetében saját állapotuk elfogadásával, ép résztvevőknél pedig a fogyatékosság elfogadásával. Vizsgálható még a párkapcsolattal való elégedettség is.

A kutatás kiemelkedő része az interjú, amin a pár együtt van jelen, az interjú vezetője nem határozza meg, hogy mikor és ki válaszoljon a kérdésekre. A ténylegesen adott válaszok mellett így megfigyelhető a pár kommunikációja, az egyes felek dominanciája, egymásra hangolódásuk, kifejezőkészségük, stb. Egy ilyen beszélgetés megfigyelése is sokmindent elárul a pár kapcsolatáról.

A kutatás során csak a testi vagy érzékszervi fogyatékossággal élő személyek párkapcsolatát kívánnám vizsgálni. Fontos lehet foglalkozni azzal, hogy az adott személy fogyatékossága veleszületett vagy szerzett-e, mivel szerzett fogyatékosság esetén lehetnek korábbi párkapcsolati tapasztalatai, illetve más módon viszonyulhat megváltozott állapotához, mint az az ember, aki ebben nőtt fel és így kellett kialakítania intim kapcsolatait. Ehhez kapcsolódik az az elvárás, hogy csak olyan kapcsolatokat vizsgáljunk, ahol a fogyatékosság a kapcsolat kezdetétől jelen van valamelyik vagy mindkét félnél, vagyis az már az ismerkedésre is hatást gyakorolt, nem az együtt töltött évek során alakult ki, bár egy későbbi vizsgálatban ez is érdekes szempont lehet. A kutatás olyan párok esetében adhat hiteles eredményeket, akik már hosszabb ideje, minimum egy éve, tartósan egy háztartásban, pl. házas- vagy élettársi kapcsolatban élnek, így a vizsgálat elsősorban rájuk szorítkozik. Természetesen törekedni kell a minta reprezentativitásának biztosítására, így fontos városi és vidéki, idős és fiatal, magasan és alacsonyan iskolázott, stb. Személyekb evonása.

Persze mindig ott van a kétség, hogy hogyan lehet megnyerni az érintetteket egy ilyen kutatásnak. A párkapcsolatok témája általában véve is kényes terület, de különösen azzá válhat, ha az adott személy számára kapcsolata nem kielégítő vagy egyenesen rossz, de kiszolgáltatottsága miatt nem tud vagy nem akar kilépni belőle. Könnyen előfordulhat, hogy elsősorban olyan párok vállalkoznának a vizsgálatban való részvételre, akik harmonikus kapcsolatban, jó körülmények között élnek, fiatalok és magasabban iskolázottak, így az eredmények akaratlanul is torzulhatnak. Kérdés persze, hogy ez nem így van-e általában a párkapcsolattal foglalkozó kutatásokban.

Láthatóan ismét sikerült járatlan területekre lépnem és megválaszolatlan vagy talán megválaszolhatatlan kérdéseket felvetnem és boncolgatnom. Csak remélni tudom, hogy egyre többen kapnak kedvet, hogy gondolkozzanak, vizsgálódjanak és publikáljanak itthon is a témában és hogy egyszer megvalósulhat az általam megálmodott kutatás, ami talán egy-két itt felvetett kérdésre is választ adhat!

Visszakanyarodva a bevezetésre, talán sokkal több ilyen beszélgetés kéne, mint amiket mi magunk között folytattunk. Az ilyen találkozások a fogyatékos nők és férfiak számára megmutathatnák, hogy problémáikkal nincsenek egyedül, kérdéseik, félelmeik, vágyaik és céljaik pedig nagyon is hasonlóak mind egymáséhoz, mind ép társainkéhoz.